Cigányfúró, 1996. 3. szám, június
Michael Stewart: Nép - nemzet nélkül
SZABAD ÉLET A cigányság nem csupán közösségi szervezete révén erősítette meg függetlenségét a környező nem-cigány társadalomtól. Ugyanilyen fontos a megélhetésük biztosításához való, jól megkülönböztethető viszonyulásuk is. A cigányság azonban elszegényedett és többszörösen hátrányos helyzetben élő nép, így gazdasági függetlenségük megteremtésére tett kísérletek is ellentmondásoktól terhesek. Tény, hogy ma Magyarországon a romani nyelvű cigányok túlnyomó többsége bérmunkás, mondhatni: „objektíven szólva” a magyar „munkásosztály” része. Amióta az oláh cigányok Magyarországon élnek, vagyis öt vagy még több nemzedék óta, bevételeik fő forrásának mindig is a bérmunka vagy más, függőséget jelentő munkaviszony számított. Sohasem engedték azonban meg, hogy ez a reális függőség komolyan aláássa független életformáért vívott harcukat. Ezt a független életformát a cigányok szemében mindenek előtt a lókereskedés jelenti. Ez a tevékenység nem értelmezhető elszigetelten, jelentősége a környező nemcigány, mindenekelőtt a paraszti népesség munkaerkölcsével – egy, a kommunista rezsim által átvett és szigorúan betartatott etikával – történő összevetésben mutatkozik meg. Míg a paraszti/kommunista etika szerint az önfenntartás és erkölcsi felemelkedés forrása csakis a munka lehet, addig a cigányok számára a jó élet abból a kereskedésből ered, amelynél az egyén nem fordít munkát a lóra. Ha mégis „dolgoznak” valamit, az nem a lóra, hanem az emberi résztvevőkre vonatkozik. A „munka” fogalmán a paraszti/szocialista értelmezés mindig is nehéz, fizikailag kimerítő, izzasztó kínszenvedést ért. A paraszt az ilyen kemény vesződéssel teszi magát „magatartó” emberré, s ezzel biztosítja független megélhetésének eszközeit. A kupeckedéssel a cigány kizárólag a saját szemében próbál meg hasonló erkölcsi felemelkedést elérni azáltal, hogy erőfeszítés és munka nélkül gyarapítja pénzét. Ahogy maguk a cigányok mondják: „mi közöttetek forgolódva és ti hozzátok eljőve keressük a pénzt”. Ezt szervezéssel, másoknak az üzletre való rábeszélésével teszik. A vásárban a cigány feladata a többiek irányítása. Egyszer egy cigány azt mondta nekem, hogy bárki lehet kereskedő, „ha megvan hozzá a beszéde”, vagyis az a stílusa, ami ahhoz szükséges, hogy másokat rávegyen arra, hogy pénzükkel vagy vagyonukkal részesedjenek az üzletben. Kereskedés közben a cigány szavaival hat az őt körülvevő világra. Mint ahogy másvalaki elmondta nekem: „Ismernem kell a beszédet (vorba). Ha nem ismerem, hát nem csinálhatok semmit. Látod, a legtöbb ember nem ismeri... Az embereket rá kell beszélned a lóvásárlásra. Te neked a lovon (értsd: a ló mellett) kell beszélned, hogy bárki megvegye azt. Meg kell fognod valakinek a kezét, hogy üzlet lehessen – másképpen sosem fognak odagyűlni.” A kereskedés révén a cigányok megpróbálják bizonyos szinten ellenőrizni a környező világot, de legalább elkerülni a külső erők által fölöttük gyakorolt ellenőrzést. Erőfeszítéseik azonban nem járnak közvetlen sikerrel. A lekupeckedés a legtöbb cigány számára kockázatos, vagy akár veszteséges vállalkozás: a legtöbb cigánynak csak kivénhedt gebek megvásárlására nyílik lehetősége, így azok újbóli eladása nehézségekkel jár. A lóvásárlásra fordított tőke azonban a cigány asszonyok által pénzbefektetés nélkül hizlalt disznók árából származik, így a pontos egyenleget ritkán számítják ki. Másodsorban: mindent kereskedésnek tekintenek, amit a gazdáknak adnak (ellentétben a cigányok közötti „csere” fogalmával), így az adásvétel a legtöbb esetben jövedelmezőnek tekinthető. Ez a nyereség olyan pénz, amelyikre önmaguk feladása (amit bérmunkásként kénytelenek megtenni), illetve „mások” bevonása nélkül tettek szert. Jóllehet, a bérmunkából származó bevételek gazdaságilag fontosabbak, eszmeileg mégis értéktelenebbek, mint amelyek egy-egy háztartás magánjellegű felhalmozásának eszközei. A pénzből, amit a cigányok a kereskedésen „nyernek”, alapot teremtenek – legalábbis elméletileg – az olyan ünnepek és vendégeskedések egész sorához, amelyeken rituálisan megerősítik a cigányok testvériségét. A kereskedéssel és pénzcsinálással, amelyből aztán megvendégelheti cigány társait, az egyén közvetlenül a társadalmi jót szolgálja. Nem is annyira a pénz nagysága, inkább maga a kereskedés ténye teszi „jóvá” az eladást: az üzlet bizonysága az áldomásivás. Ily módon a lóvásárokon hatékonyan megkérdőjeleződnek a cigányok életét alakító általános gazdasági erők és mikroszintű hatások egyaránt. DALTESTVÉREK A cigányoknak nincs a tulajdonukban termőföld, vagy bármi más jelentős termelőeszköz. Míg a középkorban és az újkor elején kovácsokként vagy muzsikusokként tanúsított jártasságuk biztosított a számukra némi hatalmat és megbecsülést a környező nem-cigány társadalom körében, addig mostanában kizárólag sikeres beszédük révén hagyhatnak némi nyomot a cigányok a gazdák világán. Így teljesen magától értetődő, hogy a cigányok közösségüket sajátosan a beszédben formát öltő ünneplések révén formálják testvériséggé. A cigányok együttesen ülik meg az olyan nagyobb ünnepeket, mint a Karácsony, az Újév vagy a Húsvét, éppúgy, mint a keresztelőhöz, leánykéréshez, besorozáshoz vagy börtönből való szabaduláshoz hasonló személyes rítusokat. Ezek a „mulatsago”-k (a magyar „mulatni”, szórakozni igéből) néven ismert ünnepek alkalmat adnak arra, hogy megerősítsék azon cigány férfi ideáját, aki megosztja vagyonát cigány társaival, s együtt iszik és énekel velük, a nők kizárásával. Egy-egy ilyen „mulatsága” alatt a vendégszeretet előírása nap mint nap abban ölt testet, hogy a vendégeknek a legszínpadiasabb kifejezések kíséretében és a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt apró étel- és italajándékokat nyújtanak át. Ezen ünnepségek csúcspontja mégis az, amikor a férfiak szüneteltetik a beszélgetést, és énekelni kezdenek. Ezek a dalok – melyeknek minden esetben „igazaknak” kell lenniük – a cigányság körülményeiről, a szegénységről, a rabság keserveiről, az anya elvesztéséről, az asszony hűtlenségéről, mindenek előtt pedig a testvéreknek a cigányok életében betöltött központi szerepéről szóló kesergők. A dalok tartalmával egyenlő fontossággal bír előadásuk stílusa is. Úgy mondják, minden dal kötődik valakihez, így előadását annak kell kezdeményeznie. Hangja