Csongrád Megyei Hírlap, 1979. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-25 / 20. szám

Elmentem a moziba, megnéztem „A ménesgazda” című új magyar filmet. Egyik főszereplő: Bordán Irén. Bekap­csoltam a televíziót. A tv-játékban Bordán Irént láttam. A rádió hang­játékában hangjára ismertem. A sze­gedi utcán édesanyjával láttam. Min­dig látom, hallom. Például előadó­estjén, melynek műsorát az egyete­mistáknak állította össze, verseket mondott... — Hogyan lett ennyire foglalkozta­tott színésznő? — kérdeztem fellépése előtt — Egyszerűen. A színművészeti fő­iskolát 1976-ban végeztem el, Simon Zsuzsa osztályában. Aztán, mint tár­saim, én is dolgozni kezdtem. Bizo­nyítani akartam. — Kik voltak az évfolyamtársai? — Ma már ők is ismert művé­szek: Andor­ai Péter, Papadimitriu Athina, Fabó György, Holl Zsuzsa. — Azt mondják: Bordán Irén ma az ügyeletes szépség, az ügyeletes sztár Hogyan ítéli ezt meg maga a művész? — A szépség nem érdem. Termé­szeti adottság, mondhatnám úgy is, születési ajándék. Hogy valaki szép. Nem a szépség, hanem a tehetség nem meghatározó a pályán. A főisko­lára nem azért jut be valaki, mert szép, hanem mert tehetségesnek vé­lik. Igaz, ha egy játékfilmhez eszté­tikus nőt keresnek, a filmrendező ter­mészetesen ilyen szempontból is meg­nézi a szereplőket. Gondolom, ebből a meggondolásból választottak ki en­gem is egy-egy szerephez. — Először mikor is? — Másodévesként hívott Hintsch György rendező a filmgyárba próba­felvételre. — Azóta sok filmszerepben láthat­tak. Hogyan alakul kapcsolata a szín­paddal? — A főiskola elvégzése után a Nemzeti Színházban játszottam, majd a József Attila Színház következett Most ott egy darabban játszom. — Ez nem túl sok... — Tudom, de szerencsére azé**« nincs egy perc szabad időm sem. A film, a rádió és a szinkron lehet. — Nem gondolt arra, hogy belép a filmgyári színészek sorába? Nagyobb elismerést nem is kaphat a tizennyolc éves sza­kács, ha a „Vállalat Kiváló Dolgozója” lesz, és ezzel szin­te egy időben kinevezik kony­hafőnöknek. Ez történt a múlt évben Molnár Mihály­­lyal, a szentesi Petőfi Étte­rem szakácsával. Az étterem vezetője, dr. Andrikó Ferenc egy szuszra sorolja a fiatalember lehető­ségeit. — Amikor megkapta Misi a konyhát, ő is tudta: nagy feladatot vállalt. Csendes, szerény ember, és tele van a feje jó elképzelésekkel. A konyha nem borravalós hely, ott csak munka van, de az rengeteg. A dolgozók is hall-— Igaz, hogy imádok filmezni, de a színpadot közelebb érzem magam­hoz. Itt is kínálkoznak számomra lehetőségek. Gyakran hívnak a fil­mesek, de a színpadot nem cserélem fel a vászonra. — Mit tart a siker alapjának? — Minden szerepet el kell vállal­ni. Valamiből élni is kell — ez nem zokszó, de így van, írja csak le. Ke­vés olyan filmszerep van, amelyet szeretek. — Úgy tudom, Szegedhez szoros szálak fűzik... — Szeged mellett születtem, Kü­­bekházán. Szüleim ott élnek. A vá­rosban jártam gimnáziumba, a Rad­nótiba. Mi köt még ide? Statisztál­tam a Szegedi Nemzeti Színházban. Gyakran hívnak előadóestekre, mint most is. — Az új évre mit kíván magának? — Semmi különöset. Azt talán, hogy a reflektorfény ne aludjon ki körülöttem. A reflektor fénye nem aludt még ki a színpadon Bordán Irén megje­lenik. A közönség már tapsol... BORZÁK TIBOR Misi, a szakács garénak rá, de az emberekkel még jobban szót kell érteni! A főnökváltást leghama­rabb a fiatalok fogadták el A szakmai tudását az öre­gebb kollégák is elismerték, de az életkora sokak szemé­ben szálka volt Az időseb­beknek megadta a kellő tisz­teletet, a fiatalokkal pedig vi­tatkozott, ha hiányzott az egyetértés. — Most elégedett a szak­májával? — Először csak a szebb ol­dalát látja az ember a mes­terségének, a rosszabbra nem is gondol — mondja a meg­termett, fiatal konyhafőnök játszik rajta: mielőtt ki­mondana valamit, háromszor is meggondolja. — A főzés nagy fantáziát, tudást igényel. Az előkészí­tése,, az ételnek a tálalása, az már a konyhaművészet­hez tartozik. — Mit lehet újítani egy hagyományos ételen? — Keveset mindegyiken le­het! Az a cél, hogy könnyű legyen elkészíteni, és minél gazdaságosabban főzzük meg Újítás az is, ha a régi éte­leket újra felfedezzük. Nagy sikere van nálunk a tizenöt évvel ezelőtti receptekből ké­szült ennivalóknak. Molnár Mihály elsősorban otthon, a fábiánsebestyéni házban kísérletezik. Nevetve meséli: ezen legtöbbször ösz­­szevesznek az édesanyjával. Mégis, ha elkészül az étel, együtt értékeli a család. A terített asztalnál azután a mamával is gyorsan kibékül­nek. — Az előfizetéses ebédet sokan kifogásolják. A sókpa­riaszt mivel magyarázza a konyertfümök? — Az előfizetéses menüt sokféle ember veszi meg Mindenkinek más az ízlése. Mondok egy példát: ha kel­káposzta van ebédre, akik szeretik, dicsérik, hogy jól fő­zünk. Aki nem szereti, annak az ebéd már rosszul sikerült Otthon nem főzik meg azo­kat az ételeket, amit nem szeret a család. Főleg a zsí­ros, nehéz ételeket kedvelik a vendégek. A nyersanyag­­normák alacsonyak. Ilyenkor csak a fantázia segít! Megegyezik ezzel a vendé­gek véleménye is. Dicsérik vagy szidják azt, amit enni kapnak, mégis több mint négyszáz előfizetéses ebédet főznek naponta. Előfordult már, hogy a konyhafőnöktől kértek javaslatot az étlapról választók. Molnár Mihály sokat tanult munkatársaitól. Különösen Magyarnéról és Szatmármné­­ről beszél szeretettel. Az is­kola is sok segítséget ad. Vá­sárhelyre jár a kereskedelmi és vendéglátóipari szakközép­iskolába. A vendéglátás terü­letét szeretné jól elsajátítani. — A KISZ-alapszervezet­­ben szervező titkár. Akadod is tennivaló bőven. Társadal­mi munkát, sportversenyt szerveznek. A politikai okta­tásban, a területvezető segít­ségével, előadásokat tart —— mondja az egyik munkatár­sa, akivel éppen a pinceklub felújítását tárgyalta meg. Most szabadságon van a konyhafőnök, de mindennap benéz a munkahelyére. Job­ban érzi magát, ha tudja, nincs rendkívüli tennivaló. Ha mégis van, akkor beál segíteni Blf’-TC-» T—~ - (­ Az Üls*líró StArtle hallgatóinak írásaiból állítottuk össze mai ifjúsági oldalunkat. 6 Milyenek vagyunk mi, fiatalok ? „Egyszer vagyunk fiatalok!” — mondtuk tizen-, hu­szonévesen. A harmadik X után tudatára ébredünk e ki­hívó szólamnak és szemünk előtt felvillan a közelgő öreg­ség sötét árnya. Lázas gyorsasággal próbálunk megváltoz­ni, bár a világ megváltoztatásáról sem mondtunk le. Az általunk jónak­­ vélt szokásainkat igyekszünk még jobban kihangsúlyozni, a mások által rossznak tartottakat levet­kőzni. Hirtelen igyekvők leszünk. Megértjük, mert meg kell értenünk, hogy idomulnunk kell a pár éve még maradinak tartott „ősökhöz”. Megalkuvás? Kompromisszum? Az élet szükségszerű folyamata? Egyik sem. Mindössze ráébredünk a mérlegelés jelentőségére. A mérleg egyik serpenyőjébe tesszük a megelőző generáció erényeit és eredményeit, ki­véve a másikból tévelygéseiket, majd helyébe téve fiata­los lendületünket. A szőkébb és tágabb környezetünkben élők e változás okát keresik. Meglepődve tapasztalják: „Lám, milyenek a mai fiatalok! De nézzünk szembe a tényekkel és önmagunkkal! Bár­mennyire is szeretnénk megváltozni, a tenniakarás, cselek­véseink minden motivációja és eredménye — mert sürget az idő, jön az öregség sötét felhője — gyakran ellentétbe kerül mások kiegyensúlyozott, nyugodt, harmonikusnak hitt életével, elképzeléseivel. És akkor ismét kapjuk a megjegyzést, csak más hang­súllyal : „lám, milyenek a mai fiatalok.* Mi a megoldás? — kérdezzük magunktól. Ússzunk az élet folyamáradatában, mint egy magatehetetlen test, mely képtelen helyváltoztatásra? Vagy manőverezzünk a ko­rábbi mérleg példájára? Ki-ki tegye tetszése, körülménye és ízlése szerint A lényeg, hogy igyekezzünk helytálli jobban, mint elődeink, úgy, hogy minden megrökönyödés nélkül elmondhassák rólunk bizakodva: „Lám, ilyenek a mai fiatalok!” PINTÉR JÓZSEF Hit, miért — tudatosan A fiatalokról manapság sok szó esik. Velük mindenütt ta­lálkozunk. Ma már megta­lálják helyüket a legkülön­bözőbb pályákon. Mint annyi más dologban — a fiatalok magatartásának megítélésé­ben — sem szabad általáno­sítanunk. Elmondhatjuk, hogy ahány fiatal, annyi magatar­tás. Persze, lehetne csopor­tosítani őket. Az egyik cso­porthoz, sajnos, az elzüllött, vagy el­züllés­re hajlamos „nemtörődöm” fiatalokat le­hetne sorolni. Ezek dolgoz­nak ugyan, de örülnek, ha végeznek és az italban, a rossz társaságban keresnek „szórakozást”. Szórakozás? — Hát erről is lehetne be­szélni. Hogyan szórakoznak a mai fiatalok? Itt van ugye a disco, ami mondjuk természetes igény lenne, mert a fiatalok szeret­nek táncolni. Na, de discója válogatja, hogy hogyan. Le­het valóban, kulturáltan ze­nét hallgatni és közben be­szélgetni, és még sör is lehet a társaságukban. Ez a kevesebb, sajnos. A legtöbb disco nem vonzza a jobb ízlésű fiatalokat. Nem hiszem, hogy a dohányfüst­től bűzlő, csikkekkel terített mini klubhelyiségeket szíve­sen látogatják a fiatalok. A másik csoportba — s re­mélem, hogy ők vannak töb­ben — sorolnám azokat, akik tudják, hogy mit miért csi­nálnak. S azt tudatosan vég­zik. Gondolok itt elsősorban azokra, akik munka mellett is képesek tanulni, s értel­mesen próbálják eltölteni szabad idejüket. S lehet, hogy a discók helyett inkább olvasnak, vagy színházba jár­nak, sportolnak, tárlatokat látogatnak és közben szóra­koznak is. Sokszor mondják a fiata­loknak: — Neked ugyan mi bajod lehet, fiatal vagy, jó munka­helyed van, tanulhatsz, sem­mi problémád! Pedig igenis, mindenkinek van problémája. Minden kor­osztálynak más és más. Ez való igaz. Más gondokkal küzd a tizenéves és más problémája van a huszon­évesnek. De mindig az éppen jelenlevő a legfontosabb. Az idősebbek szeretnek ar­ra hivatkozni, hogy a mai fiatalok mindent készen kap­nak. Biztos, hogy ők sokkal több mindent átéltek, nehe­zebb volt a fiatalságuk, mint a miénk. De az idő halad, és ami régen nem volt ter­mészetes, az ma már éppen azért, mert 1979-et írunk, az. Ennek csak örülhetünk. A fiatalok valójában nem rosszak. Vigyázni kell, hogy ne is legyenek azok. S természetesen igénylik azt is, hogy egy kicsit oda­figyeljenek rájuk" HEGEDŰS KATALIN „Te is fiam...” Kovács tanár úr sok elő­adása mellett szívesen szakít időt diákjainak a nehezebb témakörök konzultációjára is. Ez az „önkéntes” feladata, fő­leg a számonkérési időszak­ban, jelentős, s így vizsgáz­tatásra alig-alig marad ideje. Történt, hogy a tanár úr néhány diákját az esti órák­ban klinikai szobájába ren­delte be vizsgázni... Az első felelők, amint túl voltak a nehéz perceken, a klinikakertből a hosszú, ka­puig vezető út helyett csak a közelben lévő kerítésen lép­tek át. Praktikus megoldásnak lát­szik ez abban az esetben, ha a szemközti oldalon nem rendőr ál. Az épp földet érő fiatalokat a rend őre kérdő­re vonta gyanús magatartá­sukért. A válasz egyértelmű volt: — Vizsgázni voltunk Ko­vács tanár úrnál! — és sza­ladtak tovább, otthagyva a megdöbbent arcú rendőrt Röpke negyedóra múlva hasonló jelenség ismétlődött meg. A harmadik esetnél ér­deklődött az újonnan érkező fiatalembertől: — Vannak még Kovács ta­nár úrnál? Mivel nemleges választ ka­pott, visszasétált a túloldal­ra, és indult is volna tovább, amikor különös dologra fi­gyelt föl A klinika kertjéből egy férfi közeledett a kerítés fe­lé, hóna alatt egy papírköte­­get szorongatva. A férfi körülnézett, s miután meg­győződött, hogy sehol egy lé­lek, kezdett átmászni a ke­rítésen. Mire a férfi az utcán volt, már a rendőr karját érez­hette a vállán: — Nehogy azt mondja ne­kem, hogy maga is Kovács tanár úrtól jött!­!! — Nem, biztos úr, én va­gyok Kovács tanár úr... — vallotta a férfi a rendőr nagy csodálkozására. TUSZINGER MARGIT IFJÚSÁG Péntek, délután öt óra. Kezdődik a diszkó a szegedi Ju­hász Gyula Művelő­dési Központ ifjúsá­gi pinceklubjában. Sokan összegyűltek, szórakozásra, kikap­csolódásra várva. Bár a műsor, a Szekeres-féle lemez­­bemutató csak két óra múlva indul, va­lamennyi törzsven­dég itt ül, áll, szo­rong. — Rengetegen vannak ma is, remek este lesz! — biztat mindenkit a már igencsak idősödő pénztáros és jegy­szedő. Meglátjuk! A sűrű cigaretta­­füstből elő-előbak­­kan egy-két csoport A sarokban alig ti­zennégy éves lányok beszélgetnek, feltű­nően lenge öltözet­ben, rikító smin­kekkel. Szemrevéte­lezzük a bőrnadrá­­gos, topis fiúkat is. Van itt minden: di­vatjamúlt, rojtos mellény, bokát ver­deső szőrmemellény, foltos farmer. Van csőnadrág, tűsarkú, hegyes orrú cipő, hullámzó frizura. Kinek, hogy kényel­mesebb. — Szevasztok! — harsog a mikrofon Kezdődik a műsor. A tavalyi sláge­rek jól ismert rit­musára mozognak a párok. — Ne haragudj — perdül oda egy fe­szülő nadrágos, blú­­zos, mosolygós lány a fiúhoz. Melegen átöleli: — Jössz táncolni? Megszokott dolog Elfogynak a lá­nyok, a hoppon ma­radt fiúk egymá®s­sal verekednek. Ká­romkodnak, kiabál­nak. Pedig a büfé­ben csak colát árul­nak. Vagy ide bor­­szagúan is lejöhet­nek? Tombol a zene. Senki sem figyeli. A Szekeres-féle össze­állítás ehhez ido­mul. Közepes sláge­rek, közepes hangu­lat, korai befejezés. Kilenckor zárul a le­meztár. Egyhangú műsorával együtt. Zúgó füllel, tom­pán, közömbösen ki­­áramlanak a fiatalok az utcára. Vajon hogy érez­ték magukat? DEMETER IRÉN KONTRASZTOK Valahol, csak ne otthon... A példa követhető... „... minden sok a szám­talan kevésből tevődik ösz­­sze, s az Egész érezné meg, ha akár a legkisebb cser­ben hagyná!” — Ez az idé­zet akkor jutott eszembe, mikor kézhez kaptam a sze­gedi Petőfitelepi Szociális Otthonban feladott köszönő­levelet. A levelet az otthon vezetője írta alá, közel 400 idős ember nevében. Szá­momra azért volt különösen sokatmondó ez, mert olyan kapcsolatra vetett fényt, mely ma még — talán — szokatlannak mondható. A levél előzménye dióhéj­ban: A DÉMÁSZ „Dáni János” KISZ-alapszervezete felke­reste a fent említett szociális otthon vezetőjét, hogyan se­gíthetnének az ott élő idős emberek mindennapjainak szebbé, hasznosabbá tételé­ben? Mivel az otthonnak könyvtára még nem volt az a kérés hangzott el, indít­son a KISZ-szervezet könyv­­gyűjtési akciót. A felhívás nem várt eredményt hozott. Pár hét leforgása alatt kö­zel 800 könyv gyűlt össze mivel a gyűjtési akcióhoz minden dolgozó csatlako­zott. A könyvek válogatása, rendezése nagy munka volt. A szegedi Tömörkény Köny­vesbolt egyik dolgozója irá­nyította a munkát Az első 400 példányos könyvszállít­mány már megérkezett a szociális otthonba, s az idős emberek rendelkezésére áll. A fennmaradó könyvek — a városi tanács javaslata alapján — valószínűleg a kihelyezett öregek napközi otthonába kerülnek. Ma, amikor a nemzedékek ellentétét, a fiatalok nemtö­rődömségét, az öregek ma­gukra maradottságát hall­juk, elgondolkoztató, hogy mennyire helytállóak ezek a nagyon is felületes tapasz­talatokra épített vélemények. A jót, a kellemest természe­tesnek vesszük, míg a kirí­vó, egyedi dolgokból köny­­nyen általánosítunk. Mások lennének-e ezek a fiatalok, mint a többi százezernyi ha­zánkban? Nem. Talán a bi­zalom és a hit kevés, me­lyet az ifjú nemzedék iránt tanúsítunk. Talán a jó és követendő példák felsorolá­sával, publikálásával va­gyunk szűkmarkúak?! Társadalmunkban törődni kell az emberrel, különösen azzal és azokkal, akik azért a jövőért harcoltak, mely most a mi jelenünk. És en­nek a törődésnek természe­tessé kell lennie! És bíz­nunk kell a fiatalokban. Számomra ennek a hitnek adott sziklaszilárd alapot az a néhány KISZ-tag, aki az idős emberek napjait a könyvek százaival próbálja tartalmasabbá és kelleme­sebbé tenni. A példa — úgy vélem — követhető. Bárki számára Bármikori BALOGH JÓZSEF CSÜTÖRTÖK, 1979. JAlklk­B »

Next