Budapesti Napló, 1904. június (9. évfolyam, 151-180. szám)
1904-06-01 / 151. szám
Budapest, 1904. Kilencedik évfolyam, 151. szám. Szerda, június 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kerepesi-ut 25. Fiókkiadóhivatal: Muzeum-körut 18. Főszerkesztő : Felelős szerkesztő : VÉSZI JÓZSEF BRAUN SÁNDOR Kiadja: A SZERKESZTŐSÉG___________ Egész évre 14 kor., és évre 7 kor., 10 évre 3 kor. 50 fillér, egy hónapra 1 kor. 20 fillér. Egyes szám Budapestem és a vidéken 4 fillér. Bánffy győzelme: Budapest, május 31. (v.) Szeged megtette azt, amivel saját magának s az országnak tartozott : országgyűlési képviselőjévé báró Bánffy Dezsőt választotta meg. Eszközeiben nemes, lefolyásában méltóságos és érdekfeszítő választási küzdelem után tetemes abszolút többséggel Bánffyé lett a győzelem pálmája. Ez az eredmény közmegelégedést fog kelteni — merjük állítani, még a szabadelvű pártban is. Ha Bánffy Dezső a parlamenti porondra kívánkozott s mihelyt arra kívánkozott, erkölcsi kötelességévé lett az első választókerületnek, amelynek mandátumára pályázott, hogy a népképviselet sorompóit számára megnyissa. Mert nemcsak Bánffy volt csonka a parlament nélkül, a parlament is csonka volt nélküle. Jól megértjük: nem egyéniségének államférfim fajsúlya miatt volt Bánffynak elutasíthatatlan igénye a mandátumra, hanem azért, mert tartalmas és komoly programmot adott, e programm alapján ellenzéki pártszervezkedésre vállalkozott, ezen önként vállalt hivatásának feláldozta visszavonultságának kényelmét s nagydiszti közjogi méltóságát: megannyi jogcím arra, hogy politikai törekvéseinek érvényesítése érdekében helyet foglalhasson a parlament küzdőporondján. Valamikor, a bukás keserűségeinek első óráiban az a jóslat röppent el Bánffy ajkáról, hogy lesz ő még ebben a mi közéletünkben „tettekkel tényező“. E jövendölésében távoli viharfelhők mennydörgése morajlott; nem is jóslat volt ez, hanem inkább fenyegetőzés, a hatalomtól elütött kormányférfiú bosszuló hadjáratának bejelentése. Ezt a fenyegetését Bánffy nem váltotta be, de jóslata im mégis teljesül. A politikai viszonyok mai alakulatában csakugyan „tettekkel tényezővé“ válik ama puszta tény révén, hogy ismét bevonul a képviselőházba. De várjon ugyanaz a Bánffy Dezső lép-e ismét a politikai küzdőhomokra, akit az az emlékezetes parlamenti förgeteg onnan kiszorított? Hej, sok minden megváltozott azóta: a fúzió visszacsinálódott, Apponyi párt nélkül és programm nélkül vak aszteroid gyanánt bolyong a politikai égbolton, a néppárt önönmagában meghasonolva, Ugron Gábor megőrölve és elszigetelve, Szilágyi Dezső eltemetve és elfeledve, — a mai helyzet csakugyan egyetlen atomjában sem hasonlatos ahhoz, amely Bánffy Dezső bukásában érte el fejlődésének csúcspontját. És mégis elmondhatjuk, hogy semmi sem változott meg azóta olyan meglepő mértékben, mint maga báró Bánffy Dezső. Akkor Bánffy a közjogi kapcsolatot Ausztriával szorosabbra akarta fűzni; ma még az 1848-on is túlmenve, az 1790—91-iki közjogi alappal kacérkodik. Akkor Bánffy az ischli klauzulát tartogatta tarsolyában, amely a vámközösséget állandósítani akarta; ma a vámsorompók felállításáért kardoskodik. Akkor Bánffy a párturalom önkényét a durvaságig fokozta; ma a jogállam szabad intézményeinek fejlesztését s a közszabadságok ápolását hirdeti a nemzeti politika előfeltételéül. Akkor Bánffy a plutokrácia számára csinált politikát, ma demokratikus húrokat penget s a nagytőkével szemben a progresszív adózás zászlaját lengeti. Egy szó mint száz: az a Bánffy Dezső, aki mostanában Tisza Istvánnal szemben az objektív ellenzék szerepére pályázik, valósággal könyörtelen obstrukcióra volna kötelezve, ha véletlenül nem Tisza Istvánt találná magával szemközt, hanem a régi Bánffy-politikát s a hajdani Bánffy-féle kormányzatot. És mégis, sőt épp az elmondottak miatt örülünk a Bánffy szegedi diadalának. Csak hadd jöjjön be a parlamentbe. És álljon ott helyt új programmjáért, uj ideáljaiért. Szakítson nyilvánságosan azzal a múltjával, amely hibáival és szertelenségeivel válságokba sodorta a szabadelvűséget. És tegyen raint tettekkel tényező félreérthetetlen tanúbizonyságot arról, hogy uj programmját régi tévedéseinek romjain építette fel. Mutassa meg, hogy ismét megjelenése a parlamentben nem egyszerű visszatérést, hanem őszinte megtérést jelent, hogy nem a saját múltját akarja igazolni, hanem az ország jövőjét biztosítani. Akkor igazán szép szerep fog reá várni: a szabadelvű nemzeti ellenzék szerepe. Eddigelé a nemzeti fejlődés szószólói olyan középpárti alakulások voltak, amelyeknek félreismerhetetlen volt a klerikális jellege. S ebből aztán végzetes optikai csalódások keletkeztek. Például az, hogy a szó- TÁRCA 0 z I e t. • A Budapesti Napió eredeti tárcája. — Irta: Zöldi Márton. Mark Ozvald tőzsdetanácsos finom szivarral kínálta meg Macher ügynököt irodájában. — Foglaljon helyet, kedves Macher — mondotta. Macher rágyújtott és leült. •— Valami üzlet? — kérdezte. — Ahogy veszszük, — válaszolta a tőzsdetanácsos — ön mindenesetre csinos províziót kap. Háromszáz koronát szántam önnek. Igen, háromszáz koronát. Még ma megkaphatja . . . A szegény ügynök hirtelen felugrott a divánról, mint aki attól fél, hogy egy percet is késik. — Tessék parancsolni. Mark Ozwald nem sietett. Kényelmesen hátradőlt a karosszékben és zsebkésének ollójával vagdosni kezdte körmeit. — A dolog — mondotta — diskrét, nagyon is diskrét. . . — Az nem baj — biztatta Macher. — Én jövő héten esküszöm. — Tudom — mondotta az ügynök. — Millek kisasszony, — sarokház, jó cég. — Nekem a lány tetszik, — mondotta a tőzsdetanácsos hanyagul — hetven percentben szerelmi házasság. — Az szép — mondotta az ügynök őszinte elismeréssel. A tőzsdetanácsos folytatta: — De van egy les régi ügyem, hehe, egy kis erkölcsi mankó, hehe ! — Értem. — Tudja, milyen bolond a fiatal ember. Ezelőtt kilenc évvel én is bolond voltam. Vagy talán nem is voltam bolond. A leány nagyon szép volt. Igaz, hogy parasztlány, hanem ekszvizit. Ha én mondom, hogy ekszkvizit. — Elhiszem. — Gömbölyű, piros, tüzes, becsületes. Becsületemre, becsületes. Elhiheti. — Miért ne hinném? Én is ismertem egyet 1872-ben... Csak tessék folytatni. — Mit mondjak? Szerencsétlenné tettem. Az ilyesmi nagyon kellemetlen. Hiszen fizettem, de mégis... Becsületemre mondom, bántotta a lelkiismeretemet. Maga nem fogja hinni... Az ügynök tiltakozott. — Kérem, én mindent elhiszek. Egyszer velem is majdnem... A tőzsdetanácsos nem figyelt az ügynökre. Néhány pillanatig elgondolkozott, aztán folytatta: — Egy kis fiú született. Talán háromszor meg is néztem. Becsületemre, hasonlított rám. Az orr . . . — Hajlott. — Igen, hajlott. Benne volt hat-hétszáz forintomba. — Az nem megy másképp. — A lány aztán elutazott Budapestről. Hat éve, hogy nem láttam. Lidinek hitták. A vezetéknevét elfelejtettem. Varga, Horvát, Nagy, valami ilyesféle. A nagynénjének bódéja volt a Városligetben. Kofabódé. Annak tudom a nevét, mert olyan furcsa név. Kukáné, írja fel. Macher kivette noteszát és felírta. — így, — folytatta a tőzsdetanácsos — maga felkeresi ezt a Kukánét, megtudakolja, hol van Lidi, s aláíratja vele ezt az írást. Minden benne van, az ügyvédem csinálta. — Értem. — Azután itt van ezer korona. Ezt átadja a leánynak, amiért ezt az írást aláírja. Megértette ? — Hogyne? Olyan egyszerű, mint hitelrészvényt adni. Megyek rögtön. Csak tessék rám bízni. Úgy aláíratom, mint a pinty. — Két tanú előtt, kedves Macher, ne felejtse. A pocakos ügynök, noha már túlvolt a hatvanon, fürgén, gyorsan távozott. Künn, a lépcsőházban, erősen csóválta a fejét: — Micsoda megbízás, micsoda üzlet!