Budapesti Napló, 1903. május (8. évfolyam, 119-148. szám)
1903-05-01 / 119. szám
Budapest, 1903. Nyolcadik évfolyam. III. szám. Péntek, május 1. ^r«TnnWmmm«immmn ! r.nü. Szerkesztés és és kiadóhivatal: József-körut 13. Főszerkesztő: VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő: BRAUN SÁNDOR. Kiadja: A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), és évre 14 k., (7), 18 évra 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 frt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Az ex-lex parádéja. Budapest, április 30. (v.) Az ex-lex határmesgyéjén az ellenzék úgy érezte, hogy legnagyobb ágyúját kell a többség s a kormány ellen dörögtetnie. Előszedte hát Eötvös Károlyt, a baloldal legerősebb koponyáját s legvirtuózabb szónokát, hadd fejtse ki ő az obstrukció igazait, hadd zúdítsa ő a keserű vádak özönét a bűnös fejekre s hadd virradjon a nemzetre az ő szavainak hatása alatt a sivár ex-lex-korszak kezdő napja. Hát el is jött az öreg ágyú, látszott is rajta, hogy megtöltötték sok puskaporral s durrantott is egyet-kettőt, de gyengét ám, s ami kár esett, annak nem a jobboldal volt a megsiratója. Furcsa dolog talán, hogy a küzdelem e végzetes jelentőségű pillanatában nem az alkotmányos élet folytonosságának megszakadásán elmélkedünk, nem ostromoljuk kemény szemrehányásokkal az ellenzék konok szeszélyét és nem vitatkozunk a viselendő felelősség kérdéséről. A csata megkezdődött. S most már harcolni kell, nem szavalni, viaskodni, nem muzsikálni. Ha az ellenzék Eötvös Károlyt állította ki az ex-lexbe kergetés okainak kifejtésére, akkor első kötelesség, hogy ez okokat megvizsgálva, a bennük lakó igazság mértékét megállapítsuk s ily módon lehetővé tegyük a közvélemény helyes ítéletének kialakulását. Vegyük hát rendre az Eötvös Károly főbb argumentumait. Lássuk, elég erősek-e arra, hogy a törvényenkívüli állapot erőszakos előidézésének kielégítő magyarázatát, vagy legalább elfogadható mentségét adják. Az első érv az volt, hogy a véderőjavaslat nem a többségi akaratnak, hanem a császár parancsának folyománya s hogy a nemzet már elégszer engedett, engedjen most ez egyszer a korona is. Várjon a holdban él-e Eötvös Károly, hogy közismert faktumok sem juthatnak el az ő tudomásához? Hiszen ha csakugyan a korona a kútfeje az újoncjavaslatnak, hát akkor a korona már engedett. Mert hiszen az eredeti javaslat a póttartalékosok behívásával akart a létszám hiányain segíteni. Ámde akkor az ellenzék a póttartalékosok szerzett jogainak címén indította meg az obstrukciót. S mit tett erre a korona? Talán megkötötte magát s követelte csökönyösen az eredeti javaslat megszavazását? Nem ezt cselekedte. Hanem az ellenszegülés első jeleinek láttára, visszavonta a javaslatot s uj előterjesztést tett, mely a sérelmet orvosolja, a szerzett jogokat érintetlenül hagyja s az ujoncjutalék emelésével akarja a létszámbeli hézagokat kitölteni. Íme a korona már megtette a maga engedményét. S mely ellenértéket nyújtotta ezért az ellenzék? Azt, hogy nemcsak nem szerelt le, hanem még az indemnityre is kiterjesztette az obstrukciót s belekényszeríti az országot a törvényenkívüli kormányzás állapotába. Hát valóban az egyik oldalon vagy a másikon csakugyan mutatkozik az előzékenységnek s a méltányosságnak hiánya. De mondja meg a közvélemény, a koronát terheli-e ez a bűn vagy az ellenzéket? A második érv az volt, hogy Darányi tegnap rápirított a nemzetre, a világ színe előtt azt a vádat emelve ellene, hogy a magyar ember nem dolgozik annyit, mint amennyit dolgoznia lehetne és kellene. Hát várjon a kormánynak s a parlamentnek a nemzettel szemben az-e kötelessége, hogy hibáit legyezgesse s fogyatkozásainak hízelegjen? Ezt kérdezhetnők Eötvöstől. De nem kérdezzük. Hanem rámutatunk arra, hogy ugyanez az Eötvös Károly ugyanezen beszédében még szigorúbban, még vaskosabban korholta a nemzetnek egy másik társadalmi hibáját: azt, hogy nálunk mindenki a korona kegyeit sóvárogja. Kérdjük már most, hogy mikor volt Eötvösnek igaza? Akkor-e, midőn Darányit a társadalom egy hibájának feltárása miatt lehordta? Avagy akkor-e, midőn maga is szükségét látta annak, hogy rámutasson egy társadalmi fogyatkozásra? A választ azonban nem Eötvöstől várjuk, hanem a közvéleménytől, s biztosra veszszük, hogy a közvéleménynek lesz egy mosolya, amelylyel az ellenzéki öreg ágyúnak ezt a világos következetlenségét letárgyalja. Harmadik érv: „ma is igaz, amit Deák 1839-ben mondott, hogy Magyarországról a külföld csak annyit tud, hogy Ausztriának egyik bekeblezett tartománya.“ Kell-e bizonyítanunk, hogy ennek a vádnak sem igaz egyetlen betűje sem? Kell-e rámutatnunk a világsajtóra, mely rólunk mint külön nemzetről és külön államról vesz és ad tudomást naponta? Kell-e a világtárlatokra emlékeztetnünk, amelyeken az egész külföld szeme láttára mint külön állam és külön nemzet szerepelünk? Kell-e a nemzetközi kongresszusok sokaságára hivatkoznunk, amelyen kiküldötteink mint a szuverén magyar állam képviselői jelennek meg s ilyeneket fogadtatnak ? Kell-e a törvényeink közé iktatott ama nemzetközi egyezményeket emlegetnünk, amelyekben Magyarország a kölcsönös jogsegélyt, a posta- és távirdaügyeket s az egyéb kérdések egész halmazát mint önálló és külön állam szabályozza? Nem tud ezekről Eötvös Károly semmit? S ha tud, honnan veszi a bátorságot e képtelen vád emelésére? Negyedik érve az, hogy a dinasztia és a nemzet érdekei engesztelhetetlen ellentétben állanak egymással s ezért kellett neki, már mint Eötvösnek, 1878-ban a Deák-pártról a szélsőbalra átkanyarodnia. Erre csak egy megjegyzésünk van. Vagy igaz ama tétel, hogy áthidalhatlan ellentét van a dinasztia és a nemzet közt, vagy nem igaz. Ha nem igaz, akkor Eötvös Károly a Deák-párttól komoly T Á R_ 0 A D. O. M. — A sztrájktanyák előtt. —■ Állott volna rajtam: én Úgy teremtem a világot, Hogy mindenki kap virágot, S egy kis jót e földtekén. Volnék én az Alkotó, Akihez száll ima, ének. Én nyugodtan nem nézhetném Fönn a fényes, boldog égben Azt a sok boldogtalant, Aki szenved itt alant! Én nem tudnám végignézni, Hogy miképp kell elenyészni Bűn nélkül, maró ínségben, Évről-évre a teremtés Százezernyi remekének! * Sejtem én azt, hogy más szemmel Nézi a világot ő, A sugárzó, a dicső! Ő alkotta ezt a rendet, Tudja is hát, mit teremtett! Hogyha szíve meg nem indul Ennyi gyásztól, ennyi kínjal, — Hogyha látja s mégis tűri, Míg hatalmas trónját áti: Akkor mindez bizonyára Helyes és jó és igaz! Nem törődvén jajjal, könynyel, Néz bennünket bölcs közöinynyel! Ő, a legfőbb bölcseség, Ö, a kezdet és a vég! * Ámde én ember vagyok csak Én nekem fáj, hogyha látom A nyomort e szép világon! Én, az oktalan parány, Én, a porból vett halandó, Épp azért, mert elmúlandó Árny vagyok, rezgő álom, Én a sírót siratom! Hogyha látom hosszú sorban Menni őket bús nyomorban, Agyon, ifjan, férfikorban, Utcákon és tereken: Könnybe lábad a szemem! Ó bocsásd meg, véghetetlen Bölcseségü Istenem! . .. Ábrányi Emil. Lapunk mai száma huszonnégy oldal. Nemzetközi tárlat. ~ A Budapesti Napló eredeti tárcája. ^ Irta: Tartin. IV. Túri Ödön Hazatérő juhnyája (261) fölfogásban és színben Bihari-reminiszcencia. A Liliomok közt, valamint a Néma védlomás (262—255) perspektíva és rajz nélkül való igen gyönge dolgok. A jury bevette, mert — gondolá magában — az oly jónevü festő, mint Túli, feleljen a maga műveiért. S az ily jónevű festőnek meg is lehet mondani őszintén az igazat, mert elbírja s mert nem csorbítja a művészi kvalitásait. S legfölebb fölhagy ezután a lelkiismeretlen elnagyolással s megmutatja, hogy mit tud. Mert tud annyit, hogy az ily széles kezelésű, gyors keletkezésű dolgokba is rajzot s egységet hozzon. Márk Lajos az ő megszokott helyét ismét benépesíti a szó nemesebb értelmében vett elegáns alakokkal s a női kiválóság képviselőivel. A föltétlen hasonlóság most sem erős oldala Márknak s most is kitágítja az arckép fogalmának határait, mint mindig. Legdiskrétebb, legnyugodtabb műve a 246. dr. M. K.-né arcképe, s legdekorativebb a 247., Vészi Margit kisasszony arcképe a la Récamier. Mind tárgyánál, mind fölfogásánál és kivitelénél fogva rendkívül vonzó mű, de kár volt jobban meg nem csinálni. A világos felszínekből, gyönyörűen skálázott árnyalatokból, melyek egy úri szalonban bizonyára igen előnyösen fognak érvényesülni, szinte elemi erővel ragyog ki a feketefürtös bájos fej, nyugodt s mégis mélységes szemeivel. De épp ezek a szemek (különösen a bal) nem éppen jól ülnek a koponyacsont alatt, s a bal arc vonala túl hirtelen kerekedik alá. Ezek