Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)
1986-06-28 / 26. szám
George Bush alelnök és a 30. éves évforduló Dr. Pogány András Május 16-án Washington DC-ben a Közös Magyar Külügyi Bizottság ülésén Gereben István, a Bizottság állandó titkára felolvasta az Egyesült Államok jelenlegi alelnökének, George Bushnak Frank Horton republikánus képviselőhöz, a magyar forradalom és szabadságharc 30. évfordulójának megünneplését előkészítő bizottság elnökéhez, intézett és sajátkezűleg aláírt levelét, melyben közölte, hogy az emlékünnepségek tiszteletbeli elnökségét az Egyesült Államokban készséggel elvállalja. A jelenlevők pillanatig némán hallgatták a levél tartalmát, majd kitört az örömteli tapsor Május 28-án délelőtt minden korábbi tiltakozás ellenére a bécsi Hilton Hotelben Marjai József miniszterelnökhelyettes aláírta a magyar kormány részéről azt a 8 milliárd Schillingről szóló hitelszerződést, amelynek összegéből kívánják megépíteni Nagymarosnál a Dunán az új vízierőművet. A tiltakozások egész sora előzte meg mind magyar, mind osztrák környezetvédők részéről a szerződés megkötését. Az okmány értelmében " az építkezést 1988 őszén "kezdenék meg, és 1992-től húsz esztendőn keresztül évente 1,2 milliárd KWh áramot szállítana a nagymarosi erőmű Ausztriának. Néhány héttel ezelőtt a magyar demokratikus ellenzék színe-java, köztük Csoóri Sándor író, Kocsis Zoltán zongoraművész, Konrád György író, Hegedűs András volt miniszterelnök, Rajk László építész, Fényi Tibor történész Balczó András olympiai bajnok , és még sokan mások egy , óriási hirdetést jelentettek meg Ausztria legrangosabb napilapjában, a bécsi Die Pressében. Ezzel a csaknem ■ egész oldalt betöltő hirdetéssel akartak az osztrák közvéleményre hatni, hogy nyomást gyakoroljanak a szocialista vezetés alatt álló kormányra, hogy magyar szempontból oly annyira kedvezőtlen szerződést ejtse el. A szerződés fonák voltával Sinowatz kancellár kabinettje is tisztában volt, mert a hivatalos okmányt a Magyar Népköztársaság kormánya nem minisztereivel kötötte, hanem az Osztrák Dunai Erőművek Rt. képviselőivel. Érdekes volt megfigyelni, hogy a budapesti külügyminisztérium az osztrák szocialista párt segítségével milyen körültekintéssel igyekezett a közvéleményt a szerződés megkötésének időpontjában megdolgozni. A bécsi szocialisták a néhány esztendővel ezelőtt a Dunán létrehozott mesterséges szigeten minden évben egy nyári fesztivált rendeznek meg. Mivel Ausztria elnökválasztás előtt áll, így ezt a szabadtéri ünnepséget a szocialista elnökjjelölt, Kurt Steyrer érdekében az idén előbbre ván. Közel harminc esztendős amerikai tartózkodásunk óta ilyen elismerés még nem érte forradalmunkat a hivatalos Amerika részéről. Igaz, Richard M. Nixon szerepet vállalt 1967-ben a magyar forradalom megemlékezésével kapcsolatos előkészületek során, de akkor még nem volt elnökjelölt sem, csak tiszteletreméltó magánember. Bush azonban az Egyesült Államok aktív alelnöke, a második számú közéleti személyiség az Egyesült Államokban s így az ő sorbaállása valóban a Közös Magyar Külügyi Bizottság egyik legnagyobb sikere. Megnyugodhatunk abban, amit hoztak. A kétnapos fesztivál egy nappal előbb vette kezdetét, mint ahogy Marjai József Bécsbe érkezett volna. A fesztivál legfőbb attrakciója volt, a „csárda szigetnek” elkeresztelt magyar terület, ahol Magyarországról hozott tánc- és népművészcsoportok szórakoztatták a császárváros lakosságát, miközben a kíséretükben lévő funkcionáriusok híveket igyekeztek szerezni a szervezés oroszlánrészét lebonyolító Collegium Hungaricum kommunista szervezeteinek. A népművészeti tárgyakat árusító magyar küldötteknek még otthon meg kellett fizetni a kirakodáshoz szükséges helypénzt és Bécsben eladott árukért kapott Schillingeket viszont azonnal le kellett adniok az őket kísérő funkcionáriusoknak. Majd az osztrák valuta után, az eladott érték kis hányadát kapták vissza forint értékben. De ennek a hétvégi majálisnak a fénypontját a magyar küldöttséggel együtt az osztrák fővárosba érkező rendőr- és rendőrnők jelentették, akik először rövid ideig Bécs szívében, az Operánál irányították a forgalmat. Majd innen áttették székhelyüket a szocialista választási rendezvényhez a dunaiszigetre. A Budapesten megjelenő magyar sajtó persze egy szót sem ejtett arról, hogy a rendőrök és a Kommunista Ifjúsági Szövetség keretében tevékenykedő küldöttek egy számukra ideológiailag „munkásárulónak” bélyegzett párt elnökjelöltjének érdekében fejtettek ki propaganda tevékenységet. Csak azt említette meg némi iróniával, hogy az osztrák fővárosban tartózkodó magyar turisták némi meglepetéssel vették tudomásul a vörös csillagos rendőrnőket és egyesek többször is visszatértek, mert nem akartak hinni a szemüknek. Mivel a rendőrök mindegyike jól beszélt németül, így mindazok, akik ismerik a magyar karhatalmi szervek tagjainak szellemi színvonalát, némi kételyüknek adtak kifejezést foglalkozásuk eredetét illetően. Marjai József bécsi tartózkodásának még egy érdekes aspektusa volt, hogy az első napon, a napokban Mr. Buchanan, a Fehér Ház információs hivatalának neves irányítója írt a Közös Külügyi Bizottságnak, illetve állandó titkárának: „Legyenek megnyugodva,hogy Reagan elnök úr nem feledte el a magyar forradalmat és annak tanulságait és nagyon jól tudja, hogy kik annak a tragédiának igazi áldozatai.” Bush alelnök mögött sorakoznak fel, mint az Amerikai Emlékbizottság tagjai Dole, D’Amato, Pell és Lugar szenátorok, Wright és Michael képviselők, az előbbi a demokrata többség, az utóbbi a republikánus kisebbség vezetője a Házban, azonkívül Hoyer, Fascell és hétfőn, bécsi egyetemisták egy-egy csoportja a szovjet atomkatasztrófa nyomán, az osztrák határ közelében fekvő kommunista államok atomreaktorainak leállítását követelő röpcédulákkal beutaztak Csehszlovákiába és Magyarországra. A két ország fővárosában, Prágában és Budapesten szétosztogatták a cseh és magyar nyelvű röpcédulákat, melynek eredményeként öt egyetemistát letartóztatott a prágai rendőrség és csak az osztrák külügyminisztérium intervenciójára engedték őket néhány nap múlva szabadon. A magyar fővárosba utazó osztrák diákokat tekintettel arra, hogy a magyar miniszterelnökhelyettes éppen Bécsben tartózkodott és Budapest számára nagy jelentőséggel bíró szerződés aláírása előtt állt, így a rendőrség nem merte letartóztatni, csak civilruhás ügynökök egész hadával kísérték őket egész útjukon. A magyar kormány azáltal juttatta kifejezésre nem tetszését, hogy Marjai Józsefnek első napra meghirdetett sajtókonferenciáját lemondták. A szerződés aláírásának napján három megmozdulásra került sor az osztrák szervezetek részéről, amelyben szolidaritásukat fejezték ki a magyar demokratikus ellenzék felhívásával kapcsolatban. Az osztrák környezetvédők egy csoportja a kereskedelmi minisztérium előtt tiltakozott, míg egy másik csoport a szerződés aláírásának színhelyén a Hilton Hotel bejárata előtt, sorfalat alkotva nagy színes képeket tartva kezükben, várták a magyar miniszterelnökhelyettest. A fényképek Nagymarosnál azt az erdős területet ábrázolták, amely az erőműépítés kapcsán el fog pusztulni. A harmadik tiltakozás távirat formájában az Osztrák Katolikus Ifjúsági Szövetségtől érkezett Fred Sinowatz kancellár címére. Ebben a fiatalok új gyarmatosításnak nevezték a szerződést, mert amit nem sikerült Ausztriában, Hamburgnál elérni az osztrák társadalom nyomására, azt most a magyar környezetvédelem kárára akarják megvalósítani. Kemp képviselők, és Hannon new-orleansi r.kat. érsek. Ezzel az amerikai bizottsággal nyugodtan nézünk a Harmincéves Évforduló amerikai ünnepségei elé. Annál időszerűbb ez a téma, mert újabban három újságcikk is a Közös Magyar Külügyi Bizottságot kívánta kritizálni. Nagyobb részt minden ténybeli alap és ismeret nélkül fedezték fel a spanyolviaszt a Közös Magyar Külügyi Bizottsággal kapcsolatban s minden, amit leírnak, hemzseg a tévedéstől. Egyikük azt írja, hogy a Bizottság 1976-ban megszűnt létezni s az egész vállalkozást néhai jó Eckhardt Tibor bátyánk hozta tető alá. Jelen sorok írója legújabb könyvét Eckhardt Tibornak is dedikálta, így aligha lehet azzal megvádolni, hogy néhai Tibor bátyánk érdemeit kívánja elvitatni. Ami azonban nem igaz, az nem igaz s Ő lenne az első, aki tiltakozna ellene. A Közös Külügyi Bizottság ideája 1966 júliusában Torontóban született meg, ahol több, mint száz magyar vezető jelent meg — a legnagyobb emigráns összejövetel a szabad világban és utasították a Magyar Szabadságharcos Szövetséget és az Amerikai Magyar Szövetséget, hogy valamiképpen koordinálják a sokfelé szétágazó emigrációs erőfeszítéseket. Rákövetkező évben Pásztor László, a Szabadságharcos Szövetség főtitkára Pittsburghben öszszehívta a legfőbb magyar emigrációs egyesületeket. A válasz, amit kapott kedvező volt és így jött létre 1967. június 19-én dr. Székely Imre professzor Philadelphia melletti házában a magyar „csúcstalálkozó”, ahol Teleki Béla és dr. Székely Imre az AMSz részéről, Pásztor László és dr. Pogány András a Magyar Szabadságharcos Szövetség részéről létrehoztuk a Koordinációs Bizottság első, élő alakját, a Közös Magyar Külügyi Bizottságot. Mi kértük fel Eckhardt Tibort, hogy vállalja az ülésvezető tb. elnök tisztségét, amit Tibor Bátyánk szívesen elvállalt. Amíg Pásztor nem lépett a Republikánus Párt szolgálatába, ő látta el az ügyvezető titkári tisztet. Az ő szükségszerű lemondása után közakarattal Gereben Istvánt választottuk meg. Azóta egyetlen fillér kompenzáció nélkül végzi az idegölő munkát. Amit Gereben István végez, arra nem sokan vállalkoznának! Sokan haragudni fognak rám azért, mert Gerebent „védem”, de én nem őt védem, hanem az igazságot és az igazságot én az elmúlt évtizedek során mindig kereken és nyíltan kimondtam, akár örültek neki, akár nem. Az a majdnem baráti viszony, amit Gereben a Fehér Házzal, a Kongresszussal, sok bizottságával és a State Departmenttel kiépített, — valaki elhiszi, vagy sem, örül neki, vagy sem, — egyszerűen egyedülálló, s nem hiszem, hogy az elmúlt 80 esztendő során ilyen bizalmas viszony valaha is kialakult volna bármelyik magyar kormány külképviselete és az amerikai politikát formáló vezetőréteg tagjai között. Az egyik kiérdemesült kritikus arról panaszkodik, hogy a Közös Magyar Külügyi Bizottságot „demokratikus” alapon, a „demokratikus” pártokra alapozva kellene újraszervezni. Ugyan milyen pártokra? Amelyek sem otthon, sem idekint nem léteznek? Ezeket a pártokat elfújta a történelem vihara, 1945-ben, 1948- ban, de leginkább 1956- ban. A forradalmi népnek nem kellett a levitézlett múlt, a rosszemlékű pártrendszer sem. Az a párt, mely napok alatt jóformán a semmiből Budapest 20 kerületében megalakult, — annak még hivatalos neve sem volt, — de mi magunk között kereszténydemokrata pártként emlegettük. Mindenki úgy hitte, hogy óriási, abszolút többséggel győzedelmeskedik majd a decemberi remélt országos választásokon. Sajnos nem tudott megalakulni. Az alakuló közgyűlést 1956. november 4-ére tűzték ki, 11 órára a Fórum Moziba, de november 4-én a szovjet orvtámadás gyalázatát kellett megélnünk és nem a kereszténydemokrata néppártunk országos bemutatkozóját. Ilyen körülmények között Észak-Amerikában demokratikusabban eljárni nem lehetett, mint az amerikai és kanadai országos magyar egyesületekhez fordulni, akik mind hozzájárultak a szervezetek koordinálásának gondolatához. A Bizottságnak tisztikara nincs, csak egyhangú határozattal dönthet bármilyen kérdésben s az elnöki székben minden hat hónapban más honfitársunk vállalja a munkát. 1967. június 19 óta közel 19 év múlott el és a Magyar Közös Külügyi Bizottság kiállotta a próbát. Jóformán minden országos egyesület adott már elnököt. 1976 óta, mikor az egyik kritikus bonmot-ja szerint már megszűntünk létezni, Kővágó József, Helcz Tibor, Harkay Róbert, Lőte Lajos, dr. Pogány András, Gyallay-Pap Domokos és jelenleg Magas István, a Magyar Szabadságharcos világszövetség és a Kanadai Magyarok Szövetségének elnöke foglalták, illetve foglalja el az elnöki tisztet. Tizenkilenc éve megtorpanás nélkül harcolunk az amerikai és kanadai politikai mezőnyben Magyarország függetlenségéért, a magyar nép emberi és politikai jogaiért és szabadságáért. Talán felesleges lenne felsorolni, hogy mit végeztünk. Nem eleget. Mégis a 10-ik, 15-ik, 20-ik, 25-ik és most a közelgő 30-ik évfordulók oly nagysikerű megrendezése, csak az elmúlt évben az ottawai, madridi, belgrádi, budapesti és berni, Helsinki üléseken való részvételünk, az a sokszáz levél, beadvány, memorandum és a különböző kongresszusi és egyéb vonatkozó ,,hearing”-eken való részvételünk, az a tény, hogy Wilson federális pénzügyminiszter Kanadában felvételét kérte a Magyar Szabadságharcos Szövetségbe és George Bush alelnök részt kívánt venni a 30 éves évforduló megünneplésében, talán mond a jóindulatú szemlélőnek valamit. A rosszindulatú irigyeknek — alig-alig vannak — csak annyit mondunk: hozzanak létre egy olyan demokratikusan összeállított, csak a magyar nemzet és az elnyomott, rabságban sínylődő magyar nép érdekeit szolgáló szervezetet, mely minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül, csak hazaszeretetből hajlandó végezni ezt a reménytelen munkát. Hajlandó újabb 19 évig elvégezni, legalább olyan jól, mint mi tettük. Mi boldogan átadjuk a helyünket minden vita nélkül. Ha erre nem képesek, csak az amerikai kifejezés jut eszünkbe: put up or shut up gentlemen. Hitelszerződés aláírása, a szocialista elnökválasztási harc árnyékában Haas György (Bács) George Bush Párizs kitessékeli az Ayatollah ellenségét Franciaország hagyománya az emigránsok befogadása, Rákóczi Ferenc napjai óta, sőt még előtte is. Ayatollah Khomeini innét döntötte meg a sah trónját rádióbeszédeivel és titkos üzeneteivel Allah nevében. Párizs később ugyanilyen gavallérosan befogadta az Ayatollah izlám forradalmának baloldali ellenségét, Masoud Rajavi t, a mogahedin partizánok fejét. Rajavi odahaza Iránban állítólag 100 ezer partizán hívet mondhat magáénak, ezek évek óta szabotálják Khomeini rendszerét és merényletek sorát követik el. Párizs, részben Teherán nyomására, részben a reménytől vezérelve, hogy a Libanonban elrabolt francia polgárokat így kiszabadíthatja, a múlt héten udvariasan kitessékelte Rajavit, aki a héten Irak fővárosába Bagdadba költözött át ezer hívétől kísérve. Rajavi a közelből esetleg többet árthat az Ayatollahnak, — habár ez nem biztos, — az ellenkezője is fennállhat. Párizsi emigrációja presztízst adott Rajavinak, kitessékelése ennek csökkenését idézheti elő és így az Ayatollah győzelmévé válhat. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! 9. oldal Ez is Amerika... Fekete G. István: Amerikában azt tartják, hogy az ideális férfi: Magas, kreolbőrű és jóképű! Persze csak a nők és a magas, kreolbőrű és jóképű férfiak vélekednek így. Mert azok a férfiak, akik velem együtt nem rendelkeznek a fent említett, és állítólag előnyös fizikai tulajdonságokkal, tökéletes hülyeségnek tartják ezt az álláspontot. Letagadhatatlan azonban, hogy némileg irigyeljük — és utáljuk is, — azokat az ellenszenves alakokat, akik megfelelnek az amerikai férfi ideálnak. Töredelmesen, — és illő szégyenkezéssel bevallom, hogy a legjobb barátomról meg lehetne mintázni a „tökéletes Yenki” lovasszobrát. Pontosabban, valamikor meg lehetett volna mintázni róla, mert szerencsére az elmúlt másfél évtized folyamán ő is megőszült és meghízott. Mentségemre legyen mondva, hogy amikor négy évtizede barátok lettünk az Óhazában, szinte még csecsemők voltunk. És abból a kis nyiszlett kölyökből a kutya se nézte ki, hogy tíz egynéhány év múlva magas, szélesvállú, feketehajú, római arcélű szépfiú lesz. Ha ezt akkor sejtem, biztos, hogy szóba se állok a ronda fráterrel. Na, de nem H. Pistáról akarok én elmélkedni ebben a szociális szakdolgozatomban, hanem Omar Nanidaról. A hetvenes évek elején, mint üzletvezetési előadó tevékenykedtem a Chicago Tribune című lapnál és itt ismertem meg őt. Akkor fejezte be egyetemi tanulmányait és gyakornokként nyert alkalmazást a milliós példányszámú lapnál. Omar még az átlagnál is hülyébb alak volt és a két hetes tanfolyamom alatt semmire nem jutottam vele. Véleményem szerint a személyzeti főnök csakis azért alkalmazta, mert kisebbségi származású volt. (A vállalatoknak már abban az időben is — teljesen függetlenül az illető felkészültségétől, — bizonyos számú nőt és „minoritit” kellett alkalmazni, ha nem akarták, hogy az Igazságügy Minisztérium és a federális bíróság különböző perekkel rájuk másszon.) Omar apja török volt az anyja pedig spanyol s mint ilyen kisebbségnek számított Amerikában. Amint megpillantottam, azonnal rémánszimpatikus volt nekem, bár elismerem, hogy negatív érzéseimben esetleg közrejátszott „kinézése” is. Képzeljünk el egy magas, szélesvállú, keskenycsípőjű, feketehajú, kékszemű, hófehér fogsorú, jóképű és állandóan mosolygó bájgúnárt. Rémes! Az ilyen alakokra Magyarországon—finomabb körökben, — azt mondanák, hogy „szívdöglesztő ürge!” A napokban összefutottam a belvárosban Omarral, akit másfél évtizede nem láttam. Amint megpillantott, nyeríteni kezdett. — Höhöhö... Hogy s mint vagy? Höhöhö... Nyugdíjba vagy már, öreg fiú? — és fölényes vigyorral megpacskolta rohamosan deresedő hajzatomat. Pimasz röhöncsölése rendkívül felháborított, de azért olyan nyájasan mosolyogtam rá, mint aki nagyon örül a találkozásunknak. — Örülök, hogy látlak! — csapkodtam a hátát olyan erősen, hogy fájjon neki. — Agyon dolgozod magad, vagy beteg vagy, hogy ilyen rosszul nézel ki? — kérdeztem és arcomat igyekeztem aggódóvá komorítani. Magamban pedig megállapítottam, hogy a piszok alak szinte semmit nem öregedett az elmúlt másfél évtized alatt. — Tényleg rosszul nézek ki? —ijedt meg a hiú fráter. — Nem mondanám... De sápadt vagy és olyan fáradt a szemed... — és sajnálkozó cöcögéssel csóváltam busa fejem. Omar erre siránkozni kezdett, hogy nem csoda, ha rosszul néz ki, mert: — Mióta Reagan elnök bombáztatta Líbiát pokol az életem... — nyafogta. — Bárhova megyek, az emberek ellenséges gyanakvással kezelnek... Mindenki arab terroristát, vagy legalább is arab szimpatizánst gyanít bennem... Még a nők is hidegek hozzám, pedig eddig szinte megvesztek értem ... — Igazán sajnállak... — mondtam, de közben csürdöngölő kanásztáncot járt bennem az elégedettség és káröröm. — Néhány hete Brazíliában nyaraltam és amikor visszatértem, úgy meghurcoltak a repülőtéren, hogy majd idegbajt kaptam... — folytatta a panaszkodást Omar. — Húsz percet várakoztattak, amíg végül két vámőr mellém lépett és kérték, hogy kövessem őket. A csomagjaimmal persze nem segítettek, pedig három nehéz bőröndöm volt, meg egy nagy oldaltáskám! Majd sérvet kaptam az erőlködéstől... — Micsoda udvariatlan trógerek! — mondtam, s magamban elhatároztam, hogy ezentúl tisztelni fogom, — majdnem szeretni, — az amerikai vámőröket. — Egy kis szobába vittek, ahol széttúrták a csomagjaimat... Nagyon megalázó volt, ahogy a fehérneműim közül előjött hat darab, kicsit pornográf témájú fametszet, négy krokodilfejű levélnyíló kés, három furulya, öt kézifaragásos kókuszdió, négy selyem legyező. — Ezeket a bóvli marhaságokat kinek hoztad?! — bámultam. Omar széprajzú arca sértődött, fancsalodott. — A barátnőimnek és a barátaimnak ajándékként. A vámőrök majdnem egy órát vacakoltak velem, végül megköszönték a kooperációmat és otthagytak széttárt fehérneműimmel és ajándékaimmal. Nagy nehezen hordárt kerítettem és megkérdeztem tőle, hogy miért bántak ilyen trógerul velem a vámosok? — Elnézést uram, de ön tisztára úgy néz ki, mint azok a szemét arab terroristák és kolumbiai kábítószer csempészek... — mondta. Mikor elbúcsúztam Omartól, arra gondoltam, hogy most már nemcsak hiszem, hanem egész biztosan tudom is, hogy: Van Isten az égben!