Családi Kör, 2005. január-március (16. évfolyam, 1-13. szám)
2005-02-03 / 5. szám
Vasárnapi nép vagyunk. Nem én mondom, Petőfi Sándor írta 1848 áprilisában. S mintha azóta is rendre beigazolódna. Igaza lenne. Mert nemcsak hogy szeretnünk ünnepelni, de szüntelenül keressük is az ünnep lehetőségét. Ez önmagában nem baj. Sőt, van benne szépség is, s van/lehet benne önbecsülés is. Ha... Igen, ha meg tudjuk adni a módját. Ez a visszavisszatérő alapkérdés. Most is, amikor nem kisebb költő születésének centenáriumára emlékszünk, mint - Petőfi mellett/után talán a legismertebbnek mondható - József Attiláéra, akinek születésnapja (április 11-e) évről évre a költészet napja. Jeles dátuma kultúránknak, akárcsak január 22-e, amely az egész magyar kultúra napja (ekkor fejezte be Kölcsey Ferenc a Hymnust), vagy a magyar dráma napja, szeptember 21-e, amikor (1883-ban) először került színre Madách Imre műve, Az ember tragédiája. S van még. Szóval ismét egy ünnep. Össznemzeti. Ahogy manapság mondani szoktuk: határon innen és túl. Sőt, az is köztudott, gondolom, hogy nemcsak magyar ünnep, hanem az évi nemzetközi katalógusba is felvették. Joggal. De ez ugyanakkor nagyobb felelősséget is ró azokra, akik dolga/ugye az ünnepnek méltó tartalmat adni. De mi (lehet) a méltó tartalom? Mármint a költőhöz is és az össznemzeti emlékezéshez is méltó. S különben is mitől méltó egy ünnep?! Attól, hogy van/lesz József Attila-kiállítás,tudományos tanácskozás, megjelennek művei, a róla s költészetéről készült kötetek, kiadványok, írnak róla, szavalják és elemzik verseit, folyóiratszámok, tévé- és rádióműsorok készülnek, vetélkedőket rendeznek...? Természetesen. Mindez beletartozik a rendszeresen meghirdetett jubileumi műsorok forgatókönyvébe.gy alakult ki az idők során, így szoktuk meg. Ugyanakkor mindig örömmel kell fogadni, ha a hagyományos, olykor már-már szokványos forgatókönyvek új ötletekkel gazdagodnak, ha a megszokotthoz rendhagyó esemény, vállalkozás is társul. Minden hagyomány és minden újítás szükséges ahhoz, hogy az ünnep ünnep legyen. És ha valaki, hát József Attila rászolgált az efféle megbecsülésre, figyelemre. Tudjuk, most újra felemlítik, sok igazságtalanság érte életében is, halála után is. A költőhöz és a költészethez méltatlan leszámolások zajlottak körülötte. Talán manapság már ilyesmi nem fordul(hat) elő. Mondom ezt, nem mintha tűzbe merném tenni a kezem, biztos lennék afelől, hogy most már nem lesznek olyan durva kisajátítások, mint voltak egykoron. Nem is olyan régen. Ahogy Oravecz Imre, a kiváló költő mondta a Petőfi Irodalmi Múzeumban nyílott minapi József Attila-kiállításon elhangzott megnyitójában:,,... gondoljunk csak bele, mit műveltünk mi e jóhiszemű, galamblelkű, drága fiatalember verseivel. Orrvérzésig szajkóztuk, kisajátítottuk, kilúgoztuk, meghamisítottuk, nemtelen célokra használtuk (...) ráhúztuk egy politikai doktrína kényszerzubbonyát, kötelező esztétikai normává tettük, az ízlésterror eszközévé degradáltuk, és mindent elvettünk tőle, még a halálát is..." Azért vérmes reményeim nincsenek, hogy most minden flottul fog menni. Mert máris vannak botrányízű mozzanatok. Nevezetesen az, hogy egy négyrészes tévéfilm, mi is láthattuk - sajnos csak a késő esti órákban - a Dunán, igencsak hangos tiltakozásokat váltott ki. A Párizsban élő Fejtő Ferenc perrel fenyegette meg a film készítőit, mert őt törölték József Attila baráti köréből. Nem kevesebbet állítottak róla a filmben, mint hogy jelen sem volt József Attila temetésén, ami tényként nem áll, s Fejtő számára minden bizonnyal fontos kérdés, de kevésbé fontos József Attilára nézvést. Fejtőnek kétségtelenül igaza van, amikor tiltakozik, csakhogy most a mese József Attiláról szól, kell, hogy szóljon. És természetesen másról is. Nem is csak a költészetről, hanem a kultúráról. És rólunk. Ha magunkat a kultúra részének véljük. Az ünnep, lett légyen az éppen a mostani egész évre tervezett, időzített József Attila-ünnep, mindig a kultusz része, s a kultuszba nemcsak az ünnepelt tartozik, hanem az ünnepelők is beletartoznak. Az ünnep rólunk is szól, akik ünnepelni akarunk. Az vitathatatlan, hogy ennek az ünnepnek, mint a közelmúlt irodalmi ünnepeinek, a Balassi Bálint- vagy a Csokonai Vitéz Mihály-emlékévnek, hogy csak a közelmúlt két legjelesebb ünnepét említsem, fontos, most még talán felmérhetetlen hozadéka van/lesz mind a szaktudomány, mind pedig az irodalom, s merem hinni, általában kultúránk szempontjából. Egy ünnep mindig alkalom (lehet) a szellemi épülésre. A most, január 7-én, Attila-napon kezdődött József Attila-emlékév, amely hivatalosan a költő halálának napján, december 3-án ér majd véget, egyrészt ugyancsak közelebb visz bennünket, mindenkit, nemcsak a szakma szűk köréhez tartozókat ehhez a monumentális életműhöz, amit jobban fog ismerni, érteni mindenki, de egyszermind önarckép is lesz mindannyiunkról. A szakmához tartozókról éppen úgy, mint azokról, akik csak olvasni fogják József Attila verseit, s netán felfedeznek köztük olyanokat is, melyekről eddig nemigen tudtak, amelyek az eddig ismert József Attila-kánonokban nem kaptak helyet. Ha igazán van/lehet hozadéka egy ilyen nagyszabásúra tervezett évfordulónak, melyet az UNESCO is felvett a Nevezetes Évfordulók Listájára, akkor ez csak szélesebben mérhető. A kultúra egésze szempontjából így kellene, így lenne érdemes viszonyulni a József Attila nevével fémjelzett, elsősorban - de nem kizárólag - az ő életművéhez kapcsolódó ünnephez. S minden hasonló ünnephez. Mondjuk egy-egy díjhoz is. Az ünnep akkor ünnep, ha örülni tudunk neki. És minden olyan esemény sikere, amely kultúránkban ünnep lehet, attól is függ, hogy tudunk-e valóban örülni neki. Mert a közelmúlt példái tanúsítják, nem mindig tudtunk. Holott örülni kell annak, ha egy író, egy mű jutalmat kap. A díj nemcsak a díjazott ünnepe (kellene, hogy legyen). Még emlékszem rá, s ebben nyilván nem vagyok egyedül, hogy amikor Kertész Imre Nobel-díjas lett, miféle cikkecskék láttak nyomdafestéket, itt nálunk. Hogy fanyalogtak egyesek. S mintha hasonló történne most is, hogy Tolnai Ottó könyvét hirdették/ szavazták meg az Év Könyvének. Különös, furcsa kérdések fogalmazódtak meg, amelyeknek semmi, de éppen semmi közük nem volt a díjazott műhöz, volt ellenben az életünket jócskán megfertőző (párt)ideológiákhoz. Ne így ünnepeljünk. Mert ne feledjük, az ünnep rólunk is szól, akarjuk ezt, vagy nem, tudjuk ezt, vagy nem. Ami semmiképpen sem jelent(het)i azt, hogy önfeledten, elvtelenül kell mindenért lelkesedni, rajongani. Azt azonban igen, hogy tudni kell(ene) az ünnepből kultúránkat, a közösségit és az egyénit is gazdagítani. Hogy a József Attila-emlékév ilyen szempontból mit hoz, arról legközelebb az év végén elmélkedhetünk majd. Akkor, s a következő hónapokban, években fog kiderülni, hogy a jubileum címéül választott verscím - ESZMÉLET - üre: frázis volt-e vagy valóban eszmélésünket jelentette, segítette. Vagy Petőfinek lesz (megint) igaza:„Borzasztó vasárnapi nép vagyunk! Nekünk mindig ünnep kell (...) Talán azért vagyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akarunk?" GEROLD László Oktatás/Kultúra J. A.: „Kiterítenek úgyis" 22 2005. február 3