Chicago és Környéke, 1987 (82. évfolyam, 1-52. szám)
1987-01-03 / 1. szám
Gondolatok három évforduló után (Bodó Sándor a Nashville-ben élő neves festőművész elgondolkoztató észrevételeit közöljük — _______ talán tanulhatunk belőle.) Tavaly kaptam lengyel barátomtól egy nagyon ízléses katalógust a Kosciuszko Házban rendezett ,,Hussars and the Crescent” kiállításról, amit a lengyelek Bécs török ostromának 300 éves évfordulójával kapcsolatban rendeztek. A katalógus 74 lapon 66 reprodukcióval kitűnően illusztrálta a lengyelek hősies részvételét Bécs felszabadításában. A korabeli anyag mellett volt néhány festmény és medál az újabbkori történelmi munkákból is. A kiállítás 2 napig 1983. december 2-4 között volt nyitva, de a lengyeleknek ez a két napos kiállítás kitűnő alkalmat adott egy ízléses katalóguson keresztül közintézményeknek, könyvtáraknak, politikusoknak elküldve népük erkölcsi és történelmi szerepük népszerűsítésére. Igaz, hogy Bécs felmentésében oroszlánrészt vállaltak, de nem szenvedtek török megszállás alatt. Ekkor érlelődött meg bennem a gondolat, hogy kitűnő alkalom a magyaroknak Buda felszabadításának ünnepét és XI. Ince pápa által ránkruházott jelzőt „Magyarország a Nyugati Kereszténység Védőpajzsa” és a magyarok 150 éves élet-halál harcát a világ szeme elé tárni. A 300 éves évforduló világtörténeti fontossága és a 30 éves Forradalmi jubileum szinte előírta egy nagyarányú összefogott Magyar Történelmi Kiállítás megrendezését. Korabeli anyagot összegyűjtve (nekünk is van néhány korabeli fegyverünk, török pisztoly, női díszkabát, ágyúmodell 1630- ból, stb.) kiegészíteni a szabadföldön élő művészek munkáival. Itt lett volna helye Makk Imre történelmi festményeinek, valamint Koszorús Gabriella Rákóczi és a többi magyar művészek munkáinak kiállítására. Nekem és Feleségemnek két történelmi medálsor mellett több magyar vonatkozású festményeink vannak többek között egy menekülés és egy utcai harc a forradalomból, melynek fotóit a The Washington Post 1958. november 27 számában közölte. A Magyar Forradalom anyagával kibővített kiállítás megnyitását a forradalom ünnepélyén megnyitva mind tartalmában, mind jelentőségében nagy ütőképességgel emelte volna a jubileumi ünnepség lényegét, ízléses katalógussal ellátva ezt a kiállítást néhány nagy városban meg kellett volna rendezni. Ez a cél vezetett bennünket a Budai Emlékérem kibocsátásával is. Amikor az emlékbizottság egyik akadémikus tagja felhívta figyelmemet erre a történelmi évfordulóra és Zolcsák István áldozatkészsége folytán lehetővé vált az érmek megvalósítása, teljes szívvel vállaltam az éremkészítést. Csak példának említem, hogy a Párizsi Békekötés 200 éves évfordulójára készített éremsorozatot többek között a Pápai Követségen keresztül elküldtem a Vatikáni Múzeum részére is. A Washingtoni Pápai Követségtől és a Vatikán Citytől is kaptam egy-egy szép köszönő levelet. Ebből láttuk, hogy milyen messzemenő magyar ügy támogatását és propagandát lehetne az érmekkel elérni. Sokszor nem adhatunk pénzt annak akinek jóindulatát és támogatását kellene megnyerni, de egy medál, vagy medálsorozattal tartós magyar barátot szerezhetünk. A medáloknak a pénzzel szemben meg van az az előnye, hogy maradandó és gyűjteményekbe kerülve minden kézbevételnél tanít és emlékeztet. Az érmek átadási idejét a Magyar Múzeumoknak nem mi, hanem a történelem határozta meg. Buda visszafoglalása szeptember 2-án történt. Az Emlékbizottság természetesen ebben az időben szeptember 1 és 4 között rendezte meg az ünnepséget. Nem vagyok egyetlen egyesület tagja sem, így senkinek sincs joga, hogy diktatórikus fölénnyel meghatározza hogyan és milyen módon szolgáljam hazámat. Azt az én lelkiismeretem diktálja és az az én szuverén jogom. Politikus sem vagyok csak művész. Az érem megalkotásánál sem csináltam politikát, hanem legjobb tudásom és tehetségem szerint megalkottam egy történelmi emlékérem sorozatot, ami kifejezi a 150 éves török uralom alatti magyar szenvedést, küzdelmet és élni akarást. Az eddig megjelent pár száz régi budai érmekkel szemben ahol egyetlen magyar sem szerepel én négy érmen magyar huszárt is ábrázoltam. Történelmi szempontból 300 év után az első éremsorozat, mely a magyarság török uralom alatti szenvedésére utal, így joggal elvártam hogyha támogatást nem is, de sajtóhadjáratot az érmek megbuktatására a magyar emigrációban nem kapok. Amíg a Rákosi rendszer politikai célja a Horthy rendszer szétrombolása volt nekünk a megbékélés összetartozás politikáját kell követnünk. Akinek csak alaptalan vádaskodásra, egyes csoportok egymás ellen uszítására van csak képessége annak nincs helye a magyar közélet irányításában. A politikának azt a metódusát kell alkalmazni amikor az ellenkező pólusokon levőket is közös nevezőre kell hozni a magyar összefogás érdekében. Erre ma igazán nagy szükség van, amikor az AMSz két részre szakadva egymást perli. Ha valaki annyira ért a politikához, mutassa meg tudását abban, hogy megteremti az összefogást a magyar emigráció között. Ez is politika... • A másik évforduló amiről szeretnék néhány sort írni az 1976- ban lezajlott Charlestoni Kováts ünnepély. Annak idején ennek az ünnepségnek tanulságairól bőven beszámolt Dr. Hites Kristóf. Itt is eljátszottuk azt a lehetőséget, hogy bevigyük a köztudatba azt hogy Kováts ezredes volt az amerikai lovasság megteremtője. Ebben az időben Amerika bicentenniális idejét élte. Igyekezett feltárni múltját, rendezni történelmi értékeit. Hogy ez mennyire így volt bizonyítja az, hogy Gen. Clark vállalta a Kováts ünnepély tiszteletbeli elnökségét. Charleston város polgármestere május 11-ét proklamációban Kováts napnak és a Kováts érmet, mint az amerikai lovasság megteremtőjének tiszteletére a város bicentenniális érmének nevezte. A Citadella (katonai akadémia) a Polo Club hozzájárulásával lejátszotta Kováts hősi huszárrohamát. És az Alumni magazinjának jórészét színes fedőlappal Kováts ünnepélynek szentelte. Folytathatnám az amerikaiak jóindulatát és segítő támogatásukat tovább, ugyanakkor amikor a magyarság hivatalos vezetősége mindent megtett ennek az ügynek megbuktatására. Nicholson ezredes szerint két tucat levelet kapott magyaroktól az ünnepség, vagy helyesebben annak magyar elnöke ellen. Az ünnepség elnökének, dr. Udvardy Tibornak nagy tervei voltak, amit nagy részben támogatással meg is lehetett volna valósítani. Aránylag kevés költséggel az ünnepség vendége lett volna a francia miniszterelnök magyar származású felesége. Ebben az esetben az amerikai kormány is küldött volna ki képviseletet. Nicholson ezredes vállalta az országos TV megszervezését. A polgármester Madam Barre vendéglátását vállalta az ünnepség tartama idejére. A baj az volt, hogy Udvardy Tibor nem tudta Madam Barre és két kísérete számára az útiköltséget előteremteni. Ezzel elbukott az országos publicitás lehetősége is. • Volt még Udvardi Tibornak egy másik kitűnő ötlete a Huszár Múzeum megalakítása. Kétszer kísértem el Tibort az ezzel kapcsolatos tárgyalásaira. South Carolina állam vezetőségétől azt a választ kaptuk, hogy ha 2 termet betöltő anyagot összehozunk a város átveszi és évről-évre bővíti. Egy Kováts Huszármúzeum jelentőségéről nem kell sokat beszélni. Kováts neve és a magyarság érdeme az Amerikai Szabadságharcban kifejtett munkája és hősi halála együtt nőtt volna a múzeummal. Gyermekeink is büszke öntudattal gondolnának arra, hogy ennek az országnak szabadságharcából ősei is kivették részüket. Ma már ez a lehetőség is a múlté. „Magyar Szemmel” én így látom az emigrációs magyar egyesületek munkáit. Újra öszszehasonlítva a lengyel emigráció amerikai tevékenységével és elszorul a szívem. Úgy látszik a lengyeleknek van bölcs vezetőjük, akiknek képességeik nemcsak addig terjed, hogy egy nemzeti ünnepélyen elnökösködjenek és alá álljanak nemzeti zászlóik alá fotózás végett, hanem van képességük nemzeti értékeiket és történelmi múltjukat ápolni. Ezért van Puliszki Hv. vagy 8-10 Pulászki County ugyanakkor amikor Kováts ezredes nevét a legtöbb emigráns magyar sem ismeri. Ez természetes, amikor vezetőink politikai rövidlátásból nem használják ki a történelem adta lehetőségeinket. Bodó Sándor Clevelandi krónika Egy régi pesti kávéházi életkép Igazán nem rosszindulatú gyanúsítás, ha Cleveland városáról azt állítom, hogy időjárási vonatkozásban talán Amerika legpocsékabb városa. És nekem, mint magyar emigránsnak 1949 őszén pontosan ide kellett jól betalálnom, itt kellett lemálháznom becses magamról az európai hontalan lágerbeli motyóimat,... itt kellett leráznom magamról a menekült lágerek szürke porát, holott máshol is lerázhattam volna. De a tengereken túlra vetődött hazánkia , honleánya, sokszor nem tudja, hogy hol legjobb a „lerázás”. 1949 előtt e lerázásban még nem volt gyakorlatom. Clevelandban szélsőséges az időjárás. Néha az is előfordul, ha októberben nincs térdig érő hó, s ha Cleveland nagyzási mániába esik és kitör rajta az „indián nyár”, csodálatos szín-orgiában tobzódik a határ. Aranysárga, zöldes-barna és mély-bíbor színű haldokló levelek, mint más tarka pillangók rúgják az utolsót a bágyadt napsütésben és oly kék színe van az égnek, mint Juhász Gyula a szomorú hangú nagy magyar lírai költő verseiben Sárváry Annának. Ezt a kis szentimentális nyafogást csupán csak azért írtam le, mert pontosan egy ilyen októberi délelőtt volt, amikor az írógépemet macerálva, megpróbáltam valamit „termelni” a Kék Újság részére. De még el sem kezdtem, máris csengett a telefonom. „Jó reggelt szerkesztő úr”, mondja a drót másik végén egy ismeretlen hang. Hogy mit makogott, mit nem, az jelen krónikám szempontjából nem érdekes. Érdekes az, hogy a „szerkesztő úr” megszólítástól rögvest kiborultam és bezsongtam. Majd mikor az ismeretlen ürge rövid halandzsázás után lemorzsolódott rólam, magamba süppedtem. Süppedés közben jött felém a rég tovaszállt ifjúságom. Jött felém álmaim városa, a békebeli Molnár Zsigmond csodaszép Budapest. Jöttek a régi nagykörúti kávéházak, az EMKE, a BUCSINSZKY, az ABÁZIA stb., stb. jöttek a kávésok, a „tulajok”, az engedélyesek, a fizető főpincérek, a Lajos, vagy Árpád urak, az ételesek, a borfiúk, a kávés pikoló gyerekek, a Loncik és Icák (minden második pincérlány Ica volt), a kenyeres lányok, Barna úr, a 70 éves szivaros „gyerek”. Jöttek a ruhatárosnők, akik valamikor jobb napokat láttak Ferenc Jóska idejében. Aztán jöttek a linkóciak, a tarhások, a krapekek, a „szerkesztő és igazgató” urak, a kávéházi lebzselők, akik du. 2 órától a zárásig 1 fekete mellett üldögéltek, amelyet rendszerint más fizetett ki részükre. Ezek voltak azok, akik a háború alatt fel voltak mentve azon a címen, hogy fülüknek alacsony a hallási rezgésszáma. Akik az arcvonalat csak a filmhíradó mozikból ismertették, akik Sztálingrádot öszszekeverték Visegráddal, vagy Csongráddal, de azért marcona vezérkari főnök ábrázattal magyarázták a hadihelyzetet a remek nőknek, vagy néhány hasonló lógósnak. Ezek voltak azok, akiket a pincérek (a csálingerek) „szerkesztő”, vagy „igazgató” úrnak szólítottak, de akik ebben a huncut életben soha nem szerkesztettek és nem igazgattak semmit. Egyizben, 1937 őszén, szem és fültanúja voltam a következő jelenetnek. Az EMKE kávéházban ültünk néhányan, fiatal és idősebb, de valamennyien nőtlen rendőrtisztek az állandó délutáni törzsasztalunknál. A közönség vegyes és szokásos. Polgári házaspárok, és nem házaspárok, agglegények, magánzónők, a körúti kávéházak szokásos közönsége. Legjobb tudomásom szerint a „Gothai Almanachból” nem volt jelen senki. Az EMKÉ-nek remek volt a konyhája, a készülő vacsora illata felszűrődött a kávéházba. A pincérek már vették fel a vacsora rendeléseket. Itt-ott vacsora előtti konyakozás, vagy sörözés az asztaloknál. Kövér úr, az üzletvezető diszkréten köszöngetve, sétál az asztalok között. Kalmár Pali régi, kedves cimborám, az ismert, kitűnő magyarnóta énekes éppen „a csitári hegyeket” énekli, ahol a nóta szerint régen leesett a hó és valami kis angyalommal felbukott a ló. Farkas Jóska, a cigányprímás és zenekara diszkréten kíséri Palit. (Jóska nappali mellékfoglalkozása szigorló orvos volt.) Egyszóval: a polgári közönség diszkrét hangulata. Ide soha nem jött „razzia”,... de ha mégis valaki „feltűnt” a néha bekukkantó és a kávéházakat, mulatókat ellenőrző kiváncsi detektíveknek, azt a fizető főpincérrel kihivatták a ruhatárba néhány kisebb diszkrét kérdés tisztázására. Egy ízben látom, jön be egy szédületesen elegáns, jó megjelenésű közismert kávéházi lebzselő, egy ragyogó példány azok közül, akikről fentebb megemlékeztem. Köves, az üzletvezető félárbocra eresztett udvariassággal köszönti... „van szerencsém szerkesztő úr”. Mire az ürge dölyfös lett, kihúzta magát, s majdnem rendreutasítóan válaszolt: ...„Köveském, többé most már ne szólítson szerkesztő úrnak, most már van egy rendes állásom.” Ha ezekre a singárokra emlékszem, mindig harapós vagyok, ha valaki engem „szerkesztő” úrnak szólít. Bár, ha nagyn őszinte akarok lenni, nem harapós ha mégegyszer a békebeli EMKÉ-ben üldögélhetnék, fiatalon, a régen messzement bajtársak, barátok között, ha mégegyszer hallgathatnám Kalmár Palit és a Farkas Jóskát, vagy láthatnám Kövér urat, az üzletvezetőt, ahogy könnyedén köszönti a régi kávéházak tipikus „szerkesztő” és „igazgató” urait. Egy interjúhoz... A NEMZETŐR legutóbbi száma, fenti cím alatt, cikket közöl Harangozó Ferenc tollából, amelyet jelentőségére való tekintettel az alábbiakban ismertetünk.. Az erősen baloldali ■irányzatú „Linzer Kirchenblatt” augusztus 26-i számában Herbert Boeck-nek egy interjúja jelent meg Paskai László érseki koadjutorral, amelynek a cikkíró ezt a „szenzációs” címet adta: „Kardinal Mindszenty hat sich verrechnet” — Mindszenty bíboros elszámította magát. Paskai érseki koadjutorról itt csak annyit, hogy a jelenlegi magyar püspöki karnak egyik legfiatalabb (1926-os szül.) tagja, ferences szerzetes, kiváló alkalmazkodó érzékkel felfelé. A 70-es évektől a Budapesti Központi Szeminárium rektora, 1978- ban püspök, 1982-től pedig kalocsai érseki koadjutor. Ez év júliusában, Lékai esztergomi érsek halála óta, a magyar püspöki kar elnökének választotta. Volt kurzustársai „strébernek emlegetik és a jelenlegi magyar közvéleményben mint a legposszibilisabb esztergomi érsekutód szerepel. Ennek a helyezkedésnek kell tulajdonítani a „Linzer Kirchenblatt”nak adott interjúját is a szenzációs megállapításával: „Mindszenty tévedett!” Ennek a véleménynek alátámasztására álljanak itt a következők : „Nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy az állam és az egyház között a jelen pillanatban céltudatos dialógus folyik, mert mindkét fél belátja, hogy mindig újra és újra kompromiszszumokat kell találni. A jelen helyzetben mindenesetre nem észlelhető semmi olyan törekvés, mintha az állam az egyházat ki akarná radírozni, egészen ellenkezőleg, — mondja Paskai. Én sok tárgyalásból, amit jelentős állami személyekkel folytattunk, tudom, hogy az államnak egy létező és működésképes katolikus egyházra nagy szüksége van.” Ezt Paksai azzal próbálja bizonyítani, hogy különben különféle szekták ütnék fel a fejüket. Eddigi állításaiból Paskainak a fülünket csak az üti meg, hogy „az államnak nagy érdeke” az egyház létezése. Mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy a kommunista államnak legnagyobb és legsikeresebb ellenfele a katolikus egyház, amelytől amikor és ahogy lehet, megszabadulni szeretne. A kommunizmus oroszországi és magyarországi története ezt világosan mutatja. Itt csak időről lehet szó. Arra a kérdésre, hogy Paskai hogyan képzeli ezek után a katolikus egyház jövőjét Magyarországon, rukkol elő a tulajdonképpeni mondanivalójával: „Sajnos el kell mondanom, hogy mi ma már sokkal előbbre volnánk, ha a múltban nem történtek volna végzetes hibák. Ugyanis, nem igaz az, hogy a kommunisták 1945 után a katolikus egyházat ki akarták volna radírozni (ausradieren wolkten). Ahogy én tudom, az akkori magyar pártfőtitkár, Rákosi Mátyás, föl akarta venni a Vatikánnal való párbeszédet. Azonban, a katolikus egyház az ötvenes években megkövesedett állapotban volt. Ha az akkori magyar prímás, Mindszenty József bíboros, nem számította volna el magát, akkor minden másképp jött volna. De Mindszenty azon a véleményen volt, hogy a kommunista rezsim csak idő kérdése és pár év múlva kiszorul hatalmi helyzetéből. — Mint mindnyájan tudjuk, az akkori bíborosprímás tévedett.” Ezek nemcsak súlyos kijelentések, de egyben vádak is Mindszenty József magyar bíborosprímással szemben, — állapítja meg Harangozó Ferenc. Nem igaz az, hogy a kommunisták és különösképpen a moszkoviták, élükön Rákosi Mátyással, nem akarták volna az egyházat teljesen kisemmizni, a hívekre, az ifjúságra és a társadalomra vonatkozólag minden befolyástól megfosztani, intézményeitől és vagyonától megrabolni, így jelentéktelen tényezővé tenni, amely, ha a levegőt elvonják, magától elsatnyul és kipusztul. Ezt annak, aki az orosz ortodox egyház történetét és a magyar egyház vergődését 1945-től 1951- ig a teljes politikai és egyházpolitikai szétverésig ismeri, nem kell bizonyítani. Itt nem Mindszenty tévedett, hanem a dolgok helyes megítélésében Paskai tévedés azok, akik egy húron pendülnek vele. Hogy Rákosi Mátyás nem akart komolyan tárgyalni a magyar egyházzal és a Vatikánnal, az mindenkinek világos, aki az 1945 utáni magyar állam és a magyar egyház helyzetét ismeri. Paskai Lászlónak csak el kellene olvasnia Mindszenty József emlékirataiból „A megegyezés elmarad” című fejezetet. Akkor megérthetné az orosz egyház agóniájából és a magyar egyház vergődéséből azt, hogy ki nem akart becsületesen és igazán megegyezni. Amikor aztán 1949- ben sikerült a hírhedt kirakatperrel Mindszentyt „kiküszöbölni” a magyar egyház életéből, akkor sikerült csak 1951- ben a „megegyezés” a teljesen szétvert és megfélemlített magyar püspöki karral. Mindszenty nem „számította el magát!” — Ő teljes öntudattal, tiszta lelkiismerettel vállalta az áldozatot, ha kell, az életáldozatot is, népéért és nemzetéért. Azok, akik ezt nem tudják tenni, mert nem „hősök” és nem „vértanúk”, azok ne gyakoroljanak megsemmisítő kritikát nagy elődjeikről, hanem hallgassanak. Mindszentyről nem Paskai László és a többi epigonok mondanak ítéletet, hanem a magyar történelem, amit mindenkinek illik megvárnia és elfogadnia. 9. oldal A „modern Tarzant” lehozták a fáról és polgári állást kapott A „modern Tarzan” a 22 esztendős new yorki Bob Redman, aki 8 éven keresztül a Manhattan Central Parkjának fáin élt — a szó valóságos, szó szerinti értelmében, a fákon élt, a talaj felett 40-50 láb magasságban a fákra házat épített magának. A fák olyan szilárdak és tökéletesek voltak, hogy Bob Redmant a különös, illegális életmódért nem büntették meg, hanem New York City városi állást adott neki. A Central Park fáit kell rendben tartania és gondoznia, az ágakat nyesegetnie, stb. Egyetlen feltétel volt: nem élhet többé a fákon! Bob elfogadta a feltételt. Az állás 300 dolláros heti fizetéssel jár és a „modern Tarzan” számára semmiféle fizikai megerőltetést nem jelent — ha le kell nyesegetnie az ágakat, éppen olyan gyakorlottan ugrál és hintázik a fák között, mint a filmek „igazi”, klasszikus Tarzanja, Johnny Weismüller. Bob Redman 14 éves korában hagyta ott özvegy édesanyját, hogy a Central Parkban, a fák tetején élhessen. Miért? Egyszerűen azért, mert imádta a fákat. Barátai, édesanyjával együtt, gyakran látogatták meg és élelmet hoztak neki és eltűrték, hogy a különc fiú Tarzan módjára éljen a fák között. Nyolc év után a Centrál park igazgatója, Frank Serpe, egy névtelen telefonhívás után felfedezte a modern Tarzant és leparancsolta a fa tetejére épített lakásából. Bob házainak különlegessége : olyan erősek és szilárdak, hogy akár egy teherautót is elbírnának és egyetlen szeg nincs bennük, ami a lemezeket összetartja. A „modern Tarzan” tehát most ismét a polgári társadalom tagja, de napjait változatlanul a fák között tölti, ma már azonban heti 300 dollár fizetést kap ezért. Márai Sándor NAPLÓ 1976— 1983 A 190 oldalas könyv, Márai Sándor legújabb naplóját tartalmazza. Megrendelhető Kiadóhivatalunkban. A könyv ára: US $ 18.00 + US $ 2.00 szállítási költség. Kanadai Magyarság 412 Bloor Street, W. Toronto, Ont., M5S 1X5