Corvina, 1939 (62. évfolyam, 1-52. szám)
1939-01-08 / 1. szám
LXII. évfolyam. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, IV. kerület, Magyar utca 50. Tel. : 1854-05. — Postaiak, csekkszámla 58.786. A lap szellemi részére vonatkozó küldemények, valamint a hirdetések a lenti címre küldendők. Lapzárta minden csütörtökön déli 1 órakor. FELELŐS SZERKESZTŐ ÉS KIADÓ Dr. KEERI-SZÁNTÓ ANDOR. 3 0 G 9 2 S Budapest, 1939. január 8. 1. szám. CORVINA m A MAGYAR KÖNYVKIADÓK ÉS KÖNYVKERESKEDŐK ORSZÁGOS EGYESÜLETÉNEK KfeSjtve Megjelenik hetenként egyszer, tagilletményként. Előfizetési ára nincs. HIRDETÉSEINK DÍA Egész oldal 60 Pengő, •/, oldal 33 P, ̋/, oldal 18 P, '/, oldal 10 P, ‡/is oldal 6 P, kis hirdetés dija petitsoronként 60 fillér, vastagabban szedett sorok dija 70 fill., keretezett kis hirdetésnél külön 1 P Nem tagoknak 20°/., felár. A «Könyvtőzsde, rovat petitsoronként 50 fillér Adni és kapni Újév napján írtam meg azt a beszámolót a magyar kereskedelem elmúlt esztendejéről, amelyet ilyenkor mindig kérni szokott a Börsenblatt. Bár magamról szóló személyes hírekkel nem szoktam a Corvinát terhelni, az alább következők magyarázatául (és talán mentségéül) meg kell mondanom, hogy már betegen, lázasan írtam s amikor a munka végeztével ágyba dugtak, lázas és zavaros álmaim közt folyvást felbukkantak a német beszámoló többékevésbbé sikerült mondatai. Úgy emlékeztem, hogy egészen hihetetlen dolgokat firkáltam össze, amikért kinevetnek majd a józan németek. Szerettem volna kiugrani az ágyból, hogy megnézzem a kéziratot. Lehetséges, hogy egy üzleti jellegű, érdekképviseleti beszámolóban szó se legyen arról, amit a szakma elért vagy kapott — csak arról, egyedül arról, amit adott és áldozott? Így lett az egyéni lelkiismeret vizsgálatra szánt újévi éjszaka a közvetlenül a lefekvés előtt végzett munka s egy kis láz jóvoltából rám nézve valami „szakmai" lelkiismeretvizsgálat éjszakájává. És most, amikor még mindig betegen, de a láz enyhítő körülménye nélkül papírra vetem az eredményeit: meg kell állapítanom, hogy a beszámolót változatlanul küldtem el; amit írtam, igaz volt. A „szakmai" lelkiismeretvizsgálat sok hibában marasztalhat el mindnyájunkat. Bizonyára vétekeztünk eleget 1938-ban is, mint más esztendőben, egymás és önmagunk ellen, önzésből, rövidlátásból, félelemből, gyöngeségből — mint más ember. De egyet a legszigorúbb önvizsgálat után is elmondhatunk magunkról és szembe, szegezhetünk kívülről jövő vádakkal: adtunk és áldoztunk az egész esztendőben, gyönge erőnkhöz képest, néha azon is felül viseltük az általános helyzet nehézségeit, amelyek ezt a szakmát mindig minden más szakmánál erősebben sújtják; segítséget pedig nem kértünk és nem kaptunk senkitől, sőt sok erőt, kellett mesterségesen támasztott nehézségek elhárítására fordítanunk. „Adni jobb, mint kapni" — szép és alapjában véve nagyon igaz elv, de alig hiszem, hogy lett volna valaha ipari és kereskedelmi érdekképvselet, amely zászlajára tűzte. Csak a mi egészen sajátos viszonyaink között fejlődhetett ki a könyvvel való foglalkozásnak ez a túlságosan, veszedelmesen gavalléros felfogása. Másutt már a lírai költőtől sem veszik rossz néven, ha írásaiból meg akar élni; nálunk még a kiadónak és a könyvkereskedőnek is lepleznie kell ezt a sötét szándékát. Lehetőleg úgy kell tennie, mintha földbirtokai jövedelméből élne, úri passzióból adná ki vagy árulná könyvét — s csak természetes, hogy ezt az amúgy is imaginárius értékű árít a legkülönbözőbb címeken lehet tőle vagy ingyen, vagy kedvezményes áron megkapni. Nem is illik, hogy húzódozzék az áldozattól. Ki pártolja a kultúrát, ha nem a kiadó, a könyvkereskedő? Hát pártoltuk. Olyan esztendőben, amelynek jó háromnegyed része a legirtózatosabb válságok szakadatlan vonaglásában telt el, amelynek húsvéti szezonját, könyvnapját, őszi és karácsonyi szezonját sorban nyelte el a válság — ebben a kasztrofális esztendőben nincs szere-száma a szakma közös és egyéni áldozatainak. A németek számára felsorolhattuk egy részét, magunk közt fölösleges emlegetni. Adtunk és adtunk — nem kérve és nem kapva semmit. Büszke és jóleső öntudat. De éppen annak a kultúrának az érdekében, amelyért sokan közülünk immár utolsó tartalékaikat áldozzák fel: el kell következnie annak az időnek, amikor kapunk is valamit. Harmatból élő írókkal nem lehet kultúrát fenntartani, de harmatból élő kiadókkal és könyvkereskedőkkel sem. Túlságosan merész újesztendei kívánság volna, hogy annyi megszorító, anyagi és erkölcsi terhet jelentő rendelkezés után történjék valami, ami a magyar könyv kiadását és terjesztését megkönnyítse? Vagy még mindig lázas vagyok? (B. M.)