Budapesti Napló, 1899. július (4. évfolyam, 179-208. szám)
1899-07-15 / 193. szám
198. szám, Budapest, szombat BUDAPESTI NAPLÓ 1899. julius 15. 7 dúl. A polgármestert ez az idea rokonszenvesen érintette és oda nyilatkozott: — Ezzel a kérdés legnehezebb része meg van oldva. ♦ Petőfi emlékének megünneplésével ma az öreg honvédek központi bizottsága is foglalkozott, báró Podmaniczky Frigyes elnöklete alatt. Illyés Bálint indítványozta, hogy a központi bizottság Petőfi halálának 60 éves évfordulója alkalmából küldöttségileg képviseltesse magát a segesvári ünnepen. A központi bizottság meg is választotta a küldöttséget, amelyet az ünnepre Illyés Bálint fog vezetni. Elhatározták, hogy az ünnepies alkalomra két koszorút készítenek, az egyiket a szoborra, a másikat pedig a honvédek sírjára helyezik. Pulszky Károly — öngyilkos. — A Budapesti Napló tudósítójától. — Budapest, julius 14. Egy ember, a kit lángelméje és jellemgyöngesége a rendkívüli jelenségek közé sorozott, tegnapelőtt természetellenes módon vetett véget életének. Pulszky Károly, az Országos Képtár volt igazgatója öngyilkos lett. Halála éppen olyan rendellenes, mint amilyen az élete volt. Erényei és hibái egyaránt abnormálisak voltak. Klasszikus pogánynak született a kereszténység tizenkilencedik századában. Belső életét a művészet szabályai intézték olyan korban, amely a büntető paragrafusoknak és a becsület-kódexnek hódol. Szépségre és élvezetre volt szomjas a lelke, amikor a közhivatalnok becsületes pedantériáját kellett volna gyakorolnia. Anakronizmus volt az élete, az ösztöne, a jelleme. Az ilyen embereknek tönkre kell menniük, mert nem gyökereznek abban a korban, amelyben születtek. Erkölcstelenné tette a művészet, amely természetes ellensége a morálnak. Pentapolis maritima című műve alá, amely Ancona műkincseit ismerteti bámulatos alapossággal és brilliáns pennával, mint utolsó pszeudoniumot, ezt a nevet írta alá: Odysseus. Igen, ő volt az a bolyongó vándor, akit a művészet sokat hányatot Odysseusszá tett. Most, hogy ő maga vetett véget életének, ne emlékezzünk meg becsmérlőleg hibáiról. Hiszen ezek más korban erények voltak! Átlőtt homlokán ott ragyog a lángelmének dicsfénye majd még akkor is, amikor a napilapok törvényszéki rovatában már régen elveszett szomorú emléke az ő nagy hibáinak. Haláláról a következő tudósítást kaptuk: London, július 14. Pulszky Károly, a budapesti Országos Képtár volt igazgatója геьу "de érkezett telegramm szerint egy Ausztráliából Klondyke felé tartó hajón öngyilkos lett. Homlokénteve meg magát és rögtön szörnyet halt Néhány tévéjét hagyott hátra és birtokában szerényebb összeget találtak. * Pulszky Károly, inusbivénetiró, Pulszky Ferenc fia Londonban született 1853. november 9-én. Gyermekéveit 1866-ig Olaszországban töltötte, majd amikor emigráns atyjával hazájába visszatérhetett, középiskolai tanulmányait Budapesten végezte. 1871-ben orvosi pályára készült, de csakhamar a művészettörténet tanulmányozására tért át. Három évet töltött Lipcsében, ahol a bölcsészetdoktori oklevelet nyerte el. Amióta 1873-ban Budapestre visszatért, részt vett az összes hazai művészeti mozgalmakban, majd 1882-ben nőül vette Márkus Emíliát, a Nem* ’■éti Színház nagytehetségű tagját. Ő rendezte a magyar történeti ötvös-műkiállítást, és a párisi világkiállítás számára a magyar régiségi osztályt. Majd az Országos Képtár igazgatója ezt. 1884-ig ő szerkesztette az Archeológiát Érte■Hőt és kitűnő szakmunkáival a külföldön is feletlen tekintélyre tett szert. A politikával is fogalkozott és az országgyűlésnek 1884-től 1892-ig mit a tagja; előbb a szepes-szombati, utóbb pedig a tabi kerületet képviselte kormánypárti programmal. 1896. február elején dűlt egyszerre romba azerencsétlen ember minden dicsősége: egyszerre are futamodott, hogy Pulszky Károly megőrült s a család február 5-én beszállittatta a lipótezei tébolydába. Ha fölmerült a gyanú, hogy Pulszky Károly a Szépművészeti Múzeum megalapítása és a műtárgyak vásárlása céljából rábízott negyedmillióval nem tud elszámolni és ekkor — még most is emlékezetesek ezek a szenzációs események! — a kultuszminisztérium feljelentése alapján Pulszky Károlyt február 11-én a lipótmezei tébolydában letartóztatták és az Alkotmány utcában levő fogházba szállították át. (Apa és fiú.) Akkor még élt Pulszky Ferenc, és ezen a rettenetes februári napon e sorok írója fölkereste a a boldogtalan apát. Ott lakott a Nemzeti Múzeum földszintjén Pulszky Ferenc, a képtárak és Múzeumnak országos főfelügyelője,■ ugyanazokban a termekben, ahol annyi időn keresztül mint fejedelmi vendéglátó, a külföld legfényesebb nevei előtt reprezentálta a magyar kultúrát. Valami szfínészszerű nyugalommal nézett ki megtöretlen dióbarna szemeivel az ablakon. Siváran álltak a dísztelen fák a februári hidegben, a Múzeumpark útjai locs-pocsba vesztek el és hullt az éktelen eső. Ott szemközt a magyar parlament, amelynek ő is volt tagja késő vépségéig, n ő meg a két fia, az Ágoston és a Károly . . . Mint egy szomorú király, nyújtotta jobbját a vendégnek, aki mélységes részvétét jött kifejezni Pulszky Ferencnek .... — Nagyon csúnya az élet ! — mondja a hatalmas aggastyán. — Szegény Károly fiam! — A politikai szenvedély elragad, botrányhaj■ haszóvá tesz és gyűlölővé! A politikai szen- Ш vedély oka, hogy ezt az ügyet félremagya- Irázták és undorítóvá tették. Elhallgatott és valami néma, sebzett fájdalommal kimerengett az ablakon. „ — Miért gyűlölnek engem az emberek? Én soha senkinek sem ártottam, de mindenkivel jót iparkodtam tenni. Ne gondolja, — nem akarok elnézést, nem, — de határozott rosszakarat, gyűlölet, rágalmazás, — ezt már még sem érdemeltük meg. Különben ki fog derülni, hogy semmi se hiányzik. Itt, ezen a helyen ült az én szerencsétlen, szegény fiam, amikor utoljára beszélt velem. Részben azért se tudott elszámolni, mert sok kép még meg sem érkezett. Hiszen még a vizsgálóbizottságba se tudtak embereket találni, akik mitértek! Az öreg Than nagytehetségű és derék ember, de képekhez ebben az értelemben nem ért. Székely se! Ebben az országban kevés ember van, aki méltányolni és megbecsülni tudja azt a máv remek csoportot, amely a művészet fejlődésének a históriáját akarja bemutatni. Különben most a millennium alatt össze fog jönni az a külföldi szakértőkből álló kongresszus, amelyet még a fiam, mint illetékes bírót, összehívott. Lützow, Münz — ott fekszik az asztalon a kötete. Őriz,un és mások majd megmondják, hogy mit ér az a gyűjtemény. De nem hiányzik semmi! Királyi gőggel vetette vissza hatalmas fejét és zavarodottan szégyenkezett, hogy még csak védekeznie is kell az ilyesmi ellet. — Lássa, az én fiam betegsége nem jött váratlanul. El voltunk mi arra készülve. Mikor megtudtam, hogy az orvosok konstatálták az őrültséget, az első hírre az volt az első szavam: Boldog ember az én Károly fiam, mert befejezte az ő nagy munkáját és meghalt. Akkor még nem sejtettem, hogy ilyen rágalom támadhat! És ekkor egy magas hivatalnokot nevezett meg az agg, minden harag nélkül, bizonyos naiv álmélkodásba vegyített undorral. Elbúcsúztam. Amikor az ablakok mellett elhaladtam, még egyszer felém intett, azután pedig valami sfinxszerű nyugalommal nézett tovább dióbarna szemeivel a februári esőbe. " Megelőzte a halálban fiát, aki már szintén halott. S én most mintha hallanám, hogy mint védi a halott apa halott fiát. (Paralitikus!) Pulszky Ágoston, Pulszky Károly bátyja, február 14-ikén bejelentette az akkori miniszterelnöknek, hogy az öccse által netalán okozott kárt megtéríti. A boldogtalan ember három hónapi börtön után május 8-ikán szabadult ki. Később végérvényesen mondták ki róla, hogy paralitikus és így végleg megszabadult a büntető igazságszolgáltatás kezéből. (Bohémia.) Az elcsigázott emberek apáthiájával tűrt Pulszky Károly mindent, ami kiszabadulása után még a nyakába zúdult. Az ítélet visszaadta szabadságát, de régi társaságáról le kellett mondania, mert büszke volt megkísérteni a visszajutást. Lassankint beleszokott egy új társaságba, amelyhez bahamai úgyis jobban vonzották: bohémé lett a szó legszomorúbb, értelmében. Estéről-estére ott látták a főváros mulatóhelyein, a kávéházi asztal mellett várta be a hajnalt és mindig csak a reggeli kávé után tért vissza a lakására, egy tizedrendű kis garniba a Csokonai- és Népszínház utca sarkán. Hiába volt minden kísérlet, Pulszky Károly teljesen megtörött, lehetetlen volt feltámasztani benne a kihamvadt energiát. Csak néha, mikor élénkebb fordulatot vett át beszélgetés és egy-egy kérdés rövid időre felrázta apáthiájából, olyankor kigyult a szeme, megoldódott a nyelve és megelevenedett a régi Pulszky Károly. Magyarázott, gesztikulált, bizonyította az állításait a tudós föltétlen biztonságával és ilyenkor áhitatosan hallgatta a társasága és a háta mögött félkört alkottak a pincérek. De az energia mindig újra kialudt és estéről a t estére törpült Pulszky Károly. A nyár végén már a chantant pincérek sem respektálták a szerencsétlent. És neki mindegy volt minden. Megható volt az igye-ekezet, amelylyel a kávéházban, az orfeumokban el- kerülte régi ismerőseit! Egyszer, körülbelül július derekán lehetett, egy átvirrasztott éjszaka után hazafelé ballagva kitört belőle a keserűség : /. — Hogy mért nem számoltam? Mert nem értek hozzá! A képekhez értek, a számtanhoz nem! Ha elszámolást akartak, miért nem adtak mellém valakit, aki ért az ilyesmihez ? Én tudtam a képek értékét és tudtam, hogy olcsón vásárlók, tudtam, hogy kétszer annyi pénzébe kerül a magyar államnak minden egyes kép, ha nem engem küldenek! Nézd, ezt a levelet ma kaptam! Itt van ! Olvasd el! Nézd meg a nevet! A legelső angol műtörténeti kapacitás! A véleményemet kérdezi egy képről! Látod! Angliában jobban ismernek, mint itthon! Hanem persze, elejtettek az első, kompromittáló hírre, mert megijedtek, mert tudták, hogy nem tették kötelességemmé az elszámolást! . . . Eh ! Mindegy! Jó éjszakát ! És befordult a Népszínház utcába, és egy darabon gestikulált még a sétabotjával, aztán elcsendesült, megáll, és rágyújtott egy cigarettára. Haladt a nyár évadja és a boldogtalan ember rohamosan sülyedt. Mind keserűbb, mind apatikusabb lett, meghasonlott önmagával, a világgal, mindenkivel, csak egyszer csillámlott még fel benne a régi energia, ősz elején, közvetetlenül az elutazása előtt. Hajnaltájt volt megint, mikor egyszer csak lecsapott öklével a Newyork kávéfiáz márványasztalára és felkiáltott: — Fiuk! Ki jön velem Londonba műkereskedést nyitni ? Meglátátok még, mi lesz belőlem! Csak értek valamit a műtörténethez, pénzt odakünn szerzek könnyen, megérem még, hogy hozzám küld a magyar kormány képeket vásárolni! És ez volt az utolsó fellobbanása, néhány nap, múlva már elutazott. Elvitte magával csodálatos tudását és egyetlen barátját, a reménységet. Fájdalom, álmai nem teljesültek. Most már megszabadult mindentől, keserűségtől, fájdalomtól, de könnyet érdemel mindenkitől ez a nagyon, igen nagyon, fájdalmasan boldogtalan ember. • SZÍNHÁZ, ZENE. ** Hegyi Aranka Budán. A színlap úgy jelezte, hogy fél tízre vége A baba négy fölvonásának, de a Fővárosi Nyári Színház előkelő és lelkes közönsége alaposan rácáfolt erre a terminusra. Hogy a színlap megszerkesztőjét dezavuálták, annak Hegyi Aranka páratlanul finom, utolérhetetlen alakítása volt az oka. Az ő Lancelotta meghódította már a fővárosi közönséget. Látta a publikum gyakran és a budai színkörben ma este mégis kitették a sokatmondó fekete táblát, amely azt jelezte, hogy minden jegy elkelt. Csodának ez, — a nyári színházakban rablásokat hajszol az ember — nem csoda. Hegyi Aranka művészete olyan, amelynek a finomsága és a tisztasága ellenállhatatlanul elbájol mindenkit. Minta a játéka, meg az éneke. Nem újság ez, csupán azért konstatáljuk, mert a közönség sorában tömérdek színészt és színésznőt láttunk, akik valamennyien — bocsánat a leleplezésért — megváltották készpénzért a jegyeiket. A Budai Színkör vendégművésznője nem volt se több, se kevesebb, mint a Népszínház illusztris primadonnája, a pesti Hegyi Aranka. Csupa finomság,csupa keresetlen báj,a művészet a maga nemes tisztaságában volt a játéka és az éneke olyan minuciózus szépségekkel teli, olyan mély és meleg, a hogy megsokszorozta Audram muzsikájának a szén-