Budapesti Napló, 1904. szeptember (9. évfolyam, 241-270. szám)

1904-09-05 / 245. szám

»■ Budapest, 1904. Kilencedik évfolyam, 245. Szám. Hétfő, szeptember 5. BUDAPESTI NAPLÓ Szerkesztőség: Vili., Rökk Szilárd­ utca 9. Kiadóhivatal: VIII., Kerepesi­ ut 25. V É­gi szerkesztő: Keletős szerkesztő: SZÍ JÓZSEF BRAUN SÁNDOR Kiadja: A SZERKESZTŐSÉG Egész évre 14 kor., lh évre 7 kor., xh évre 3 kor. 50 fillér, egy hónapra 1 kor. 20 fillér. Egyes szám Budapesten és a vidéken 4 fillér. Az urak iskolája. Budapest, szeptember 4. (R. A.) Az iskolai beiratások be­fejeződtek. Már tudniillik azok szá­mára, akiknek hely jutott. A többiek, akik künnrekedtek, várnak és ag­gódnak. Nem a gyerekek, akik titok­ban még örülnek is, hogy egy-két nappal tovább élvezhetik az édes vakációt, hanem a papák és mamák, akik elsápadnak arra a gondolatra, hogy drága csemetéjük nem jut be a gimnáziumba. A gimnáziumba, nem pedig az iskolába. Mert az iskola ál­talánosságban olyan intézetet jelent, ahol tanulnak, a gimnázium pedig pedagógiai vegyi konyhát, melybe gyerekek jutnak be és melyből urak kerülnek ki. Azaz csak tb­-jelöltek, akiket aztán az egyetem csiszol töké­letes példányokká. Igazi urakká, akik­nek keze fehér marad, akiknek arcára nem száll kémények füstje, akiknek ujját nem piszkítja be zakatoló gépek olaja, akiknek fehér gallérját nem lepi be műhelyek pora. Az, hogy dobog erre a gondolatra a derék mamák és papák szíve, hogy csillog a szemük, amint képzeletükben ott látják már nagyreményű sarjadéko­­kat az előkelően berendezett ügy­védi irodában, a parfümös rendelő­­szobában vagy a vadászjelvények­kel díszített szolga­bírói szobában, sőt a dunaparti gótstilü építészeti műremek fényes csarnokaiban... Ki csodálkoznék tehát azon, hogy a gimnáziumból kinnrekedt mamák és papák halálos aggodalmak közt várják a főigazgatónak és a minisz­teri tanácsosnak intézkedését, mikor mindezek a remények és ábrándok csak a gimnáziumon keresztül való­sulhatnak meg? És ki ne találná ilyen körülmények között természe­tesnek, hogy a fővárosi gimnáziu­mokba beírt tanulók létszáma az idén újra emelkedett százötvennel, hogy a reáliskoláké ugyanennyivel fogyott és hogy a polgári iskolák növen­dékei sem szaporodnak? Ki is adná gyermekét a reáliskolába, mi­kor ez a mérnöki, a vegyészi, az építészi és ipari pályára készít elő, tehát olyanokra, melyeken dolgozni kell és melyek fölött irtózattal látja az éles szülői szem a füstöt, a port, a párát? Ha a jövendőbeli generáció házakat épít, laboratóriumokban kí­sérletezik, műhelyekben fur­farag, ki tölti meg akkor a kávéházakat, a vendéglőket, a klubhelyiségeket, mi­ből él meg a rengeteg marker és hogyan virágozzanak a legspeciáli­sabb magyar ipar képviselői , a kártyagyárak ? Hiszen akkor gyö­nyörű fővárosunk elveszítené sajátos és az idegeneket elbűvölő jellegét, nem neveznék többé a kávéházak városának és a Kárpátok és az Adria közt elterülő szép földdarab nem volna többé az urak országa! Gon­dolatnak is rettentő — és a derék papák és mamák mindent el fognak követni, hogy ez a szomorú lehető­ség ne váljon valósággá, hogy a kávéházak tovább is viruljanak és hogy a felserdülő nemzedékben is minél több legyen az úr! Ennek a szent célnak érdekében nem riadnak vissza semmiféle akadálytól, bátran szem­beszállnak az agyonnyomatás veszedelmével és ha még­sem sike­rült a szent gimnáziumba bejutniuk, a főigazgató és a miniszteri tanácsos előszobájában folytatják az ostromot, mert történjék bármi, kerüljön bár­mibe, gyermeküknek úrrá kell lennie. A nagy tülekedésben melyik érne rá arra gondolni, hogy azok az or­szágok, melyekben nincs annyi úr, melyekben a munka, az ipar, a ke­reskedelem képviselői viszik a vezető szerepet, virágoznak, gyarapodnak, gazdagodnak, míg a mi urasságunk cifra rongyai mögött a nyomor sá­­padozik, az ínség nyöszörög és a szegénység hullatja titkos köny­­nyeit? És ki csodálkoznék azon, hogy az urhatnámság vágyától elk­á­­bított ezerek nem hallják ennek a kiszipolyozott országnak csengését, évszázados könyörgését, hogy ne heréket, ne proletárokat neveljenek számára, hanem intelligens munkáso­kat, kereskedőket, iparosokat, mert a gyárak füstje, a műhelyek pora, a gépek olaja, mindmegannyi va­rázsszer, mely meggyógyítja sebeit, frissebbé teszi vérkeringését, életerő­vel tölti el egész valóját? De hogy hallja meg ezt az csen­­gést a kapaszkodás vágyával eltelt középosztály, az előítéletekben meg­csontosodott dzsentri, mikor nem tud­ják vagy nem akarják meghallani azok sem, kiknek vezető szerepük­nél fogva kötelességük volna ennek az országnak szükségleteit ismerni, sebeit gyógyítani és a rosszul látó­kat felvilágosítani! Vagy történik-e valami a gimnáziumokba való tódu­­lás megakadályozására és a figyelem­nek a gyakorlati pályákra való tere­lésére? Vagy nem maga a közokta­tásügyi kormány ad-e táplálékot a reáliskola ellen való előítéletnek, mikor végzett növendékeinek nem adja meg ugyanazt a kvalifikációt, mint a gimnázium maturánsainak és mikor az ipariskolákba csak azokat a tanulókat engedi fölvé­tetni, akiknek nagyon jó a bizo­nyítványuk? Nem furcsa-e, hogy az az ifjú, kinek bámulatos kézügyes­sége van, ki esetleg valóságos fel­találói lángész, nem juthat be a neki való iskolába csak azért, mert nem volt kellő nyelvérzéke, mert ellen­szenvvel viseltetett a históriai stú­diumok iránt és nem elégítette ki a hittantanárt? Nem komikus-e, hogy­ az egyetemre bárki mehet, műasztalosi pályára ellenben csak az, aki minden tárgyban jól felelt meg? Vagy csak azt akarják ezzel az illetékes körök dokumentálni, hogy tudós mindenki lehet, ellenben az iparosnak intelli­genciára és széleskörű tudásra van szüksége? De nem illik ezeknek a fejtegetéseknek keretébe a tréfa. A gimnáziumokba való tódulás or­szágos veszedelemmé kezd lenni. Mindent el kell követni megakasztá­­sára. A közönséget fel kell világo­sítani. Hadd tudja meg, hogy a gim­názium nemcsak uraságra, hanem sokkal több esetben cifra nyomorú­ságra, proletárságra, elzüllésre nevel. Hogy sehol a világon nincs annyi koldus, annyi meghasonlott, annyi elkeseredett, annyi kétségbeesett úr, mint Magyarországon. Mindent el kell követni ennek az ur­­hatnámságban elernyedt társada­lomnak felrázására. Értse meg, hogy a legnagyobb tisztesség a munka, hogy a füstös gyár, a poros, mű­hely, mely kenyered ad, megbe­­csülendőbb, mint a hivatal, az iroda, a rendelőszoba, melyben a nyomorú­ság árnyai sötétlenek. Ha az állam­nak van pénze gimnáziumokra, legyen pénze ipariskolákra is. Állítson fel annyit, a­mennyi kell, hogy ne csak jeles tanulókat lehessen felvenniük, mivelhogy a kormányozható léghajót a históriai dátumok ismerete nélkül is meg lehet konstruálni és a puska­por feltalálója sem volt grammatikai lángész. És vegyük ki részünket mindnyájan a felvilágosítás munkájá­ból. Irtsuk, ahol tudjuk, az urh­atnám­­ságot szülő előítéletet, a többi előíté­lettel együtt, mert bizony ez nem a legkevésbé veszedelmes azok közt, melyek ennek az országnak egészsé­ges fejlődését gátolják. BELFÖLD A helységnevek megmagyarosítása. Gróf Tisza István belügyminiszter felszólítást inté­zett az összes vármegyékhez, hogy a megye területén lévő idegen nevű község magyar név­vel való ellátása ügyében tegyenek hozzá elő­terjesztést. A belügyminiszter most már a leg­nagyobb gyorsasággal végre akarja hajtani a Emffy-kormány alatt alkotott törvényt.

Next