Budapesti Szemle. 1912. 149. kötet, 421-423. szám

421. szám - SZÉCHENYI MAGYARSÁGA. – Beöthy Zsolttól

SZÉCHENYI MAGYARSÁGA. 1840 november 19-dikén, Pest vármegye gyűléstermében Kossuth Lajos ejtette ki először azt a két szót, mely azóta minden magyar szívben és magyar ajkon Széchenyi István nevével összeforrott: (­legnagyobb magyar). A loyalitás nemes fölhevülésével ismétli e szavakat a Kelet népére írt Feleleté­ben, a magyar politikai irodalomnak e legnagyobbszerű és legmegrendítőbb párbajában ékesszólásának ragyogó fegyve­rével, mielőtt védekeznék, mintegy tisztelegvén nagy ellen­fele előtt. Okát is adja: «Széchenyi ujjait a korszak ütőerére teve és megértette lüktetését; nem ismer senkit históriánkban kiről elmondhatnék, hogy százados hatásra számított lépései sem korán, sem későn nem érkeztek.» Ez a magyarázat azon­ban a­­­legnagyobb magyar» kifejezés tartalmának csak egyik mozzanatára vonatkozik, arra, hogy minden magyarok között a korát igazán megértő és irányzó Széchenyi a legnagyobb. De előttünk már politikai és írói pályájának folytatása s életének tragikus vége, nyilvánosságra került naplói és levelezése, történetünknek későbbi fejleményei megvilágítják a másik mozzanatot is, azt, hogy magyarságban sem volt nála senki nagyobb. Nem, a magyarságnak legjellemzőbb közérzésében, a hazaszeretetben, melyben összefoglalva fejezi ki szülőföldje és sokat korholt faja iránti égő szeretetét. Kifejezte minden cselekedetében, indítékaiban és czéljokban egyaránt, és vala­mennyi szavában, a ritkább lelkesítőkben ép úgy, mint a sokkal sűrűbb korholókban, sajtókban, sőt csúfolókban. Mint a­hogy a keserű ízbe olykor szinte az égés érzése vegyül: az ő honfiúi keserűségében, kitörésének mélységében és erejében, hangjának maró gúnyjában egy belső tűznek örök Budapesti Sz­mle. CXLIX. kötet, 1912. 1

Next