Csongrád Megyei Hírlap, 1972. május (17. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-14 / 112. szám
A szegedi I. Városi Kórház: egyik orvosi szobája. A berendezés: világos bútorok, egy puritán fekhely, könyvszekrény. Nem kellemetlen és nem kellemes, a kényelem sem szempont itt Olyan, amilyet a célszerűség megkövetel , s amire jut. Intézmények, gyárak vezetőinek irodái ennél sokkal szebbek, kényelmesebbek, drágábban bútorozottak. A szokottól egyben tér el a szoba. A sarokban magas szekrényen egy készülék áll. Leginkább nagyobbacska Minivizornak látszik, attól is különbözik azonban kerek, futball-labdányi képernyőjével, amin szakadatlanul árnyak mozognak. Fehér, fekete, szürke foltok húzódnak át rajta lassan, resd és vissza. Dr. Takáts Lázfele főorvos szeme egy ideig még rajtuk, a beszélgetés kezdetén is. A képernyő összeköttetésben áll egy félmilliós értékű berendezéssel, amelyik a szomszédos helyiségben működik. Röntgeneznek ott. A technika kinagyítva és kiélesítve hozza be a képet a főorvosi szobába. Lehetőséget ad arra, hogy itt konzultációt tartsanak anélkül, hogy a beteg hallaná. Orvostanhallgatóknak demonstrálni lehet, elkerülve, hogy zavarják a vizsgálatot, és fölöslegesen sugárveszélynek tegyék ki őket. Szótlanul nézem a képet, türelemmel és az újszerű élmény hatása alatt várakozom. A főorvos hirtelen megszólít! — Látja, ez itt a rák — és két sötét foltot körvonalaz az ujja. — Egy 72 éves bácsit vizsgálnak odakinn. Sejtettük, hogy rákja van. Azzal a panasszal jött, hogy vért köp. A bizonyosságot a kép adja most. Ez itt — fillér nagyságú sötétebb körre mutat a rák szürke felhőnek látszó, sokszorosan nagyobb mezőjében — elmeszesedett régi góc. Egy pillanatra még bordák íve villan fel, azután a főorvos kikapcsolja a készüléket. A félelem ellen Rátérek arra, miért jöttem. — Főorvos úr, tájékoztatását szeretnénk kérni az átlagolvasó számára, aki sokat hall, olvas a rákról, aki egyre gyakrabban találkozik ezzel a betegséggel a mindennapokban — és aki fél, egyre szorongóbban fél, hogy egyszer őrá is sor kerül. Hogyan áll a tudomány a kutatással, milyen technikai eszközök, gyógyszerek fölött rendelkeznek az orvosok, mit tehetnek azokért, akiket megjelölt már a rák foltja? Takáts főorvos először az ország onkológiai hálózatát említi. A tájékoztatásra is az onkológiai intézetet tartja illetékesnek. Alig merem említeni ellenérzésemet. A panaszt, amit betegtől hallottam. Az onkológiai központtól régebben állítólag „kedves betegünk” megszólítással mentek ki idézőcédulák olyanoknak, akik operáció, kezelés után gyógyultnak hitték magukat, nem is tudták, hogy rákban szenvednek. Lehet egyébként, hogy nem is voltak már azok, hogy a sikeres műtét vagy besugárzás megmentette őket A cédula hatását nem kell magyarázni. Ilyen megszólítás nélkül, de a behívót mindenki megkapja manapság is, akit valamilyen daganattal nyilvántartásba vettek. S a köztudat így könyvel: akit az onkológiára hívnak, az bizonyára rákos. Az érintett pedig mindenképpen annak tudja ezután magát, akár rákos, akár nem. Sok álmatlan éjszaka követ egy-egy ilyen, tulajdonképpen jóindulatú, szükséges, de mégis gondot okozó behívót. Ami pedig néha csak az annyira szükséges szűrésre hív, a megelőzés célzatával. A főorvos arról, beszél, hogy a rák, sajnos, valóban időszerű probléma. Még a szakemberek számára is nehezen érthető, hogy a szív- és érrendszeri megbetegedések után ez szedi második helyen a legtöbb áldozatot. Korunkban ez a két fő gyilkos a betegségek között. Gyomorrákban évente egy kisebb község létszámát kitevő ember hal meg hazánkban is, zömében férfiak. A közeljövő feladata, hogy a rák elleni küzdelmet is olyan szervezettségi fokra emeljék, amint az a tbc esetében hatalmas erőfeszítésekkel, nagyon gondos munkával megvalósult. Nem elegendő az egyetlen országos onkológiai központ. A nagy vidéki városokban épp úgy szükség lenne hasonlókra, hiszen a rák ellen orvosok együttesének közös munkája kell. Száz operált gyomorrákos beteg közül 90 életben maradhat, ha idejében vágott a kés, hogyha a felismeréshez és az utókezeléshez módot ad a technika. A későn operáltak esetében éppen fordított eredmény születik. A rák gyógyításához onkológus, sebész, radiológus, citológus (sejttannal, szövettannal foglalkozó) és chemotherápiában jártas orvosok együttműködésevel. Dolgoznak már az országban úgynevezett team-ek, orvosi közösségek, ilyen öszszeállításban. A technika segítségével Minthogy Takáts főorvos radiológus — másoktól tudom, hogy a rákkal kapcsolatos tanulmányai jelentek meg külföldi, sőt tengeren túli szaklapokban — tolmácsolom azt az aggodalmat, ami a laikusokban él a besugárzással végzett gyógykezeléssel kapcsolatban. Szívesebben vállalják a betegek a sebészasztalt, az operációt, mint a sugárkezelést. — Túlzott a félelem — hangzik a válasz. — Az biztos, hogy nehéz helyzetben van ma még az orvostudomány a rákkal szemben, hiszen a betegség lényegét még mindig nem ismerjük. Nem tudjuk, mi váltja ki, mi a valóság az erre vonatkozó többféle feltételezés közül. Vírus okozza-e vagy valami rákkeltő anyag, ami bekerül a szervezetbe. Vagy éppen valami hiányzik a szervezetből, és ennek a hiánya miatt indul meg a kóros elváltozás. Egy példát erre: a dohányzás elősegíti a rák keletkezését, de nem okozza. Kell hozzá még valami. Hogy mi, ezt kell megtalálni. Bizonyos vagyok abban, hogy 10—15 éven belül a kutatók megtalálják ezt a valamit, a rák kórokozóját. Ha több pénzt fordítana erre a célra az emberiség, mondjuk a hadikiadások egy egészen elenyésző hányadát, hamarább is eljuthatnánk a célhoz. A gyógyításról azonban addig sem mondunk le. A rosszindulatú daganatok elleni küzdelem folyamatos és egyre több oldalú. A múlt században, a 80-as években már az is nagy eredménynek számított, hogy sikeres rákműtéteket tudtak végezni. A röntgensugár fölfedezése után, a századfordulóban ezt is a gyógyítás szolgálatába állították. Ezzel megalapozták a jelenleg is fennálló, és egyik legeredményesebb kezelést, a kombinált, komplex terápiát: műtéttel és sugárral együttesen kezelni, gyógyítani. A radioaktív izotópok inkább a daganatok felfedezésében nyújtanak segítséget. A hormon- és a chemoterápia már az utolsó évtizedek kutatásainak eredménye. Mindkettőt sikerrel alkalmazzuk a gyógyításban. A daganatnövekedést gátló gyógyszerek sok ezer kikísérletezett fajtájából 20—25-félét tartottak meg, ezeket használják is. A magyar készítmények pl. a myelobromol igen keresettek a világpiacon is. És a jövő? A legújabb terület az immunbiológia törvényeinek a megismerése, azaz az megtudni, miképpen tudjuk az emberi szervezet védekezését elősegíteni a rákka szemben. Lehet, hogy a rákprobléma megoldásában el fogja a döntő fordulatot meghozni. Az elmondottakból az is kiviláglik, hogy a kutatók és orvosok hallatlan erővel folytatják a küzdelmet a rák gyógyításához vezető úton. A besugárzással kapcsolatban pedig hasznos eloszlatni a tévhiteket. Az itteni, kórházi gyakorlatból is számtalan példát tudnék felsorolni arra, hogy besugárzással meggyógyítottunk betegeket. Kettőt említek egy fiatal férfi jelentkezett nyolc éve hatalmas, nem operálható daganattal. Csak sugarazni tudtuk. Ma is él. Nyolcéves túlélés már bizonyíték. Hasonló eredményt értünk el operálhatatlanul súlyos méhrák esetében. —* Abban a helyzetben vagyunk jelenleg az országban, hogy egyre több nagy hatású, sugárforrású készüléket, besugárzó berendezést állíthatunk a gyógyítás szolgálatába. Budapesten a legújabbak közül is működnek már ilyenek: a kobalt, a betatron például. És közben folynak a kísérletek, itt nálunk is például, a sugárkezeléssel egyidejűleg chemoterápiás eljárással erősíteni a szervezetet. Az idejében felismert rák gyógyítható. Ezt felelősséggel állítjuk. A bőrrák, még súlyosabb esetekben is, 90—98 százalékban kikezelhető. Az emlőrákosok fele meggyógyítható, ez operáltakra és más módon gyógyítottakra egyaránt vonatkozik. A méhrák 50—60 százalékban nem válik halálossá. A tüdőrákon az operáció, amikor még operálható, többnyire segít. A lakosság évenkénti szűrése sok ember életét mentette már meg, hiszen az ernyőfényképezéses tüdőszűréssel a rákot is felfedezik. Találkozás a rákos beteggel Mit tesz az orvos, azonkívül, hogy gyógyít, amikor rákos beteggel találkozik? Hiszen, amikor a szövettani eredmény a kezében va, csaknem teljes bizonyossággal meg tudja mondani, mi várható. Közlik-e a menthetetlennel a közeli halál tényét? — Kétféle gyakorlat van érvényben jelenleg a világon — válaszolja a főorvos. — Svédországban, Finnországban magam is, tanúja voltam egy tanulmányút alkalmával, amikor orvosi bizottság sorra közölte a beidézett betegekkel, hogy rákosak. Négy orvossal szemben ült egy nő, arcizma sem rezdült, amikor megmondták neki: — Asszonyom, önnek emlőrákja van. Emóció nélkül vették tudomásul a többiek is, mindössze egy pirult bele, elárulva megrázkódtatását. Az északi népeknél tehát általában megmondják. Az ottani szokások, vérmérséklet teszi ezt lehetővé. — Amerikában egyenesen kötelező megmondani. Ha ezt az orvos elmulasztja, és a beteg egy-két hónap múlva meghal, a család beperli. Azzal az indokkal, hogy a kellő tájékoztatás hiányában a beteg nem tudta üzleti ügyeit megfelelően intézni, a család károsodott anyagilag. Volt már ilyen esetben 100 ezer dolláros kártérítési per is. Nálunk a bécsi és a német iskola elgondolása érvényesül: semmilyen betegnek nem mondjuk meg, hogyha válságosra fordul az állapota. A hozzátartozók közül valakit tájékoztatunk, a legalkalmasabbat. A továbbiakban az ő felelőssége, hogy a beteggel mit közöl. Mi felszólítjuk, hogy ne mondja meg. Ez így elmondva egyszerűnek látszik. A beteggel való személyes találkozás azonban, a beteg alkata szerint a magatartásnak szinte végtelen variációit követeli mieg az orvostól. Türelmet, nyugtató erélyt, olykor a kegyes csalást, az elhitető hazugságot. Hiszen a tényt, hogy meg kell halni, hiába tudjuk. Amikor közeli beálltával kell immár számolni, a legtöbb ember összeomlik, kegyetlenül megriad. A nálunk érvényes nehezebb gyakorlatot ez az alapelv vezérli: megkímélni a beteget az elkerülhető lelki szenvedéstől. Akadnak persze, olyan betiltottságú emberek is, akik tudják viselni a közeli halál tudatát. És vannak nagyon bátor, nagyon erős lelkű hozzátartozók. A rákos betegtől nincs mit félni. A rák kegyetlen beegség, de nem fertőző. Nincs ok arra, hogy a beteget elzigeteljék, elmaradjanak mellőle. Türelemmel és jószívvel kell ápolni és átsegíteni az elkerülhetetlenen. CSONTOS MAGDA VASÁRNAPI Gyilkosunk, a rák Mitől szocialista a brigád? 3. Jobbá tenni az embert A kultúra végső célját Lenin így summázta: Jobbá tenni az embert. Egyszerű és lényeglátó megállapítás. A szocialista brigádmozgalom életereje szintjén abban van, hogy alkalmas az ember jobbá tételére. Persze, nem valami elvont „jóságra”, lágyszívűségre gondolunk, éppen ellenkezőleg: mindennapi tettekben — munkában, magatartásban, gondolkodásban, önművelésben, szórakozásban — élő emberi többletre. A brigád mozgalom e jellemzője eddig többé-kevésbé rejtett volt. Nem találtuk meg azokat az „ösvényeket”, melyek az ember belső énjéhez vezetnek, feltárván képességeit és szükségleteit. A kulturális vállalások nem a hegyi forrás törvényei szerint fakadtak, bent az emberben. Inkább kívülről, az üzemi „fejből” eredtek, hogy aztán a brigádtagok sajátjukként kínálják fel, így a kulturális vállalás többnyire „kartotékadat” maradt, nem pedig együttműködő emberek szocialista módon tanuló és élő viszonya. Az üzemi népművelők — nagy elfoglaltságuk és kevés számuk miatt — nem ismerhették meg a brigádtagokat, akiknek művelődését irányítaniuk kellett volna. Persze, történtek kísérletek. Egyik vállalat például szerződést kötött a körzetébe tartozó művelődési házzal, hogy segítse munkásait a tanulásban és művelődésben, így született a „Szocialista brigádvezetők fóruma”. E szép hangzású valami azonban nem érdekes vitafórum, inkább előadássorozat volt, melyen a munkából jövő dolgozók az órájukat lesték, hogy elérik-e a hazavivő buszjáratot. E kulturális vállalás teljesítése tehát nem személyiséggyarapító élmény — inkább hasznos tehertétel. És évek óta képtelenek előbbre lépni, eljutni a klubszerű beszélgetésig. Miért? Az idő alkalmatlan. Nos, nem kell különösebb logika annak felismeréséhez: ha a szocialista brigádmozgalomtól emberformáló, személyiséggyarapító hatást várunk, akkor ennek elemi feltételeit tartozunk megteremteni! Ehhez azonban pénz kell. A kulturális vállalások mindaddig magukban rejtik a formális elemeket, míg klubok, körök nem avatják be a brigádtagokat az együttgondolkodás és vitatkozás, a művészeti szép együttes felfedezésének örömébe. Nem mindenre bólintó „közönséget” akarunk felnevelni, a brigádmozgalmon belül, hanem gondolkodó, logikusan érvelő, a tudomány és művészet igazát, lényegét kereső és megértő embereket. Az eddig megtett lépés inkább fellépés. Hogyan lehetne oly módon előbbre jutni, hogy a formaságoktól elérkezzünk magához az emberhez? A kérdés összefügg a szabad idő hasznos eltöltésével. Nem elég, hogy a társadalom több szabad időt ad a munkásoknak. Sokkal fontosabb, hogy a munkafolyamat és a társadalmi összfolyamat olyan igényt szüljön az emberben, mely önképzésre, művelődésre, hasznos időtöltésre serkenti. Kérdezzünk tovább: megszületik-e magától ez az igény az emberekben? Aligha. A brigádtagokat nem vállalási kötelezettségekkel taníthatjuk meg a szabad idő hasznos eltöltésére, sokkal inkább azzal, hogy önképzésüket, művelődésüket olyan feltételek megteremtésével serkentjük, melyekben örömüket lelik. Ki tagadná, hogy a tudományos és művészi igazság felfedezése élmény, ha azt érdekes, élvezetes formában (és nem nehézkes, hosszú előadásokon) kínáljuk? Nos, ez a forma — a klubszerű foglalkozás. A beszélgetés, a vitatkozás, az olyan eszmecsere, melyben az együttes érvelésből kristályosodik ki az értő magyarázat. És ha ezeken a beszélgetéseken jól érzik magukat a brigádtagok, akkor az ismeretszerzés — amennyiben sok húron szóló — nem lesz többé a szabad idő elvesztegetett órája. A közeljövő feladata tehát kiépíteni az emberformálás modern „műhelyeit”, ahol a „tanulni és élni” brigáderények életet nyerhetnek, akárcsak a „dolgozni” követelmény a korszerű gépsorokon. A személyiségfejlesztés szintén feltételezi a maga beruházását. A maga könyvtárait, klubjait, népművelőit. Végső fokon olyasmit kér, amiből a legkevesebb van: több pénzt! Sok múlik azon, vajon a gazdaságvezetők belátják-e, hogy a legfontosabb termelőerő, az ember fejlesztése hosszabb távon éppoly kifizetődő, mint a technika fejlesztése. Marx a történelmi folyamat lendítő erejének tekintette ezt a fejlesztést. Nos, ha a szocialista brigádmozgalom ebben betölti a rábízott szerepet, akkor történelmi feladatot teljesít. A mozgalomban van ilyen erő. Nem a szép szavakon múlik, hogy ez a személyiségformáló erő nekünk munkálkodjon, törekvésünkben: jobbá tenni az embert ! BALOGH ÖDÖN - ----------------------------- NDK-magyar együttműködés n Keresen működik a magyar gyártmányú processograph. Az ,.Ernst Thillmann’ Művekben nagy segítséget nyújt az új magyar készülék. Képünkön: Uwe Forberg és Walter Beeck a magyar processograph segítségével ellenőrzik legújabb terméküket. (Fotó : ADN/ZB—MTI—KS) VASÁRNAP, 1972. MÁJUS 14.