Budapesti Napló, 1904. szeptember (9. évfolyam, 241-270. szám)
1904-09-05 / 245. szám
»■ Budapest, 1904. Kilencedik évfolyam, 245. Szám. Hétfő, szeptember 5. BUDAPESTI NAPLÓ Szerkesztőség: Vili., Rökk Szilárd utca 9. Kiadóhivatal: VIII., Kerepesi ut 25. V Égi szerkesztő: Keletős szerkesztő: SZÍ JÓZSEF BRAUN SÁNDOR Kiadja: A SZERKESZTŐSÉG Egész évre 14 kor., lh évre 7 kor., xh évre 3 kor. 50 fillér, egy hónapra 1 kor. 20 fillér. Egyes szám Budapesten és a vidéken 4 fillér. Az urak iskolája. Budapest, szeptember 4. (R. A.) Az iskolai beiratások befejeződtek. Már tudniillik azok számára, akiknek hely jutott. A többiek, akik künnrekedtek, várnak és aggódnak. Nem a gyerekek, akik titokban még örülnek is, hogy egy-két nappal tovább élvezhetik az édes vakációt, hanem a papák és mamák, akik elsápadnak arra a gondolatra, hogy drága csemetéjük nem jut be a gimnáziumba. A gimnáziumba, nem pedig az iskolába. Mert az iskola általánosságban olyan intézetet jelent, ahol tanulnak, a gimnázium pedig pedagógiai vegyi konyhát, melybe gyerekek jutnak be és melyből urak kerülnek ki. Azaz csak tb-jelöltek, akiket aztán az egyetem csiszol tökéletes példányokká. Igazi urakká, akiknek keze fehér marad, akiknek arcára nem száll kémények füstje, akiknek ujját nem piszkítja be zakatoló gépek olaja, akiknek fehér gallérját nem lepi be műhelyek pora. Az, hogy dobog erre a gondolatra a derék mamák és papák szíve, hogy csillog a szemük, amint képzeletükben ott látják már nagyreményű sarjadékokat az előkelően berendezett ügyvédi irodában, a parfümös rendelőszobában vagy a vadászjelvényekkel díszített szolgabírói szobában, sőt a dunaparti gótstilü építészeti műremek fényes csarnokaiban... Ki csodálkoznék tehát azon, hogy a gimnáziumból kinnrekedt mamák és papák halálos aggodalmak közt várják a főigazgatónak és a miniszteri tanácsosnak intézkedését, mikor mindezek a remények és ábrándok csak a gimnáziumon keresztül valósulhatnak meg? És ki ne találná ilyen körülmények között természetesnek, hogy a fővárosi gimnáziumokba beírt tanulók létszáma az idén újra emelkedett százötvennel, hogy a reáliskoláké ugyanennyivel fogyott és hogy a polgári iskolák növendékei sem szaporodnak? Ki is adná gyermekét a reáliskolába, mikor ez a mérnöki, a vegyészi, az építészi és ipari pályára készít elő, tehát olyanokra, melyeken dolgozni kell és melyek fölött irtózattal látja az éles szülői szem a füstöt, a port, a párát? Ha a jövendőbeli generáció házakat épít, laboratóriumokban kísérletezik, műhelyekben furfarag, ki tölti meg akkor a kávéházakat, a vendéglőket, a klubhelyiségeket, miből él meg a rengeteg marker és hogyan virágozzanak a legspeciálisabb magyar ipar képviselői , a kártyagyárak ? Hiszen akkor gyönyörű fővárosunk elveszítené sajátos és az idegeneket elbűvölő jellegét, nem neveznék többé a kávéházak városának és a Kárpátok és az Adria közt elterülő szép földdarab nem volna többé az urak országa! Gondolatnak is rettentő — és a derék papák és mamák mindent el fognak követni, hogy ez a szomorú lehetőség ne váljon valósággá, hogy a kávéházak tovább is viruljanak és hogy a felserdülő nemzedékben is minél több legyen az úr! Ennek a szent célnak érdekében nem riadnak vissza semmiféle akadálytól, bátran szembeszállnak az agyonnyomatás veszedelmével és ha mégsem sikerült a szent gimnáziumba bejutniuk, a főigazgató és a miniszteri tanácsos előszobájában folytatják az ostromot, mert történjék bármi, kerüljön bármibe, gyermeküknek úrrá kell lennie. A nagy tülekedésben melyik érne rá arra gondolni, hogy azok az országok, melyekben nincs annyi úr, melyekben a munka, az ipar, a kereskedelem képviselői viszik a vezető szerepet, virágoznak, gyarapodnak, gazdagodnak, míg a mi urasságunk cifra rongyai mögött a nyomor sápadozik, az ínség nyöszörög és a szegénység hullatja titkos könynyeit? És ki csodálkoznék azon, hogy az urhatnámság vágyától elkábított ezerek nem hallják ennek a kiszipolyozott országnak csengését, évszázados könyörgését, hogy ne heréket, ne proletárokat neveljenek számára, hanem intelligens munkásokat, kereskedőket, iparosokat, mert a gyárak füstje, a műhelyek pora, a gépek olaja, mindmegannyi varázsszer, mely meggyógyítja sebeit, frissebbé teszi vérkeringését, életerővel tölti el egész valóját? De hogy hallja meg ezt az csengést a kapaszkodás vágyával eltelt középosztály, az előítéletekben megcsontosodott dzsentri, mikor nem tudják vagy nem akarják meghallani azok sem, kiknek vezető szerepüknél fogva kötelességük volna ennek az országnak szükségleteit ismerni, sebeit gyógyítani és a rosszul látókat felvilágosítani! Vagy történik-e valami a gimnáziumokba való tódulás megakadályozására és a figyelemnek a gyakorlati pályákra való terelésére? Vagy nem maga a közoktatásügyi kormány ad-e táplálékot a reáliskola ellen való előítéletnek, mikor végzett növendékeinek nem adja meg ugyanazt a kvalifikációt, mint a gimnázium maturánsainak és mikor az ipariskolákba csak azokat a tanulókat engedi fölvétetni, akiknek nagyon jó a bizonyítványuk? Nem furcsa-e, hogy az az ifjú, kinek bámulatos kézügyessége van, ki esetleg valóságos feltalálói lángész, nem juthat be a neki való iskolába csak azért, mert nem volt kellő nyelvérzéke, mert ellenszenvvel viseltetett a históriai stúdiumok iránt és nem elégítette ki a hittantanárt? Nem komikus-e, hogy az egyetemre bárki mehet, műasztalosi pályára ellenben csak az, aki minden tárgyban jól felelt meg? Vagy csak azt akarják ezzel az illetékes körök dokumentálni, hogy tudós mindenki lehet, ellenben az iparosnak intelligenciára és széleskörű tudásra van szüksége? De nem illik ezeknek a fejtegetéseknek keretébe a tréfa. A gimnáziumokba való tódulás országos veszedelemmé kezd lenni. Mindent el kell követni megakasztására. A közönséget fel kell világosítani. Hadd tudja meg, hogy a gimnázium nemcsak uraságra, hanem sokkal több esetben cifra nyomorúságra, proletárságra, elzüllésre nevel. Hogy sehol a világon nincs annyi koldus, annyi meghasonlott, annyi elkeseredett, annyi kétségbeesett úr, mint Magyarországon. Mindent el kell követni ennek az urhatnámságban elernyedt társadalomnak felrázására. Értse meg, hogy a legnagyobb tisztesség a munka, hogy a füstös gyár, a poros, műhely, mely kenyered ad, megbecsülendőbb, mint a hivatal, az iroda, a rendelőszoba, melyben a nyomorúság árnyai sötétlenek. Ha az államnak van pénze gimnáziumokra, legyen pénze ipariskolákra is. Állítson fel annyit, amennyi kell, hogy ne csak jeles tanulókat lehessen felvenniük, mivelhogy a kormányozható léghajót a históriai dátumok ismerete nélkül is meg lehet konstruálni és a puskapor feltalálója sem volt grammatikai lángész. És vegyük ki részünket mindnyájan a felvilágosítás munkájából. Irtsuk, ahol tudjuk, az urhatnámságot szülő előítéletet, a többi előítélettel együtt, mert bizony ez nem a legkevésbé veszedelmes azok közt, melyek ennek az országnak egészséges fejlődését gátolják. BELFÖLD A helységnevek megmagyarosítása. Gróf Tisza István belügyminiszter felszólítást intézett az összes vármegyékhez, hogy a megye területén lévő idegen nevű község magyar névvel való ellátása ügyében tegyenek hozzá előterjesztést. A belügyminiszter most már a legnagyobb gyorsasággal végre akarja hajtani a Emffy-kormány alatt alkotott törvényt.