Cigányfúró, 1995. 1. szám, február
Törzsök Judit: Két észak-nyugat-indiai peripatetikus nép: a lohárok és a bandzsarák
Az itt következő írás célja az, hogy röviden összefoglalja azokat az információkat, amelyek a szakirodalom alapján a loltárokról és a bandzsarákról elérhetők. Mivel az elsődleges cél a tájékozódás/tájékoztatás, ezért az anyagi kultúra, életmód stb. minden részletéről nem lesz szó, viszont hangsúlyosak lesznek e két kultúra olyan elemei, amelyek behatóbb tanulmányozásával láthatólag még adós a szakirodalom, így a tájékoztatás mellett a további kutatás irányába mutató kérdések is felmerülnek. Miképpen hozható egymással összefüggésbe a két nép? Először is, mindkettő észak-nyugat-indiai, és így a földrajzi közelség révén sok hasonlóság fedezhető fel köztük nyelvükben, anyagi kultúrájukban stb. Másodszor, a földrajzi közelségtől független közös jellemzőjük, hogy mindegyik „nomád”, pontosabban „peripatetikus” (egy meghatározott területet bevándorló) nép. Ennek következtében a helyhez kötött életmódú falvakhoz való viszonyuk, jellegzetes foglalkozásaik, életmódjuk, túlélési stratégiáik rendkívül hasonlóak. Harmadszor, indiaiságuk és vándorló életmódjuk miatt ez az a két nép, akiket a leggyakrabban összevetnek az európai cigányokkal, vagy csak a puszta összehasonlítás kedvéért, vagy azért, mert e két népben látják az európai cigányok indiai rokonait/„őseit”. Az alábbiakban először a „peripatetikus” szó meghatározása és a lohárok és bandzsarák általános „peripatetikus” jellemzőinek felvázolása kerül sorra. Ezután a két nép egyéb jellemzőinek leírása következik külön-külön. A leírások után a terepmunka során felmerülő nehézségeket, majd végül a cigány/lohár/bandzsara hasonlóságok illetve a rokonság kérdését tárgyaljuk. A „peripatetikus” népek A fogalom tisztázása és pontos megkülönböztetése Aparna Rao nevéhez fűződik (Rao, 1987). A „peripatetikus” szó jelentése: „közben járó/vándorló”. Ezzel a kategóriával mint társadalmi Törzsök Judit két észak-nyugatindiai peripatetikus nép: a lohárok és a bandzsarák gazdasági fogalommal lehet megkülönböztetni egyes vándorló népeket a „nomád” megjelölésen belül. Ez utóbbi terminus ugyanis tágabb, és magában foglalja a pásztorkodó, valamint vadászógyűjtögető nomádokat, míg a peripatetikusok általában (bár nem kizárólagosan) nem élelemtermelésből tartják fenn magukat. P. K. Misra (Misra, 1986) ezzel szemben azt hangsúlyozza (Raóval is vitázva), hogy a peripatetikusok foglalkozása nem határozható meg mint „nem élelem termelés”, hiszen igen sokan élelembeszerzéssel foglalkoznak. Misra szerint pontosabb lenne a „több forrásból élő nomadizmus” (multi-resource nomadism) kifejezés. A vándorlás nemcsak egy jellemzőjük a sok közül, hanem alapvető túlélési stratégiájuk: a gazdaság szintjén ez a mobilitás és a kereskedelmi tevékenység összekapcsolását jelenti, a társadalmi szinten pedig endogámiát. A peripatetikus népek között számos különböző eredetű, nyelvű népcsoportot találhatunk. Közös jellemzőik definíció szerint tehát a következők: (a) elsősorban nem élelemtermelők (bár egyes csoportok némely tagjának lehet földje, háza, állatai), (b) endogám csoportok, (c) vándorközösségek (a mobilitás mértéke szintén változó lehet), (d) akik megélhetése főként kereskedelemből és bizonyos, többé-kevésbé speciális szolgáltatásokból áll a helybeli lakosság és/vagy nomádok felé, (e) minden egyes peripatetikus közösség egy etnikai egységet képvisel, és bárhol is legyenek, kisebbséget alkotnak. A pásztorkodó nomádokkal és a vadászó-gyűjtögetőkkel szemben a peripatetikusok ideális esetben élelmet szinte kizárólag más emberi populációktól vagy azokon keresztül szereznek be. Ugyanakkor közös jellemzője valamennyi nomád és peripatetikus népnek az, hogy mindegyikük számára a források egyenetlenül oszlanak meg térben és időben, tehát a peripatetikusok vándorlása ugyanúgy függ a vásárlói kereslettől (és a csere során attól is, hogy vásárlóik mit kínálnak), ahogyan a többiek vándorlása egyes természeti forrásoktól. Ennek megfelelően a lohárok látogatása egyes falvakban attól függ, milyen mezőgazdasági tevékenységet végeznek éppen az ottaniak (Misra, 1977). A bandzsarák pedig a Dekkán aszályos területein gyakran az éhezéstől mentenek meg egyes falvakat kereskedelmi-szállítói tevékenységükkel, amely révén a falvakban a mezőgazdasági tevékenység rizikófaktorát csökkentik (és ezenközben természetesen ők is haszonhoz jutnak). (Childers, 1975) Fontos megemlíteni továbbá, hogy a vándorló életmód hasonlósága miatt több, etnikailag egészen különböző csoportot mint „cigányokat” jelölte meg számos kutató. A vándorlás mellett hasonlóságot véltek felfedezni abban, hogy a peripatetikusoknak többnyire volt valamiféle hagyományosan jellemző foglalkozásuk, és nyelvük gyakran meglehetősen különbözött az őket körülvevő populáció nyelvétől (bár a romanihoz gyakorta nem volt semmi közük). Emellett feltűnő a peripatetikus társadalmi peremhelyzete, ami szintén hasonlításokra ösztönözhetett.