Chicago és Környéke, 1980 (1-51. szám)
1980-01-05 / 1. szám
Gábor Áron: Európai jelzések Dr.Klein Antal, Tolna megye egykori főispánja, volt országgyűlési képviselő, a magyar hosvábság egyik vezetője, a Rajk per vádlottja kilencvennégy éves korában Burgenlandban meghalt. Reggel, mint minden reggel elsétált a Vasfüggöny irányába, de csak lelke lépett túl rajta. Megölte a szíve és ahogy mindig mondta: a hazátlanság, messzeség, idegenség. Ez eddig halálhír. Ami mögötte jár, már olyan jelzés, amelyet nem álllít meg a Vasfüggöny és még nem oltott ki a történelem. Sem a magyar nemzeté, sem a német népé, sem Európáé. Egyszer megérjük, hogy az európai történetírás, néplélek-analízis is részeire bontja azt a csodálatos folyamatot, amelyet a Kárpát-Medence soknyelvű, különböző hagyományú népeit a Szent Istváni magyar nemzet fogalmában egyesített a közös, ezeréves sors. Talán az a nehezen sejthető, politikailag nem is érthető, isteni rendeltetés hatott, amely úgy jelöli ki a népek helyét, hogy ne faji öntudatból, minden idegent lenéző felsőbbségi érzésből, hanem kölcsönös megértésből, tiszteletből sodorják össze közös sorsukat az évszázadok. A nemzetté érés ilyen értelmezéséig és történelmi kiértékeléséig azonban mi is csak úgy juthatunk el, ha sokszor elkésve, de sohasem későn, a Klein Antalok és nemzetünk más, idegen nyelvű idegen hagyományú fiai életművéhez és életértelmezéséhez is közelebb lépünk. Klein Antal életének azok a szakaszai, amikor német anyanyelvű magyar állampolgárként átlépte a tolnai megyeház kapuját, vagy elfoglalta helyét az országgyűlés padsoraiban, csak úgy jöhettek létre, hogy a Duna-medencébe is olyan, soktörzsű honfoglaló magyarság érkezett, amely a keresztényi együttélés lényegét akkor is értette, ha az új élet formaságaival csak nehezen barátkozott meg. Ilyen közösségi háttér nélkül a Szent István-i nemzet beérése sokkal tovább tartott, vagy egyáltalán be sem következett volna. Az ázsiai nagytérségeken olyan iskolában cseperedtünk fel, ahol a közös nyelv, vagy a közös hittan nem volt vizsgatétel, de felsőbb osztályba mégis csak úgy léphettünk, ha a közös életfeltételeket, életérdekeket kívülről tudtuk. A képlet túloldala legalább ilyen fontos. A magyar nemzet csak olyan idegen nyelvű, más hagyományú népeket fogadhatott be, amelyek nemcsak a közös harcban, hanem a harcmentes, közös otthont építő időszakokban is megértő társak. Különben? Velünk együtt pusztultak volna azon a csodálatos, és nagyon veszélyes földön, amelyet Keletről is, Nyugatról is hatalmas, idegen érdekek fenyegettek. Ez a tudatörökség adott erőt Klein Antalnak, hogy akkor is a magyar nemzet hűséges fia maradjon, amikor hitleri faji fölény sepert végig Európán, a magyarországi svábok egy részét is kiszakította a Szent Istváni nemzet fogalmából és a közös sors helyett a külön utat választották. De akkor is ez a nemzethűség állt Tomi bácsi mögött, amikor németországi száműzetésében is szembeszállt azokkal, akik nem Szent István földjére, hanem arra az élettérre kívánkoztak vissza, ahol nem keresztényi megértésből, hanem faji túltudatból, korbácsoló erőszakból áll újra össze a „közös élet.” Klein Antalt akkor is a Szent István-i emlékek, érzelmek éltették, amikor mások azzal kértek bebocsájtást az új hazába, hogy német tudatukat a magyar honvédség egyenruhájában sem tagadták meg. Olyan „stratégiai gyepükért” harcoltak, ahol Hitler hadai a germánság természetes érdekvonalát védték. Klein Antal a magyar nemzet hű fia, tisztességes ember és jó politikus volt. Olyan képletben nézte,látta a magyar svábság jövőjét, amelyet nem a hitleri tudat, vagy a lenini tudatnélküliség, hanem a Szent István-i nemzet fogalma tart össze. Tabrizban? A forradalom első hónapjaiban Shariat Madaari ajatollah volt a Shahal szembenálló ellenzék fő szóvivője. A főpap Qomban él, de'tulajdonképpeni otthona Tabriz. Politikai óvatosságáról ismert és hajlandó lett volna kompromisszumot kötni a volt uralkodóval, ha Iránban demokratikus alkotmányos monarchia alakult volna ki. Az iráni iszlám forradalom első hónapjaiban politikailag alulmaradt Khomeinival és forradalmi tanácsával szemben. Nem is hívták fel, hogy csatlakozzék a tanácshoz. Nem kétséges, hogy Shariat Madaari és Khomeini közt sohasem volt személyi jóviszony. Ebben az évben már nem egyszer úgy látszott, hogy a két főpap közt elkerülhetetlenül törésre kerül a dolog. Ehelyett az történt, hogy Shariat-Madaari ügyesen lavírozott az új rendszerbe való belenyugvás és annak egyenes megtagadása között. Az azonban egyáltalán nem titok, hogy mélységes elégedetlenséggel fogadta az új alkotmánynak azt a pontját, amely nemzet vezérének nevezi ki Khomeinit. Véleménye szerint a papságnak nem kellene beavatkoznia a napi politiába. Shariat-Madaari ajatollah fő támaszpontja Tabrizban van, ahol is Aszerhejdzsán tartomány töröknyelvű tömegei tőle várják a vezetést. Ugyanakkor azonban az egész országban is vannak követői, akiknek támogatását a főpap mindenképpen meg akarja tartani és akik közt sokan perzsa nyelvűek. Most azonban úgy látszik, hogy magában Tabrizban a helyzet irányítása még az ő kezéből is kicsúszik. Az aszerbejdzsáni töröknyelvűek számát az országban nyolc és tizenhárom millió közt lévőre becsülik. Ellentétben más kisebbségekkel, mint például a kurdok és baludzsiak, a tabrizi aszerbejdzsáni törököknek olyan befolyásos szerepe volt az iráni életben, hogy nem is tekintették magukat kisebbségnek. A jelenleg Tabrizban tapasztalható nyugtalanság egyik valószínű magyarázata az, hogy esetleg tükrözi az iráni baloldal, befolyását. A baloldal hangját az ország más részein nagyjából elfojtotta az egyház túlnyomóan erős, domináns szerepe. Esetleg részben ezzel magyarázhatók az utolsó két napban Tabrizban hangoztatott önkormányzati követelések. Akár szeparatista érzület, akár baloldali szekularizmus képezi a Khomeini alkotmányával szemben megnyilvánuló tiltakozás okát, a tiltakozás maga kétségtelenül igen komoly ellenzéki tényezőnek számít az iráni kormány szempontjából. Még az egyébként rendkívül komolynak ítélt kurd felkelés sem veszélyeztette ennyire közvetlen formában az iráni államiság tulajdonképpeni alapjait. Khomeini hallgatólagosan beismerte tegnap ennek a veszélynek a létezését, amikor otthonában meglátogatta Shariat-Madaarit, hogy bocsánatot kérjen a háza ellen előző nap elkövetett merényletért, melynek során egyik testőrét is megölték. Ami Khomeinit illeti, a tabrizi események azt mutatják, hogy nem számolhat általános bálványozással. Sőt, egyben azt is bizonyítják, hogy — erős anti-imperialista hatása ellenére — a konfrontáció az Egyesült Államokkal nem tüntette el az Iránban mutatkozó politikai megoldásokat. Londoni tudósítás a Blunt ügyről London A miniszterelnök hosszas és sok tekintetben rendkívül őszinte beszámolójának ellenére is még sok magyarázatra van szükség ahhoz, hogy a közvélemény Anthony Blunt hűtlenségi ügyében kielégítő nyugvópontra jusson. A lapok mar a gúnnyal kommentálták az ügyet. A Times például azt írta: a baklövések egymást érték, egészen attól a perctől fogva, hogy a marxista, homoszekszuális Bluntot beszervezték az állambiztonsági szolgálatba. A papcsaládból származó Blunt megjárta a konvencionális középosztálybeli utat az előkelő magánintézetben végzett középiskolától a cambridge-i egyetemig, ahol is beleszeretett a marxizmusba és mély érzelmi és fizikai kapcsolatba került Guy Burgess-szel, egy tengerésztiszt fiával, aki jóbarátságban volt Donald MacLeannel, egy köztiszteletben álló liberális politikus fiával. Mindhárman a szovjet hírszerző szolgálat titkos ügynökeivé lettek. Blunt Cambridgeben maradt, s miközben egyre nagyobb reputációra tett szert mint művészettörténész, titokban fiatalembereketszervezett be a Szovjetunió számára. Nagy csodálattal viseltetett a — nevezzük így — sztálinista festési irányzat, a szocialista realizmus iránt. Művészeti ízlésének tekintélye ennek ellenére is egyre nőtt. A Második Világháborúval Blunt az állambiztonsági szolgálathoz került. Kémkedési tevékenységének nyilvánosságra kerülése erre az időszakra nézve, mialatt az ország az életbenmaradásért küzdött, több, mint harminc évig késett, és betetőzése volt egy csupán vonakodással nyilvánosságra hozott ténysorozatnak. Az első közlés akkor történt, amikor Burgess és MacLean 1951-ben a Szovjetunióba szökött, a következő mintegy tíz évvel ezután, amikor a kör egy másik tagja, Kim Philby hasonlóképpen Moszkvába szökött, mielőtt leleplezték volna. Körülbelül ugyanebben az időben már tudtak Blunt tevékenységéről a Nyugatra menekült szovjet disszidensek információja alapján, de semmi sem került nyilvánosságra és eljárás sem indult ellene, mert — mint Margaret Thatcher nyilatkozatából most kiderült — Blunt beleegyezett, hogy mindent elmond, amit tud a szovjet hírszerzési tevékenységről. Mint a királynő művészeti tanácsadója, munkáját sem vesztette el, föltehetően azért, hogy szovjet gazdái ne szerezhessenek ezúton tudomást a pálfordulásról. Most sem azért fosztották meg 1956-ban kapott lovagi címétől mert áruló volt, hanem mert árulásának ténye kitudódott. Természetesen semmi szokatlan nincs abban, hogy egy ország titkos szolgálata igyekszik beférkőzni egy idegen hatalom szolgálatába Ami szokatlanná teszi az ügyet, az inkább az, hogy minden főszereplő — Blunt, Burgess, MacLean, Philby — a privilegizált, kényelmes és biztos helyzetet élvező középosztályhoz tartozott, s mint ilyen, tökéletesen híjával volt anak a tulajdonságnak, amely — mint köztudomású — ennek az osztálynak egyik általános jellemzője a patriotizmusnak. A harmincas évek, amikor az ügy szereplői felnőtt korba értek, a nyugtalanság és bizonytalanság kora volt. Az első világháború megingatta az európai birodalmakat és az egész világot érintő gazdasági depresszió járt a nyomában. Sokan úgy érezték, hogy egyfajta sötétség borítja el a világot. Középosztálybeli szülök fiai közül sokan pacifisták lettek, mások úgy érezték, Moszkvából jön a civilizáció új hajnala. A pacifisták Hitlerhez fordultak, hogy támogassa a békét. A kommunisták pedig minden elképzelhető szofizmust felhasználtak a moszkvai kirakatperek és a sztálinista éra kiterjedt tisztogatásainak a magyarázatára. Mint Blunt maga mondta: divat volt csatlakozni a Kommunista Párthoz. Az angol uralkodó osztályok elnézték az intellektuális aranyifjak ilyesfajta különcködéseit, abban a hitben, hogy mögöttük azért a változatlanul egészséges felfogás áll. A túlnyomó többség tekintetében ez így is volt. De a toleranciának ez a fajtája, mint később kiderült, helytelen volt a hatásos új ideológiával szemben, amely akkor mindenütt minél nagyobb befolyásra törekedett. Margaret That- ■eher nyilatkozata szerint nemcsak az állambiztonsági és hírszolgálat vonzotta a kommunistákat, hanem más közhivatalok is, és ez a közlés számos új kérdésre ad majd alkalmat. Hasonló ügyekben azonban minél kevesebb hangzik el, annál inkább szorulnak csupán találgatásokra a szovjet ügynökségek: vajon mennyi az, amit az angolok tudnak? Meddig tart az uránium? (Zürich) A valaha értéktelennek vélt uránérc az elmúlt negyedszázadban ritka értékűvé vált. Érthető: az uránium az atomreaktorok üzemanyaga. Nagy-Britanniában például, hogy csak a világításra használt áramszolgáltatást említsük, ennek egy hetedét máris atomenergia biztosítja. Ha az atomerőmű telepeket a terveknek megfelelően fejlesztik, tíz-tizenöt éven belül nukleáris energia lesz a forrása az áramszolgáltatás egyharmadának. Húsz év múlva pedig becslések szerint Nagy-Britannia össz-energia szükségletének ötven százalékát, fedezik majd atomerőművek. A dokumentumfilmből azonban kiderült, hogy az 1980-as évek végére az uránium iránti kereslet messze meghaladja majd a kínálatot. A világ két és félmillió tonnányira becsült uránium készletét húsz éven belül az utolsó kilóig felhasználjuk. Márpedig más üzemanyaggal nem pótolhatjuk: egyedül az uránium rendelkezik olyan rádióaktív jeleggel, amely nélkül nincs atomenergia termelésben felhasználható üzemanyag. Négy ország: az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Dél- Afrika osztozik az eddig feltárt uránium települések jó hetven százalékán. Ennek ellenére mind a négy országon eluralkodott az „urániumláz” — az amerikaiak például hatalmas országuk egész területét „feltérképezik”, uránércet kutatva. Kanadában, az úgynevezett Athabasca medencében közel háromszázhúsz kilométer hosszú uránércrétegződésre bukkantak—de még a világ legnagyobb uránium-lelőhelyének kiaknázása sem biztosíthat elegendő üzemanyagot a gyorsütemben fejlődő atomenergia-iparnak. 1990-től kezdve másodévenként kellene minimum ilyen gazdag lelőhelyet feltárni, szükségleteink fedezéséhez. Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a politikai tényezőket sem. A közvélemény — főleg a nemkommunista országokban — egyre erőteljesebben fordul szembe az atomenergia használatával. Kanadában országos méretű mozgalmat indítottak új nukleáris erőműtelepek építése ellen. Ausztráliában a volt Munkás Párti kormány leállította az uránium kivitelt — és a kutatást új uránérc-lelőhelyek után. A jelenlegi liberális kormány módosította ezt a döntést, — de feltehetőleg nem végérvényesen. Nagy-Britanniában az Észak-Skócia közelében lévő Orkney Szigetek lakosai tiltakoznak a leghevesebben a közelmúltban ott feltárt uránérc-település kiaknázása ellen — egészségügyi okokra és környezetvédelemre hivatkozva. Egy tonnányi uránérc kifejtése nem kevesebb, mint ezer tonnányi rádióaktív hulladékkal jár együtt. És bármilyen mélyre temetik ezt a hulladékot, amerikai statisztikai adatok szerint több kilométeres körzetben növeli a rákbetegség veszélyét. Az atomerőipar szerint a gyorstenyésztő nukleáris reaktorokban rejlik a válasz az uránium-hiányra. Ilyen gyorstenyésztő atomreaktornak kétezer évig elegendő az a mennyiségű uránium, amely a kezdetlegesebb reaktornak, mindössze negyven évi üzemanyagot biztosítana. Ez az uránium plutóniummá való átalakításának köszönhető ám a plutónium egyike a legveszélyesebb elemeknek. A gyors szaporító reaktor hulladék terméke évezredekig rádióaktív marad Mégha az óceán mélyére süllyesztik, akkor sem lehet kizárni a katasztrófális baleset lehetőségét. Csökken a fejadag, terjed a közöny (Bécs) A Kultúra főszerkesztője, Dominik Horodynski szerint Lengyelország ma óriási gazdasági nehézségekkel küzd, amelyek politikai stabilitását is veszélyeztethetik. A nehézségek közül néhány a múltban elkövetett tévedések következménye, vagy nagyobb, az egész világra érvényes gazdasági problémák állnak mögöttük. Más nehézségek pedig egyenesen a lengyel társadalom jelenlegi magatartásának tulajdoníthatók. Horodynski szerint Lengyelországban ma a pesszimizmus és apátia keverékéből keletkezett hangulat uralkodik. Míg a lakosság legnagyobb része egyre közönyösebbé válik a közélet iránt, az ország ipari és politikai elitje saját zsebének megtömésével van elfoglalva. Vesztegetés, csalás, basáskodás, hízelgés és a tisztességes munka megvetése — ezek a jellemzői a mai lengyel állami tisztviselőnek. Ennek a nyílt beismerése — írja Horodynski — nem szégyelni való. Éppen ellenkezőleg, kötelesség. A lengyelek — folytatja — azonnal reagálnak, ha valamilyen nemzeti szimbólumot idegenek részéről inzultus ér, de vajon hányan dühödnek fel ha a lengyel ipari exportcikkek rossz minőségéről értesülnek? Hasonló, ha nem is ennyire szigorú bírálatok hangzanak el másutt is Keleteurópában. A magyar rádió nemrégen jelentette, hogy a magyar ipari termékeknek csak 15 százaléka felel meg a világstandardnak. A csehszlovák sajtó és a kormány a hanyag munka és rossz vezetés ellen intézett támadást. Úgy tűnik, hogy a kifogásolt magatartás alkalmazható magára a kommunista pártra is. A csehszlovák párt napilapja, a Rudé Právo írt legutóbb azokról az elvtársakról, akik a párt atoritása mögé bújnak és opportunista módon le próbálják szállítani a termelési célpontokat, hogy ily módon szabaduljanak meg a munkatöbblettől." Ebben, mint minden másban is, a keleteurópaiak a szovjet kommunista pártot követik. A szovjet sajtó tele van gondatlan tervezésről, tisztességtelenségről és a kezdeményezés általános hiányáról szóló történetekkel. Brezsnyev elnök még ennél is tovább ment a szovjet kommunista párt központi bizottságának múlt heti plenáris ülésén. Személy szerint kritizált minisztereket, és alaposan megmondta véleményét az átlagos szovjet polgárról. Ezek közül a hivatalos kinyilatkoztatások közül egyetlen egy sem kifogásolja a párthatározatok bölcsességét, sem a kommunista állam és az egyén közt fennálló viszonyt. Keleteurópában sokan, köztük párttagok is, úgy érzik, hogy a kötelességérzet nem elég. A korrupció és az általános nemtörődömség szerintük nem az egyén hibáinak az eredménye, hanem magának a kommunista rendszernek a természetéből származik, mivel a rendszer a hatalmat egy önmagát előmozdító kisebbség számára tartja fenn és visszautasít minden kívülről jövő bírálatot. Egy lengyel szakértői csoport nemrégen közzétett jelentése, amely a foglalkozások széles köréből vette az adatait, a sajtócenzúra tulajdonképpeni eltörlését és más politikai pártok engedélyezését ajánlotta, hogy így élesszék fel a hasznos vitákat és a lakosság közéleti érdeklődését. A jelentés szerint csak ilyen módon tudja Lengyelország legyűrni a jelenlegi gazdasági és társadalmi problémákat. A pártvezetőség a tervet azzal utasította vissza, hogy a gyakorlatban nem kivihető. (A Szovjetunióban, vagy Csehszlovákiában a hasonló elgondolások sugalmazóit zaklatták és bebörtönözték.) •A keleteurópai vezetők teljesen tisztában vannak azzal, hogy a gazdasági sikertelenség általános elégedetlenséget von maga után. 3. oldal Ausztria és Prága (Bécs) Willibald Pahr külügyminiszter azért indult Prágába, hogy megszilárdítsák a már létező jó viszont. Valójában vitát robbantott ki Ausztriában. E vita nagyrészt azt a felindulást tükrözi, amit a múlt hónap elején Pavel Kohut cseh színdarabíró esete kiváltott. Pontosabban: az a mód, ahogy a csehszlovák hatóságok bántak vele. Kohut annak idején engedélyt kapott egyévi tartózkodásra Ausztriában, de amikor haza akart térni, visszapenderítették a cseh határról és pár nap múlva megfosztották állampolgárságától. Az erélyes osztrák tiltakozásra a Bécsben székelő csehszlovák nagykövetség közleményt adott ki, azt állítván, hogy Ausztria jobban rászorul Csehszlovákia barátságára, mint Csehszlovákia az osztrákokéra. Noha Prága később nem azonosította magát ezzel a nyilatkozattal, az ügytől tartós méregbe jöttek az osztrákok. De Pahr külügyminiszter látogatása Csehszlovákiában más szempontból is vitatható. Három hete a prágai bíróság hosszú börtönbüntetésre ítélt hat neves csehszlovák ellenzékit, és ezzel magára haragította a nyugati közvélemény nagy részét. Nyugat-európai és amerikai tiltakozások ellenére a csehszlovák hatóságok zavartalanul tovább folytatták a nekik nem tetsző véleményű emberek zaklatását, és megbélyegezték a nyugatiak állítólagos okvetetlenkedését az ország belügyeibe. Rögtön az ítélet után Jean Francois Poncet francia külügyminiszter elhalasztotta prágai látogatását, és az Egyesült Államok is bejelentette, hogy egyelőre elmarad Robert Barry, egy magasrangú külügyi tisztviselőjük útja Csehszlovákiába. Pahr elhatározása, hogy Csehszlovákiába megy, híven tükrözi az osztrák kormány régi politikáját, hogy tudniillik igyekszik ápolni politikai és gazdasági kapcsolatait keleti szomszédaival, ugyanakkor azonban élesen tiltakozik, ha ezekben az országokban súlyosan megsértik az emberi jogokat. Kreisky kancellár, aki a nemzetközi demokratikus szocialista körök egyik nagy tekintélye, minden jel szerint fontosnak tartja az enyhülést Ausztria biztonsága szempontjából, hiszen a kis országok Kelet és Nyugat találkozópontján fekszik. De korábbi tiltakozásai a csehszlovák ellenzékiek bánásmódja ellen megrontották a viszonyt Ausztria és Csehszlovákia között, s félő, hogy ugyanez történik most, a prágai per után. Ausztria kereskedelmi kapcsolata Csehszlovákiával olyan jelentős, hogy kívánatos az állandó politikai érintkezés. Annál is inkább, mert újabban erősen visszaesett az osztrák export Kelet-Európa legfontosabb piacain. De a csehszlovák hatóságok igazán nem teszik könynyebbé sem az osztrák kormánynak, sem más nyugati kormányoknak, hogy ápolják az enyhülést, ha közben nem hajlandók feláldozni az emberi jogokért való aggódásukat és e jogok védelmét.