Család és Iskola, 1963 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1963-01-01 / 1. szám
után tartotta. Egy-egy ankét, értekezlet anyagát Rose Vincent cikkbe, tanulmányba foglalta, később orvosokat, pszichológusokat is belevont ezekbe a megbeszélésekbe, felkérte őket hozzászólásra, esetleg cikkírásra is. A sok, érdekes téma közül nehéz a legérdekesebbeket kiragadni. Néhányat mégis megemlítünk. A Ne félj, hogy te leszel az erősebb című cikksorozat a különböző korú gyermekek különböző problémáit tárgyalja, párbeszédekben megjelenítve, „mérkőzés” formájában, gyermek és szülő között. Az egyéves Pierre nem akarja megenni a spenótot, s hiába sír, az anyuka nem ad neki mást, sőt, vacsorára is azt rakja eléje. Az éhes Pierre végül rárnyalodik, s többé nem is esik szó spenót-ügyben. Ennek a „mérkőzésnek” eredménye 1:0 a mama javára. Az ötéves Fréderique viszont nem akar lefeküdni este, nyolc órakor, a szülők nem elég határozottak, s a kislány különböző fortéllyal leveszi őket a lábukról. Ezt a mérkőzést Fréderique nyerte. A cikksorozat tartalma az, hogy a szülő legyen bátran erős, határozott, mert az álhumanizmus nem mindig azonos az igazi szeretettel. A hálátlan korszakról az újságírónő Mucchielli professzorral, az ismert orvos-pszichológussal együtt tartott több előadást. Ezeken a kamaszodókról, a 13—14 évesek „dac-korszakáról” volt szó, amikor a gyermek dacból — és nem lustaságból — hanyagolja el a tanulást, dacból dugdossa a filmsztárok fényképeit — pedig nem is tiltaná el senki — és dacból nem tart a szülőkkel a vasárnapi séták alkalmával, azt állítva, hogy a társai kicsúfolnák érte. Hogyan bánjunk velük ebben a hálátlan korszakban? Szigorúan, vagy cinkosan? Van-e középút? Végül két, úgynevezett kényes téma. Szabad-e, kell-e a gyereket csókolni, és hány éves koráig? Kifejezhetjük-e szeretetünket más módon is? Hány éves koráig mászhat be a gyerek vasárnap reggelenkint a szülők ágyába? Hány éves koráig lovagoljon a kislány az apja térdén? — Ennél a kérdésnél sokan kértek szót, számtalan példát soroltak fel orvosok és pszichológusok a szülők helyes,s helytelen viselkedéséről. És a másik téma címe Az én lányom első csókja. Az a pillanat, amikor — az írónő véleménye szerint — a szülő a legutolsó alkalmat ragadja meg, vagy szalasztja el, arra, hogy befolyást ■gyakorolhasson a gyermekére. Hogyan fogadjuk ezt az eseményt? Nyugtalanul? Haragosan? Kedélyeskedve? Erkölcsöt prédikáljunk? Beszéljünk a fiúval? Beszéljünk a lányunkkal? Ki beszéljen vele, az anya, vagy az apa? Vagy válasszuk a legegyszerűbb megoldást: ne vegyünk tudomást róla? A francia újságírónő ma már mással sem foglalkozik, mint pedagógiai kérdésekkel, és cikkünk elején említett könyvének megjelenése óta újabb, hasonló munkán dolgozik. A húszmillió francia anya és apa közül egyre többen fordulnak hozzá tanácsért, segítségért. Az érdeklődés a nevelés tudományos kérdései iránt ott is — mint nálunk — egyre élénkebb. A szülő mindenütt szülő. VÁNDOR GYÖRGYI zott erőfeszítések nélkül, a korántsem könnyű iskolai követelményeknek eleget tenni. És a tanító néni vigyázza, nehogy idő előtt kimerüljenek és elveszítsék kedvüket, biztat és vigasztal, dicsér és jutalmaz, hiszen most dől el — az első osztályban —, hogy szeretni fogják-e az iskolát, kifejlődik-e bennük az a képesség, amely mindig újabb erőfeszítésekhez edzi őket. Az első osztály a legnehezebb. Ez kívánja a legárnyaltabb alkalmazkodási készséget. Nehéz a ceruzát tartani, a füzetet megóvni a szamárfülektől, összekapcsolni a betűket, összeadni és kivonni a számokat, nehéz pontosan érkezni és nehéz — talán a legnehezebb — csendben, figyelve ülni, amíg a tanító néni magyaráz. De egyáltalában nincs könnyű dolga a tanító néninek sem, amíg megérteti, hogy mit kíván, amíg a harmincöt-negyven kisiskolás osztállyá kovácsolódik, megtanul egyszerre felállni és leülni, jelentkezik, mielőtt beszélne és felel, amikor kérdezik. Meg kell ismerkednie a tanító néninek mindenkivel külön-külön. Értenie kell a nyelvükön, tudnia kell, hogy melyik bátortalan és hogy mit takar egyik-másik hangsúlyozottan harcias gyerek merészsége. Igen, ismerni kell őket, mielőtt osztályzattal rögzíthetné a rangsort, mielőtt meghatározná egymáshoz viszonyított értéküket, öt hónap az első félév, hogy is lenne elegendő idő ennek a megállapításához? Eddig megkapták az elsősök is félévkor a bizonyítványt. És ha sok örömet is okoztak az első ötösök, nem tükrözték mindig a valóságos helyzetet. Ugyanannyi bánatot okoztak a hármasok , holott a nehezen indulók gyakran megelőzik a könnyű sikerrel, győzelemmel kezdőket. „A tanulók munkáját — az első hónapokban — érdemjegyek helyett buzdító célzatú jelzőkkel és megjegyzésekkel értékelték a tanítók.” — olvashatjuk a III. számú módszertani levélben közölt utasítást. Az iskolába kerülő hatéves gyerekek különböző fejlettségi szinten állnak. Szellemi fejlődésük üteme sem egyenletes. Ha tehát a pedagógus reális képet akar kapni a gyerekről és ezt akarja tolmácsolni a szülőnek, mindenképpen várnia kell, amíg egy bizonyos magatartás-forma megérlelődik. A gyerekeknek kezdetben amúgy sem sokat jelent az osztályzat, kettes és négyes között például még nem igen tudnak értékének megfelelő különbséget tenni. A szülő viszont annál komolyabban veszi az iskola értékelését, s ha kezdetben büszkélkedik a két-három ötössel, később csapásnak érzi a gyengébb érdemjegyet. Kiváltképpen megsínyli a gyerek azt, ha még büntetést is kap érte. Káros tehát a túl korai, elismerő osztályzat, de épp így káros, ha a gyenge osztályzatok már a kezdet kezdetén kedvét szegik a kisiskolásnak. A szóbeli dicsérethez és elmarasztaláshoz hozzászokott már. Otthon, s — ha óvodás volt — az óvodában. Megérti, ha ezzel találkozik az iskolában is. És mire év végén megkapja majd az első bizonyítványt, érti már ő maga is, menynyit ér a kitűnő és menynyit az elégséges. "