Gyermekünk, 1970 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-01 / 1. szám
(Ugye, sokan nem is tudjuk, vagy elfelejtettük, hogy Bánk bánról Petőfi is írt — akárcsak Kun Lászlóról? S még hozzá milyen láttató erővel!) — Miklós fiam még nem járt iskolába — szól közbe Heltainé, maga is tanítónő — mikor már Jókait, A kőszívű ember fiait meséltem neki. Részleteket. A farkaskalandot, Richárdék szökését Ausztriából, el is játszották itthon a gyerekek. Ugyanúgy ahogy március 15-ét Jókai és Petőfi naplója szerint meséltem el harmadikosaimnak az iskolában és aztán egész tíz percben ezt játszották; ma is emlékszem: egy öreg harmónium volt a sajtógép amit „a nép nevében” lefoglaltak. Fűzzük itt hozzá: Jókai, a „nagy mesélő” meghökkentő pontossággal írja a történelmet — ugyanúgy mint például a növénytant. Hosszú ideig azt hitték a szakemberek, hogy az adatok nagy része „csak” képzeletének szülötte; negyven-ötven évvel ezelőtt derült ki, hogy olyasmit is pontosan írt le, amiről csak ebben a században vett tudomást a levéltárakat kutató tudomány. Hogy ő honnan tudta? nem tudjuk. Talán a néphagyományból — a történelem er ősforrásából —, talán képzelete működött nagyon is pontosan. — A néphagyományt Csittvári krónikába gyűjtötték a gödöllői tanítványok is, bejárva egész Gödöllőt és környékét. (A Csittvári krónika — Jókai is ír róla — a hajdani debreceni diákok titkos krónikája.) A Heltai gyerekek — nyolcan vannak — koráin megismerték az irodalommal összefonódott magyar történelmet. Pali kérdezett valamit Toldi Miklósról. János elkapta édesanyja válaszát, meghallgatta a mesét, és attól kezdve nem egyszer siratta meg — hallgatva s olvasva és eljátszva is — kedvenc hőse halálát. Máskor meg Jókai Bálványosvárát olvasta fel Heltainé az egész családnak. A Jókaik meg ott álltak a polcon, aki akarta levehette. — Egyszer, a régi gimnázium VI. osztályában, vagyis tizenhatéves gyerekeknek három nagyon tömör adalt adtam fel történelemből — meséli Heltai Miklós. — Pánczél István tanítványom panaszkodott, hogy nem tudja megjegyezni, mert nem látja az összefüggéseket s kért, hogy rövidítsem le neki. (Az összefüggésekre, a lényegre szorítva.) Elővettem a Marczali Világtörténetét és kikerestem ezt a részt: 30 oldal. Odaadtam Pánczélnak: — Itt van fiam, lerövidítve. Azt hitte tréfálok vele, de másnap már mondta: „Most már értem tanár úr! tényleg könynyebb volt.” Tankönyveink tömörségét így oldhatja föl, így könnyíthet gyerekeinken Jókai, Móra, Mikszáth. (Hadd szúrjuk ide: nemrégiben megjelent, évtizedek után újra Jókai összes műveinek sorozatában A magyar nemzet története... két kötetben; mesélni, felolvasni ebből is remekül lehet.) — És ne szóljunk rá soha a gyerekre, hogy „ne olvass, hanem tanulj!” — mondja Heltainé (hiszen éppen akkor tanul jól, amikor olvas!). — És ne szóljuk le a hősöket, mielőtt a gyerek megismerkedett volna velük, ne mondjuk rögtön: „Kossuth korlátai... Széchenyi korlátai...” Aztán az értelmiségi szülők különösen hajlanak rá, hogy Jókai helyett az egy-két évtizede újra divatban volt Jókai kritikákra emlékezzenek s e szerint igazítsák el gyerekeiket — mondja Heltai Miklós. — Ez az előre ítélkezés, ez a folyton ítélkezés dezorganizálja, szórakozottá teszi a gyermeket, személyisége eltorzul (e folytonos rombolással úgyszólván szétzúzzuk egyéniségét, mielőtt kialakulhatott volna). — Aztán: ki ne tudna, szülő, nagyszülő történelemről mesélni, minden könyv nélkül? Ezek a családi beszélgetések, amikor az apa vagy az anya saját életét meséli, mind a történelemről, a legújabb kor történelméről szólnak, ahogy az a mi életünkben megelevenedik. Mondjuk, a második világháborútól napjainkig. A történelmet mesében meghallgatni, olvasni és eljátszani — ez a gyerekek útja; így ismerkednek meg a népi hagyományban és a történelmi és irodalmi hagyatékban élő nemzeti és emberi műveltséggel, a múlt értékeivel, hogy helyüket leljék a jelenben. Mert miről van szó a történelemben? Hogy nem a percben — nem a percnek élünk, hogy valahonnan jöttünk mi, emberek — s mi, magyarok — és valahová tartunk. A gyereket nem a történelem elmélete és fogalmai érdeklik még — hanem maga a történelem, úgy, ahogyan azt emberek átélték, csinálták. Így mondja ezt Heltai Miklós: — Ahogy egy hangverseny közönségét sem lehet kielégíteni zeneelméleti előadással, hiszen zenét akar hallani, így a gyerek is: érezni, érzékelni és játszani (átélni) akarja a történelmet. Ezért kell képzeletet, művészi eszközökkel megindítanunk, s amit így átél az egykor majd világnézetté érik. VEKERDY TAMÁS KARÁTSON GÁBOR rajzai 21