Családi Kör, 1995. április-június (6. évfolyam, 14-26. szám)
1995-05-18 / 20. szám
Nagy László Vállamon bárányos éggel Nyár csak azért süt, hogy majd egyszer leszüreteljen vész vagy fegyver. Ki így, ki úgy, földön vagy égen mindent megtud rettenetében, amikor nincs már mi megóvná, rejtelmek válnak foghatóvá, nagy fény mennydörög s ama kürtöt sikárolják fölborzadt fürtök, nyakak, ha nem hajlottak másnak, megbicsaklanak a halálnak, tüdőre a hegy kősziklája, harckocsi ront harmonikára, tündérszemek, énekes nyelvek megfagynak, földben megerjednek, s rázkódhat a siratok háta, a Mindenség nem borul gyászba! Mi vagyok én, ha e planéta csak egy bevérzett margaréta! így is ember, se bölcs, se büszke, égi, földi virágzás tükre, rügytől gyümölcs-rogyásig látó, enyészeten is átvilágló csonthártya dobja minden kínnak, vagyok a legkomolyabb csillag. Sorsom egy merengés kitárja, iktatja az elme magába. Én az ítélettel beteltem, akarom hogy ne is feledjem, tudjam hogy végülis kinyújtnak, így vágtass, szív, az iszonyúnak. Vállamon a bárányos éggel, s a nemvalósuló reménnyel legyen a kölöncöm tömérdek! Kik elmúlnak: szörnyen szegények! Az időnként tömegőrületté fokozódó rettegés kiveszett belőlünk. Mintha már nem lenne annyira veszélyes, ijesztő és félelmetes a nukleáris háború réme, mint öt-tíz évvel ezelőtt. Pedig a nagy tömegtüntetések, a milliós tömegeket megmozgató tiltakozások időszaka óta lényegében semmi sem változott. Vagy ha változásokat keresünk, akkor eléggé könnyen kideríthetjük, hogy manapság sokkal képlékenyebb, áttekinthetetlenebb és főleg ellenőrizhetetlenebb az atomfegyverek ügye, mint akár négy-öt évvel ezelőtt is volt. Csak hát az ember, természeténél fogva, nem tud, nem akar örökké aggodalomban élni, egy olyan veszélytől rettegni, aminek realitása egyre kevésbé tűnik igazinak. Néhány nappal ezelőtt az Egyesült Nemzetek Szervezetében sikerült meghosszabbítani az atomstopot kimondó nemzetközi egyezményt. Voltak bonyodalmak, voltak komoly kifogások és tiltakozások is az egyezmény gyakorlatilag változatlan továbbéltetése ellen, de végül is győzött a kényszer. Csaknem száznyolcvan ország képviselői látták el kézjegyükkel azt az okmányt, ami határozatlan időre kimondja a nukleáris fegyverek továbbterjedésének tilalmát. Ez pedig azt jelenti, hogy világunk többsége vállalta az önkéntes lemondást korunk leghatékonyabb, vagy inkább legveszélyesebb fegyveréről, noha a vélt vagy valóságos ellenfél, ellenség már rendelkezik ezzel a fegyverrel. Az egyezmény aláírásának híre nem okozott túlságosan nagy örömet, megkönnyebbülést, de érdeklődést sem váltott ki a közvéleményben. Mintha egy közönséges ENSZ-határozatról lenne szó, amilyeneket tucatszám gyártanak (olykor naponta) New York város felhőkarcolójában. Mifelénk majdnem kishírben látott napvilágot a tárgyalások eredményességét hirdető aláírás ténye. Másutt sem túlozták el a dolgokat, még ott sem, ahol a leginkább szorgalmazták az atomstopegyezmény érvényességének meghosszabbítását, a nukleáris fegyverek továbbterjedésének megakadályozását. Tényleg elhitték volna az emberek, a kormányok és a politikusok, hogy a világunk pusztulását okozható atomveszély már nem is veszély? Hozzászoktunk volna ahhoz a gondolathoz, hogy együtt kell élnünk a legszörnyűbb találmánnyal, amit léte során az ember produkált? Ennyire eltompult volna veszélyt jelző érzékünk? Tudom, hogy vannak nekünk sokkal komolyabbnak tűnő gondjaink, mint egy esetleges atomháború vagy csupán atomterrorizmus. Más társadalmakban sem tartozik mostanában a legidőszerűbb gondok közé az utolsó felvonás esetleges eljövetele; a munkanélküliség is komolyabb aggodalomra ad okot, mint a felhalmozott megatonnák esetleges elszabdaítása. Magánvéleményem szerint nincs igazunk. Nincs igazunk, mert amíg létezünk, addig minden gondunkra és bajunkra remélhetünk orvosságot. Bízhatunk a javulásban, hihetünk a változásokban. Álmodhatunk a jobbról. Egy nukleáris katasztrófa után viszont már nem lenne holnap. Erről az egyszerű igazságról feledkeztünk volna meg? Sokak szerint a Szovjetunió széthullása után, a keleti katonai tömb felszámolása után elhanyagolhatóvá vált egy nukleáris világháború kitörésének a veszélye. Mintha a hidegháború megszokott formájának eltűntével eltűntek volna azok a fegyverek is, amelyek egész világunk megsemmisítésére képesek. Hát nem tűntek el. Továbbra is ott lapulnak a raktárakban, és tudomásom szerint azokat a rakétákat sem szerelték még le, amelyek bármelyik pillanatban elindulhatnak előre beprogramozott célpontjaik felé. S az sem igaz, hogy a Szovjetunió felbomlása után csöppnyit is csökkent volna egy nukleáris kataklizma veszélye. Ellenkezőleg. Ma sokkal nagyobb a fenyegetettség, mint korábban. Egy erkölcsileg, anyagilag és jogilag is felbomló társadalomban, ahol elméletileg sem tudnak és akarnak lemondani a nagyhatalmi szerepjátszásról, meglehetősen nehéz olyan rendet fenntartani, ami minden kockázatot kizárva kezelheti az atomfegyvereket. És a mai Oroszország csak annak, kizárólag csak annak köszönheti fontosságát a nemzetközi életben, hogy atomfegyvere van. Atomfegyver nélkül akár egy Ausztria is fontosabb tényező lehetne a nemzetközi politikában. Mert ennyit ér ma az orosz gazdaság. Bizonyítja ezt az is, hogy Moszkva hallani sem akar a nukleáris technológia (állítólag békés célokat szolgáló) továbbterjesztésének megakadályozásáról. Több milliárd dolláros üzlet reményében még Teherán is megkaphatja a fegyvergyártáshoz is felhasználható technológiát és berendezést, tiltakozzon ez ellen bárhogyan is Washington. Oroszországnak pénzre van szüksége, és a szükség nagy úr. Az sem számít, ha emiatt a szélsőségesen primitív, az egész világ ellen és önmaga ellen is öngyilkos lépésre kész Irán jut világpusztító fegyverekhez. FEHÉR István Elmondom, ha szabad kishírben az atomstopról 3 / 1995. MÁJUS 18.