Varga Ilona: Hanglenyomatok (Piliscsaba, 2004)
Az iskolateremtő
BSGR9MUSBKBM3S — 1991 nyarán találkoztam először a kérdéssel: hogyha a magyarországi nemzeti kisebbségeknek vannak saját nemzetiségi intézményei (többek közt: általános iskolái, óvodái, gimnáziumai), vajon a magyarországi cigányoknak miért nincs? Pedagógus vagyok, nekem tehát volt egy másik kérdésem is: milyen módon lehet változtatni azon a katasztrofálisnak nevezhető helyzeten, hogy a magyarországi cigány gyerekek sikertelenek a magyar iskolarendszerben? Tudjuk, hogy a nyolcadik osztályt végzett diákoknak alig fél százaléka megy érettségit adó intézménybe, míg az elmúlt évben a nem cigány gyerekeknél ez az arány meghaladta az ötven százalékot. A felsőoktatásban statisztikailag kimutathatatlan, hogy oda hányad része jut el a cigány gyerekeknek. A nem cigány gyerekek 16-17%-a viszont kimutathatóan eljut az egyetemekig, főiskolákig. 1991-ben, a rendszerváltozás után, adva volt egy liberális egyesülési törvény, adva volt egy viszonylag liberális oktatási kormányzat, amely arról szólt, hogy iskolákat is lehet, akár nemzetiségieket is, létrehozni. Ezt a két dolgot akár össze is lehetne kapcsolni. Tehát, olyan intézményt (illetve nem is egyet, hanem vélhetően sokkal többet) létrehozni, amely arra való, hogy ezeknek a gyerekeknek az iskolai sikertelenségeik mérséklődjenek, ugyanakkor megőrizzék az identitásukat, a kötődésüket a családjukhoz, a lakóhelyükhöz, a közösségükhöz. Egyáltalán, egyfajta szolidaritásérzés alakuljon ki a saját népükkel. Ilyen saját szolidaritásérzéseket nehezen lehetett felfedezni azon diákoknál, akik valamilyen iskolába mégiscsak jártak. Ezen iskolák elvégzését ugyanis mintegy eszközt használtak arra, hogy megszabaduljanak abból a helyzetből, amiben addig voltak. A kötődéseiket éppen, hogy csökkenteni kívánták. — Ha egy cigány származású embernek van felsőfokú végzettsége, diplomája, attól ő már nem cigány? — Magyarországon az, hogy ki cigány, nagyon bonyolult dolog, tudniillik többféle választ lehet adni. Vannak szociológiai kutatások, amelyek módszertani alapelve, hogy cigány az, akit a környezete cigánynak tart. Ezzel nem lehet mit kezdeni. Azt gondolom, hogy a legfontosabb ebből a szempontból a szabad identitásválasztás. Más kérdés, hogy ez a szabadság, illetve ez a jog korlátozott. Tudniillik a magyarországi cigány emberek nagyobbik része hiába akarna nem cigány lenni (hiszen nem kellemes annak lenni), a külső környezet nem fogadja be őket. Nem engedi be, mert az antropológiai jegyeik - vagy ha úgy tetszik: rasszjegyeik -, azok különböznek. A külső környezet ezt nagyon komolyan számon tartja. Ennek ellenére, ugyanakkor biztosítani kéne ezt a szabad identitásválasztást. Más kérdés, ha valaki cigány akar lenni. Ezt is csak részben teheti. Az intim szférájában maradhat cigány, de amint kilép a családjából vagy a szőkébb környezetéből, ezt már nem teheti meg... Egy német származású gyermek járhat német óvodába, német általános iskolába, német gimnáziumba, beiratkozhat német szakra az egyetemen, és akár egy német cégnél is elhelyezkedhet. Ő Magyarországon leélheti magyar emberként - a magyar társadalom tagjaként, és bizonyos mértékig a magyar kultúra örököseként - úgy az életét, hogy közben német marad. A cigányoknál ez nem lehetséges. Otthonról kilépve nem őrizhetik meg nyelvüket, kultúrájukat, szokásaikat és értékeiket. Úgy gondolom, hogy a szabad identitásválasztásnak nagyon komoly feltétele, hogy nemzetiségi intézmények legyenek. A kérdés abból a szempontból érdekes, hogy gyerekeink mennyire lesznek magyarok. Azok! Kulturális értelemben ugyanis mi is azok vagyunk. A magyar kultúra a miénk is. Ady Endre verseit tanuljuk az iskolában, meg József Attiláét, meg Csokonai Vitéz Mihályét, Bartók Béla zenéjével találkozhatunk és a „Szirmok, virágok, koszorúk” című filmet nézzük a tévében. Ez mind bennünk van. Amikor ezekkel találkozunk, vélhetően megjelennek bennünk