Budapesti Viszhang, 1852. július-december (1. évfolyam 2. félév, 1-26. szám)
1852-07-03 / 9. szám (1. szám)
164 ne : „Eccellenza“ mi pedig egymást “Monsieur“ czimeztük. Rómát néhány nappal hamarább hagyván el, mint ő ; a nápolyi albergo lioneben egy szobát foglaltam le számára, hova ő. Ígéretéhez képest s nem csekély örömömre az év első napján meg is érkezett. Nem csekély örömömre , mondom , mert marcheze B., kihez ajánló levelem volt, nem lévén épen akkor Nápolyban, egészen ismeretlenül állottam a roppant város tömkelegében s igen jól esett valakivel bizalmasb szót válthatnom. E perczben, talán az ellentét által kiemelve, úgy tetszék, mintha három hét előtt először látott francziámat évek óta ismerném. — Hozta Isten, kezdem, szívélyesen kezet rázva az érkezettel, a Vezúv már napok óta erősen füstöl, mintha csak önre várna, hogy magát egész nagyszerűségében mutassa. S hiszi ön, hogy még mindig oly udvarias az öreg úr a francziák iránt ? * Ah hisz ez dicső Volna, felelt ő, mint tetszik Önnek Nápoly ? — Alig volt még időm körültekinteni; s csak átalában tapasztalom, hogy elüt minden eddig látott olasz ó várostól, építészetben úgy mint szellemben. — Hogy ne ? Görög a régi rómaiak idejében , azóta szaraczén és normann, franczia s spanyol és német volt, mindenkorból felvett és megtartott valamit, s mig a középkori Itáliában a Guelfek és Gibellinek pártjai minden ügyet törheggyel végeztek, addig Nápolyban s egész Siciliában a lovagiasság a jellemmel volt összeforrva, s még a néplázongásnak is meg volt saját hősies szinezete. — Hát a velenczei és génuai, dögék s a ferrarai és milánói herczegek ? — Nagy emberek lehettek és lángészek; azok valának íróik és művészeik tengerészeik és kereskedőik is, ott van Grimaldi és Gradenigo, Scaligieri és Spinola. Dante * 1798-ban, épen midőn a francziák Nápolyban voltak, a Vezúv erősen hányta a tüzet, és Petrarca, Machiavel és Cardan, Michel Angelo és Raphael, Ticzián és Correggio és a Medicisek, s ki ne ismerné Ugolino és Franeszco di Rimini, Romeo és Othello kalandjaikat, de hol van ezek közt Tancred és Tasso, kiket Nápoly mond magáéinak, hol van Maraniel és az utolsó Guise herczeg, és nápolyi Johannas, ki, mint a történetüket érdeklő, nem kétlem, több magyar dráma vagy regényben szerepel. Hogy úti társam magas fogalmait irodalmunk állásáról megcáfolni ne legyek kénytelen, örömest más térre vivém a beszélgetést. Kirándulási terveit fekérdem, ő közlés felhívotta ezekhez csatlakozni, mibe én szives örömest egyezem. Másnap reggel a múzeumot látogattuk meg, hol a fatörzshez támaszkodó Hercules , aztán Venus és az afrikai Scipio szobra, a festvények közt Raphael anyjának fia által, s Michel Angelonak önkezűleg festett arczképe, továbbá Armida és Renaud, remekművek. Délben Puzzola és a Solfatare vidékére kocsiztunk ki. Megállottunk a nagy latin költő sírjánál. — Nézze ön, szólt társam a távolból előfehérlő Sorrento felé mutatva, Virgil sírjáról Tasso bölcsőjére látni el! Megnéztük aztán Neptun és a Nymphák templomainak romjait, s a helyet hol egykor Cicero háza, melyet ő Potedlánjának nevezett, , később pedig Hadrián császár pompás palotája állott. Ezek helyét most gyümölcsös kert foglalja el. Itt egy harmadik látogatóra bukkantunk, kivel én már pár nap előtt Laternumban ismerkedtem meg, s ki magát nekem akkor rögtön bemutatá, mint egy németországi egyetemben volt tanárt, több tudós társaság levelező vagy tiszteletbeli tagját, orvos és bölcsészet tudort, vegyészt, zoologot, ornitologot, entomologot, mineralogot, botanicust, természetvizsgálót, régiség búvárt sat, s ezt mind saját zömök kövér személyében. Most is épen egy régi síremlék előtt ál-