Chicago és Környéke, 1982 (1-52. szám)
1982-07-10 / 28. szám
Az USA és a Szovjetunió... Folytatás az első oldalról.) Amennyiben ilyen megegyezésre nem kerülne sor, az Egyesült Álla,mok az évtized végére új és ijesztő fegyvereket vonultatna fel. Az MX missilek berendezését, a B-1-es újfajta bombázó repülőgépet, a Cruise missilet, a szovjet radar berendezését áttörni tudó „Stealth repülőgépeket” és mindezen túl az új D-5-ös tengeralattjáróból kilövendő rakétát, amely olyan halálosan pontos a víz alól indulva, mint a szilárd, szárazföldi bázisról kilőtt rakéta. Amerika hatalmas technológiai előrehala-dása sokkal erősebb gazdasági helyzete miatt a Szovjetuniót mindez a fenyegetés arra a belátásra késztetheti, hogy a megegyezés saját érdekében is áll. A Reagan-kormány nem táplál naiv ábrándokat a Szovjetunió jóhiszeműsége és megalkuvásra való készsége iránt. Úgy hiszi, hogy a tárgyalások kezdetén Moszkva hallgató akcióra és propagandára szorítkozik majd, de 1983 végére legkésőbb 1984 elejére az új amerikai fegyverek elhelyezésének tervezett időpontjára a tárgyalások talán szovjet részről is komolyabbá válhatnak. Az űrkomp ismét a világűrben kering A Columbia indulása először történt „menetrendszerűen", ahogyan tervezték, vasárnap lőtték föl és semmilyen technikai zavar nem akadályozta a tökéletes indulást. Ezen negyedik és utolsó két pilótás Columbia próbarepülésen az űrkomp titkos katonai felszerelést is vitt magával.Moszkvától azonnyomban politikai támadást kapott Amerika az „űrnek katonai célokra való felhasználása miatt, amíg a Szovjetuniót kizárólag a tudományszomj irányítja!” Zárójelben megjegyzendő, hogy szemben a polgári irányítású NASA szervezettel, a Szovjetunióban az űrkutatás kezdettől fogva katonai program volt és egyben hétpecsétes katonai titok. A Columbia negyedik utazásán a Rockwell International vállalattól civil utast is vitt magával : mérőkészülékeket, amelyekkel ez a vállalat amely az űrkomp kommerciális felhasználását tervezi a jövőben, a maga számára dolgoz ki terveket jövőbeli programjának megalapozására. A NASA űrkutatási tervei a jövőben azonban bizonytalanok. Az űrprogramot évenként eredetileg 55 repülésre tervezték. Ez az elgondolás azonban csorbát szenvedett az állami költségvetés megnyirbálásakor. A Reagankormány 1988-ig az évi 55 repülést 24 repülésre korlátozta. Kereskedelmi körökben úgy hiszik, hogy évi harminc repülés a minimális, hogy a kísérletben résztvevő polgári üzemek számára a hatalmas befektetés megtérüljön. Mindez azonban a jelen hétnapos Columbia misszió eredményétől is függ. A Columbia kiküldetése Amerika nemzeti ünnepén, július 4-én ér véget, a kaliforniai Edwards katonai repülőtéren ahol — megint ha minden jól megy — maga Reagan elnök várja a visszatérő űrutasokat. A NASA azt reméli, hogy siker esetén a fogadási ceremónián az elnök talán bejelenti, hogy a megnyirbált űrkutatási program helyett az űrkomp programot teljes mértékben visszaállítja, és a következő lépés egy legénységgel ellátott űrállomás, a space-platform létesítése lesz. A Demokrata Párt szépségversenye Philadelphiában A múlt hét végén a Demokrata Párt helyi szervezeteinek ezer delegátusa találkozott Philadelphiában egy „félidős kongresszuson”. Ennek kettős volt a célkitűzése. Először az, hogy a vesztes választást kiheverve megbékítse egymással a vert hadak különböző csoportjait és a két év múlva tartandó elnökválasztásra felkészülve az állandó belharcoktól mardosott demokratákat közös nevezőre hozza. A második célkitűzés: a megfelelő elnök és alelnök-jelöltek kikeresése, hogy ezek vezessék majd az új választási harcra Amerika többségi, de jelenleg ellenzékbe szorult nagy pártját, a demokratákat. Ezen a philadelphiai szépségversenyen felvonultak tehát az összes demokrata önjelöltek. Normális körülmények között Jimmy Carter az előző elnök és vesztes elnökjelölt kellett volna hogy vezesse a szépségverseny és az utódok kiválasztását. Carter neve azonban még mindig olyan roszszul hangzik demokrata körökben, hogy Jimmy gyorsan elhagyta lakhelyét a georgiai Plains-et és erre a hétvégre Kanadába utazott, „halászni”. Távollétében a többi önjelölt halászott eljövendő szavazatokra és támogatókra. „Fritz” Mondale, az előző alelnök volt a szépségverseny egyik nyertese. Mondale, aki szürke és unalmas szónok hírében állott az elmúlt száműzetése idején, nyilván hivatásosoktól megtanult beszélni és gondosan összekalapált beszédét színészhez illő hatással mondotta el. Huszonhárom percig beszélt, harmincegyszer szakította félbe vastaps. Ezen csupán Edward Kennedy tett túl, akit 53- szor szakítottak meg tapssal. Természetesen Ted Kennedyt már korábban megtanították az ilyesfajta szónoklatokra. Ennek köszönhette, hogy Cartert a legutóbbi elnökjelölő demokrata konvención majdnem kibuktatta a jelölésből. Kennedy Philadelphiában tartott beszédének egyik aranyköpése ez volt: „Igazságtalan a vád, hogy Ronald Reagan nem törődik a szegényekkel. Szereti őket. Annyira szereti őket, hogy hatalmasan megszaporította a számukat!” Mondale és Kennedy mellett még három szenátor jelent meg Philadelphiában. Al Cranston kaliforniai szenátor, aki 60 körül jár, korábbi sportbajnok és ugyanakkor erősen intellektuális liberális demokrata, aki reméli hogy Amerika a konzervativizmussal való flörtölés után hozzá tér majd vissza. A nálánál jóval fiatalabb és rendkívül fotogénikus Garry Hart Colorado állam neo-liberális szenátora, az egykori diákvezér, George McGovern 1972-ben csúfosan bukott kampányának ifjú vezetője volt. Ő a romokból előbb saját szenátori posztját építette fel, most pedig az elnökségre törekszik, a konzervatívizmus és a liberalizmus megkeverésével „új utakat ajánl”. A harmadik szenátor, John Glenn, a volt űrrepülő és hős aki ezért később jutalmul Ohio szenátorságát kapta, most pedig az elnökségért próbál küzdeni. Ő és Cranston voltak Philadelphiában a legkevésbé színes szónokok. Mindkettő reméli, hogy ismert intellektusa, illetve eddigi teljesítményei révén .Mondalenél és Kennedynél kevesebb kozmetikára szorulnak, mindketten elég ismertek országszerte. A demokraták Philadelphiában nagy erőfeszítéssel tartózkodtak az önmarcangolástól. Egység és összetartás volt a jelszó. Mindenki megegyezett abban, hogy a „Reaganomia” Reagan gazdasági elmélete lesz a közös nevező, ami ellen indulnak az 1984-es elnökválasztási harcban és a fair elbánás mindenki számára a jelszó. Ellenprogramjuk azonban egyelőre még nincs a demokratáknak. De remélik, hogy 1984-re majdcsak találnak valamiféle ellentervet. Az időt addig is kényelmesen kitöltötték Reagan bel- és külpolitikai kritizálásával. Evvel arató vastapsot még a leunalmasabb szónok Philadelphiában. Ugyanakkor a demoraták főbaja, ha van valamifajta programjuk, és egyre több szetőjük, Ronald Reag alakja országszerte vábbra is rendkívül njszerű és végeredménben a demokratáknál ellene kell küzdeniük Al Haig el... de ez még nem a világ vége Színinyelven „el” azt jelenti kurtán, hogy ez vagy az a színész tűnjön el a színfalak mögött, vége van jelenésének. Al Haig, a Reagan-kormány külügyminisztere és egyik főalakja a múlt hét végén kapta a végszót: ,,A1 el!”, mondta neki maga az elnök. Hogy tévedés ne történjen, Alexander Haig nem tiltakozásként mondott le, úgy bocsájtották el állásából. Udvariasan és a külügyminiszter legnagyobb meglepetésére elfogadták lemondását, amellyel 500 napos szolgálata alatt ,több izben is fenyegetőzött, hogy ezáltal ezt vagy azt kikényszerítse a Fehér Háztól. Ezúttal Haig állítólag azt panaszolta, hogy nem tudja a külügyeket irányítani, amennyiben William Clark, korábbi helyettese a külügyminisztériumban és jelenleg a nemzetbiztonsági tanács vezetője a Fehér Házban, beleszólt a külügyek irányításába. Haig konfliktusa Clark-kal végtelenül meglepte Washingtont. Annakidején a külügyminisztériumban Clark nem csupán helyettese volt Haignek, hanem egyben tanítványa is a külügyekben és később a külügyminiszter legfőbb védelmezője a Fehér Házban. Ha a tanítvány és a mestere egymás ellen fordultak, ez azt jelentette, hogy Alexander Haig körülbelül mindenkivel összetűzött, aki Ronald Reagan közvetlen környezetéhez tartozott. Clark volt az utolsó szalmaszál, amely megtörte a teve teherbírását, értsd alatta türelmét. Haig külügyminiszter, aki többi miniszterkollégájával egyetemben múlt pénteken délben kormánytanácsra a Fehér Házba érkezett, a tanácskozás végén kellemetlen meglepetésben részesült. Az elnök egy pillanatra ovális alakú dolgozószobájába kérette és itt közölte vele, hogy Haig kellemetlen meglepetése... fölajánlott lemondását — sajnálattal bár — de elfogadta és utódjaként George Schultz-ot, a korábbi republikánus kormányok állami költségvetési hivatalvezetőjét, majd pénzügyminiszterét nevezte ki. Az el! Két órával később Haig saját meglepetésével szolgált, sajtóértekezletet hívott egybe a State Departmentben és külügyi beosztottjainak, valamint az ott működő sajtónál, fölolvasta az időközben megfogalmazott lemondólevelét: „eszmei ellentétekről, amelyek támadásra késztették!” Ilyen alkalmakkor bevett szokás, hogy mindkét fél, az elnök is és a távozó kormánytag is kölcsönösen dicsérik egymást. Reagan elnök valóban dicsérte Alexander Haig negyvenesztendős önzetlen állami szolgálatát, de nem kimondottan a külügyminiszteri tárcával töltött utolsó időszakot. Míg Haig viszont burkoltan sejttette, hogy az elnök eltért a „jóelőre gondosan lefektetett vonalról és ezért ő inkább a távozást választotta”. Az olvasó, aki hétről hétre gondosan átböngészi ezt a rovatot, emlékezni fog arra, hogy Haig tábornokot külügyminiszterré történt kinevezése óta a Kékújság következetesen védte. Védelemre alapos szükség volt. Alig merült föl Al Haig neve, a Watergate-hajsza kopói újra megindultak ellene. A kinevezését megerősítő kongresszusi kihallgatáson mindenféle államellenes bűnöket szerettek volna rásütni. És amikor ez nem sikerült, antikommunista magatartását bírálták. Közvetve természetesen. Úgy állították be az egykori négycsillagos tábornokot, mint hogyha az bombákat csörtető őrült katona lenne, aki eszeveszett militarizmusával új háború lángját szeretné rászabadítani a világra. Ezzel a hazug beállítással szemben az igazság az volt, hogy az ambiciózus és tehetséges Alexander Haig, az íróasztal mellett szerezte a négy csillagot. Előbb Dr. Henry Kissinger helyettese volt a Nemzeti Biztonsági Tanács élén, majd később az ő utóda lett a külügyminisztériumban is. Mindenütt kitűnően megállta helyét. Richard Nixon helyett ő vezette az ország ügyeit. Európa bízott benne, mert négyesztendős NATO főparancsnoksága alatt megismerték, barátjuknak és védelmezőjüknek tekintették. A józan amerikaiak is bíztak benne, mert a Watergate hajsza utolsó felvonásában mint a Fehér Ház vezérkari főnöke a majdnem őrületbe kergetett Richard Nixon helyett ő vezette az ország ügyeit, amíg az elnök lemondásra nem kényszerült. Éspedig ügyesen, szakavatottan helyettesítette a bajba került elnököt. Haignek hatalmas érdemei vannak. És ha mégsem sírunk krokodilkönnyeket távozása felett, ennek egyetlen oka, helyettünk a hírközlő média a tábornokot, most azt mondják, hogy Haig külügyminiszter a „szélsőséges és szakavatatlan Reagan-kormány egyetlen tehetséges és mérsékelt tagja kényszerült távozni”. Utána a vízözön! És valószínűleg hamarosan a világ vége következik. Az igazság természetesen valahol középütt van. Alexander Haig érdemeivel maga Alexander Haig is tökéletesen tisztában volt. NATO főparancsnokságáról nem csupán Carter kapkodó és gyenge politikája miatt mondott le, hanem, mert becsvágytól hajtva azt is remélte, hogy időszerű távozásával saját elnöki lehetőségeit növeli. És amikor ebben a reményben csalatkozott, ajkába harapott, lenyelte keserűségét, sikeresen átesett egy nyílt szívműtéten, megfoldoztatta elakadt ereit és elfogadta a fájdalomdíjat, az elnökké választott Ronald Reagantól a külügyi tárcát. Nem Haig volt az elnök elsőszámú jelöltje. Reagan eredetileg a most kiválasztott kaliforniai George Schultzot szerette volna a State Department élére. Ettől azonban kénytelen volt elállni. Schultz a nagy nemzetközi épületvállalat, a Bechtel elnöke volt. Bechtel több arab országban is építkezett, elsősorban Saúd Arábiában. És amikor ennek a vállalatnak egyik alelnöke, Caspar Weinberger lett a Reagankormány új külügyminisztere, a reagan-adminisztrációra azon nyomban a pro-arab elfogultság bélyegét nyomták rá a kongresszusi és a hírközlő ellenfelek. Weinberger és Schultz együttes kinevezése a kabinetbe az új kormány halálcsókját jelenthette volna. Ezért esett az új elnök választása Alexander Haigre, amit a Fehér Házban később egy kicsit mindenki megbánt Haig túlzott becsvágya és összeférhetetlen természete miatt. Az első kellemetlen meglepetés 1981. január 20-án, az elnöki beiktatás napján történt. Haig külügyminiszter memorandummal jelentkezett a Fehér Ház új gazdájánál, azt akarta vele aláíratni, hogy az amerikai külpolitikának ő az egyetlen kialakítója és szóvivője. Miután a külpolitika kialakítása az elnök privilégiuma, Alexander Haig aláíratlan memorandummal, üres kézzel távozott. Maga után három gyanúnakvó elnöki tanácsadót hagyott hátra, Bakert, a Fehér Ház gárdájának vezetőjét, Ed Meese-t, az elsőszámú elnöki tanácsadót és ennek helyettesét, Michael Denver-t. Ettől kezdve ez a triumvirátus kissé sanda szemekkel figyelte az új külügyminisztert. „I am in charge here. 1981. márciusának végén, az elnöki merényletkor, Al Haig hirtelen megjelent a TV képernyőjében: „I am in charge here!” — én vezetem itt az ügyeket, nyilatkozatával. Ezekben a kaotikus órákban, amikor még azt sem tudta Amerika és a világ, hogy túléli-e Ronald Reagan a merényletet és mi is rejtőzik mögötte, esetleg szovjet cselszövés? — Haig külügyminiszter nyilatkozata megnyugtatónak tűnt. Az ostromlott Fehér Házat ő már egyszer átvezette egy nagy válságon. Ha ő áll az ügyek élén, akkor nincs nagy baj. Alkotmányos szempontból azonban téves volt Haig állítása. A Texasból Washington felé repülő George Bush alelnök állott ezekben a válságos órákban a leterített elnök helyett Amerika élén, nem pedig a külügyminiszter. És amikor Ronald Reagan elnök helyettesét, Bush-t bízta meg azzal, hogy nemzetközi válságok idején ő legyen a krízis-manager a Fehér Ház térképszobájában, a Nemzetbiztonsági Tanács helyiségében, Haig külügyminiszter hónapokig duzzogott emiatt, mert ő szerette volna ezt a címet önmagának. Utóvégre, amint gyakran mondotta, „ő az amerikai külpolitika vikáriusa!” Volt is meg nem is. — Caspar Weinberger, az erőskezű új honvédelmi miniszter nemzetvédelmi ügyekben mindig önmagának vindikálta az utolsó szót. Amikor Haig ellenezte a neutronbomba gyártását, „tekintettel az ettől tartó nyugat-európai szövetségeseinkre”, Caspar Weinberger kerekedett felül a vitában és Amerika igenis belefogott az új fegyver gyártásába. Haig ezután a Fehér Ház Nemzetbiztonsági Tanácsának vezetőjével, Richard Allennel tűzött össze. Allen, az elnökjelölt Reagan korábbi külpolitikai tanácsadója az új kinevezéseknél Reagan szövetségeseinek kívánt fontos posztot adni. Tehát új embereket akart döntő helyre állítani. Haig viszont korábbi bürokrata kollégáit pártolta, és őket nevezte ki a külügyminisztérium fontos posztjaira. Allen bukott, Haig pedig az állami bürokrácia irányítója és irányítottja lett. Ez tovább rontotta viszonyát Reagan közeli munkatársaival, a Fehér Ház-i triumvirátussal, Caspar Weinbergerrel a Pentagonban és újabban Jean Kirkpatrick-al, Amerika ENSzbeli női nagykövetével. Az utóbbival támadt vitában már a külpolitika is beleszólt. Jean Kirkpatrick élete jórészét latinamerikaiakkal töltötte, mint Közép- és Dél- Amerika egyetlen szakértője a Reagan-kormányban, a Falkland viszály idején keményen küzdött azért, hogy a Reagan kormány középutat járjon és európai szövetségese, Anglia barátságának megőrzése mellett Latin-Amerikával se kerüljön szembe. Haig átlendült Haig eleinte fantasztikus erőfeszítéseket tett a fegyveres konfliktus elkerülésére és amikor békeközvetítése nem sikerült, hirtelen átlendült a túloldalra. Kritikusai szerint State Department-beli alantasainak sugallatára túlságosan Anglia oldalára pártolt át. Kirkpatrick asszonnyal való viszonya úgy megromlott, hogy többé nem is beszélt közvetlenül ENSz-beli nagykövetével. Az európai körút során a State Department révén küldötte utasításait a külügyminiszter az ENSz nagykövetnek. A Falkland válság idején Mrs. Kirkpatrick ezt késve kapta és másként szavazott, amint ezt külügyminisztere szándékozta. Amikor ezt Haig szemére hányták, a külügyminiszter katonás választ adott: „Jean Kirkpatrick egy századparancsnok. A parancsnokló tábornok századparancsnokokkal nem érintkezik közvetlenül, mert közből ott a vezérkar és ezeken keresztül irányítja őket!” Ezt meghallva Jean Kirkpatrick vállal vont: „Lehetséges. De én az egyetemek világában éltem korábban, a katonákról keveset tudok, és őszintén szólva nem is nagyon érdekelnek”. Haig külügyminiszter utolsó nagy vitája Reagan elnökkel és környezetével Izraellel kapcsolatban Libanon körül tört ki. Izrael tavalyi Bagdad Alexander Haig elleni támadása óta Weinberger honvédelmi miniszter és az elnök több közeli tanácsadója keményebb poli-'tikát sürgetett Bégin miniszterelnökkel szemben. Amerika Nemzetbiztonsági Tanácsában azonban Haig külügyminiszter állandóan azt hangoztatta, hogy Izrael feltétlen támogatása a helyes út és Amerika érdekeit is ez szolgálja legjobban. Bégin legutóbbi amerikai látogatásakor Haig nyomására őrizte meg a Fehér Ház, kifelé legalábbis, a pártfogoló és a pártfogó látszólagos harmóniáját. Eddigre Ronald Reagan összes fontos tanácsadója nyílt kiállást kívánt Bégin libanoni politikájával szemben. Ekkor határozták el a Fehér Házban, sajnálattal bár, hogy Haig-et elbocsájtják helyéről és George Schultz-al váltják fel. George Schultz, Reagan eredeti kiválasztottja a külügyminiszteri posztra, szintén kaliforniai és szintén régi barátja Reagan-nek. Amint Schultz korábban kijelentette, az elnök politikájával mindenben egyetért, egyedül Izraelt illetően szeretne bizonyos változásokat látni. A média krokodilkönnyeket sír. A hírközlő média Haig távozását most, amint mondottuk, krokodilkönnyekkel siratja. Vele kapcsolatban merőben változott nótát fúj: az utolsó hivatásos diplomatát menesztették az amatőrök. Katasztrófa lesz a következménye, teljesen beavatatlanok veszik most át a vezetést. Ez azonban majdnem olyan meszsze jár a valóságtól, mint a korábbi vád, amely szerint Haig bombákat csörtető őrült katona volt. A Reagan kormányon belül, a bürokrácia befolyására Haig, a hivatásos, képviselte az engedékeny vonalat, nem csupán Izraellel, hanem Moszkvával, Lengyelországgal, a kommunistáknak nyújtandó hitelkérdéssel, a nyugateurópai szövetségesekkel és még sok egyéb üggyel kapcsolatban. Utóda, George Schultz egyáltalában nem újonc, hanem tapasztalt, köztiszteletben álló adminisztrátor. Nyugodt, kiegyensúlyozott természetével és kissé egy vízilóra emlékeztető külsejével kevésbé primadonna, mint a távozó külügyminiszter. Viszont könnyebben ki fog jönni majd Reagan munkatársaival és a kormánnyal. Schultzotpénzügyminiszterként Európa régóta ismeri és tiszteli. Az amerikai külpolitikában Schultz vonala valószínűleg keményebb lesz mint Haig-é, de a változás nem éles kanyarral, hanem megfontolt lassúsággal áll be. Az elkövetkező heteket és hónapokat nem az amerikai külpolitika kanyargása jellemzi majd, hanem ellenkezőleg, az ami eddig hiányzott belőle: a folyamatoság. Al Haig lelépése a színről szomorú esemény, de inkább egyéni és nem országos, vagy világtragédia. Remélhetőleg az ára nem lesz egy újabb szívműtét. 3. oldal