Családi Kör, 2004. január-március (15. évfolyam, 1-13. szám)
2004-02-19 / 8. szám
H farsang a jókedv, a mulatozások, az evésivás, a bálok, a különféle társas összejövetelek időszaka. A farsang szó a német Fasching elnevezésből magyarosodott, és a január 6-i vízkereszttel a húsvét előtti 40. napig tartó időszakot jelöli. Ezután kezdődik nagyböjt, amely a farsangi dáridózással ellentétben a megtartóztatás időszaka, amikor egyszerű böjti ételeket fogyasztunk, és semmiféle vigasságot nem tartunk. A farsangi mulatozás karnevállal végződik. Az ókori rómaiak nem is gondolhatták, hogy a Saturnus emlékére rendezett ünnepségük a mai napig megmarad. Pedig a farsang szálai hozzájuk vezetnek vissza. A saturnáliát Rómában hagyományosan december 17-én tartották, felidézve azt az időt, amikor Saturnus, a szántásvetés és termékenység istenének uralkodása alatt boldog gondtalanságban éltek. Az ünnepség alkalmával az ókori Róma utcáit ellepték a virágszirmok. Az utcákra kihordott borból minden polgár menthetett. Parázson sült a bárány, a kövér birka, amelyből éles pengével a sütőmester szorgosan szelt mindenkinek. Amikor a jókedv, a felszabadult mulatozás már tetőfokára hágott, kerekek csörömpölő zöreje, óriási üdvrivalgás süvített végig, hangjával maga alá temetve az ünnepi, vásári zsivajt. Száz és száz álarcos, állati alakot öltő ember hosszú köteleken húzva begördítette a főutcára a carrus navalist, azaz a hajót ábrázoló óriási szekeret, mely a népünnepély csúcsát jelentette. A szekeret millió virág díszítette, mézesborral teli amforákból folyt az ital, és a mediterrán táj összes gyümölcse varázsolta édenkertté e mozgó csodát. A carrus elnevezésből származik a karnevál szavunk, amely a mai napig megőrizte eredeti jelentését, a tréfát, az álarcot, a felvonulást, a boldog fesztelenséget. Modern korunkban is Olaszország a karneválok igazi hazája, ahol a mai napig megőrizték a római kori satumáliák emlékét. Az ember természetszerűen vágyik a jókedvre, játékra, vigasságra. Ennek a szerencsés ösztönének köszönhető, hogy a karneváli szokások az idők folyamán utat találtak más népek lelkéhez is. A farsangot már a XV. században Európa-szerte megünnepelték. Magyarországon Mátyás király uralkodása idején különösen nagy mulatságokat rendeztek. A parádékhoz az ünnepség kellékeit, az álarcokat Itáliából hozatták a főúri otthonokba, meglehetősen drágán. A konyhában ilyenkor az étekmesterek tucatjai szorgoskodtak. Természetesen a köznép is megrendezte a saját mulatságát. Temesvári Pelbárt prédikációs gyűjteményében olvashatjuk: „Történt az Úr 1480. esztendejében, hogy egy nemes úrnak valamely birtokán fekvő faluban, a Kapos mellett, egy asszony több menyecskével együtt férfiruhában és másfajta ruházatban maskarás játékot űzött, és egy falujukbéli házban a többiekkel együtt táncolt.” A korabeli farsangi mulatságok nem tévesztendők össze a fényűző, szigorú etikettű, többnyire zártkörű báli rendezvényekkel, annak ellenére, hogy ezek általános jellemzője falun és városon egyaránt a táncmulatság volt. Erre utalnak a régi népdal sorai is: „Illik a tánc a farsangnak Minden rongya fityög annak. Illik annak, aki tudja, ki nem tudja, csak mocskujja. ” A farsang idején rendezett bálozások elterjedését XIV. Lajos (1643-1715) korától számíthatjuk. Az első operabál megrendezése is a francia arisztokráciához fűződik (1715). A bécsi udvar a XVIII. században vezette be a nyilvános farsangi bálozást. Kezdetben ezek kifejezetten zártkörű rendezvények voltak, amin nem valami kirekesztést kell érteni, hanem azt, hogy külöböző társadalmi osztályok, egyesülések, mesterségek saját báljukra csak a közéjük tartozókat hívták meg. Az elsők között rendeztek bált a medikusok, a törvényhallgatók, az ügyvédek, kereskedők, asszonyi egyesületek. A bálok annyira elszaporodtak, hogy 1800-ban Budán és Pesten 800 bálterem volt. Ennek az időnek a legemlékezetesebb báli eseménye 1840-ben történt. Ekkor a Liszt Ferenc tiszteletére rendezett bálon táncoltak először csárdást, és még ebben az évben - a törvényhallgató ifjúság bálján - jelent meg először a táncrend. Egy korabeli tudósítás erről így ír: „Megjenet a bőrre vagy más nemes anyagra nyomtatott, borítékba zárt, ceruzával ellátott nyolclevelű könyvecske, a tácrend, amely óriási karriert futott be. Száz évig szebbnél szebb kivitelben minden báli mulatságok legfőbb ékessége lett, természetesen a hölgyek ruhakölteményei mellett.” A farsang, a báli vigasság megéneklése a klasszikus magyar irodalomban is méltó helyet kapott, elsősorban Csokonai Vitéz Mihály tolla által. Csokonai 1799-ben írta, és 1804-ben jelent meg a Dorottya, vagyis a dámák diadala a farsangon című vígeposz. A történet arról szól, hogyan esküszik bosszút a hatvanöt éves vénlány Karnevál ellen, mivel a farsangi társaság csúfott űzött belőle. E humoros, maró gúnnyal és kitűnő korrajzzal megírt eposz ihelette a kaposvári asszonyi egyesületet, hogy az 1830-as években minden Dorottya névnapon (február 6- án) megrendezzék álarcosbáljukat. Ezek a hagyományos bálok igen elegánsak, pompázatosak és a vacsoraválasztékot illetően is minden elismerésre érdemesek voltak. Idei farsangunk február 24-én, húshagyó keddel zárul, ezután kezdetét veszi a negyvennapos nagyböjt, addig is hálózzunk egy nagyot, erre pedig a legjobb alkalom az előttünk levő farsangfarka. F. M. M. A farsangi vígság története 2004. február 19. Dob- s trombitaszóval elhagyá már Mérőt A Farsang, vivén sok vezetőt, kísérőt. Ki szánon, ki lovon, ki csak gyalogjába, Örömkurjantással siettek nyomába. Kiki elővette legcifrább köntösét, Hogy fitogtathassa magát, pénzét, ősét. Villog az ezüst kard s az arany paszomány. Virágzani látszik töltök a tartomány, , A szépség angyali magyar szűz formába Leszálltak az égből a földi szánkába. Gyenge szivecskéik előre repesnek, s Hogy még ma tőrt fognak vetni egy kegyesnek. Azért rendbe szedvén szemek s orcájokon, Ami csak bájoló s béható azokon. Köntöseikből is azt vették magokra, Ami jobban illik egy illy angyalokra, Szív-halászé hajok drágaköves tője, Hószin nyakok s fűtök aranyos függője, Rezgő billegéssel amidőn lengenek, Minden érző szívben reszketést szerzenek. Megtele vendéggel már a szála szépen. S a dél órája is elérkeze épen. CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY Dorottya vagyis A DÁMÁK DIADALMA A FÁRSÁNGON (Részletek) Az urak múlatnak egyet más beszéddel, Míg elkészülnének mások az ebéddel. Egyik azt vitatja, hogy Bonapart meghalt, Másik: miket csinált, mikor insurgens volt. Egyik arról beszélt, mellyik jobb paripa. Más, hogy az övénél nincs szebb tajtékpipa. Némellyik dicsekszik futós agarával, Vagy ennyi lépésre járó puskájával. A dámák előtt is forr sok matéria: Az a szép gavallér kinek az úrfija? Az a jeles kantás ugyan hol készült? Az a fülönfüggő mennyibe kerűlt? Mért van ennek s ennek most olly ritkasága? A kávé, a cukor mért olly méregdrága? Megperdül egyszerre Izsák száraz fája, Zengő szerszámokkal kíséri bandája, Kellemes hangzások a száját betöltik. Az ifjú szíveket örömre felkeltik. Mindenütt a vendég kezd már örvendeni , viszketeges lábát táncra készíteni. Az anatom s bánat bomba szárnyakon kirepül lekókkadt fővel az ablakon. Hogy az urak csendes táncot tehessenek, Izsákék szép lejtő minétet kezdenek. Mert hamar megromlik a gyomor főzése, Hahogy étel után nagy a test rengése. Carnevál felkiált: „Urak, egyet szóllok! Itt sok újj mátka van: gondolkodjunk róltok. Úgyis az útam is őérettek tettem, Az urakkal együtt közttök ebéd lettem. Engedjük meg nékik (hisz az úgysem szégyen), Hogy az első rend tánc most az övék légyen, S ekként kézfogójok ittlétemben essék, Hogy megemlegessék.'' Mind rámondják: Tessék!