Debreceni Szemle, 2007 (15. évfolyam - Új folyam, 1-4. szám)
2007 / 4. szám - A FOLYÓIRATOK BEMUTATKOZÁSA - Kulcsár-Szabó Ernő: A közelség távlatai. Debreceni folyóiratok az ezredfordulón
Kulcsár-Szabó Ernő váltotta válaszok arányos konstellációiban. Ilyenkor rajzolódik elő példaérvénynyel többek közt az is, kik gondolkodnak élő s ezért a problémamegoldó potenciált újra meg újra próbára tevő összefüggésekben és kik tekintik ugyanazt lezárt, egyszer s mindenkorra „rendezett” tudományos kérdésnek. Éppen nem debreceni szerző tollából ugyan, de az ő hivatkozásában jelenik meg talán a legmeggyőzőbben az a tudományfelfogás is, amely úgyszólván az egész Szemle szerkesztési koncepcióját kifejezhetné: „Azt remélem - írja 1988-ban Freeman Dyson -, sikerül majd bebizonyítani, hogy a fizika világa is olyan kimeríthetetlen, mint a matematikáé. Néhány részecskefizikus kollégánk azt gondolja, hogy egyre közeledünk a természet alapvető törvényeinek teljes megértéséhez. Az elmúlt tíz évben valóban óriási volt a fejlődés. Ennek ellenére azt remélem, hogy a fizika legvégső törvényeinek megtalálása ugyanolyan illúziónak fog bizonyulni, mint a matematikában a formális logikai állítások eldönthetőségi problémájának fogalma.” (Debreceni Szemle, 2004/1.) A Debreceni Szemle vélhetőleg ennek a szemléletmódnak a fedezetével testesíti meg a gondolati tájékozódás legjobb értelemben vett kiegyensúlyozottságát. És ebbe éppoly problémátlanul illeszkedik bele a határon túli magyar tudományosság iránti elkötelezett, támogató érdeklődés, mint a tudományok sorsának egészét érintő globalitáselvvel, a világ szellemi kérdéseire adott allopoietikus gazdasági válaszokkal folytatott vita dokumentumai. Mindez olykor, igen szerencsés módon, olyan kivételes és átfogó tájékozottság és kulturált írásmód támogatásával, amely a Szemlében elsősorban Berényi Dénes autentikus szövegeinek sajátja. Aki e lapok majdani olvasójaként a Debreceni Disputa helyét keresi az ezredforduló kulturális archívumában, bizonyos értetlenséggel tapasztalja majd, hogy az Élet és Irodalom egyetlen potenciális „versenytársa” olyan különös visszhangtalansággal látta el igen magas színvonalon a maga szellemi hivatását, hogy az legfeljebb művi körülményekkel magyarázható. Tudható itt ma persze, kivált a nevezetes heideggeri „távirányított vélemény-előállítás” korában, hogy az országos és a regionális közti megkülönböztetés többek közt a terjesztés, forgalmazás, átfogóbban: a mediális továbbítás technikai feltételrendszerének a függvénye is. Még ha mindez így is van a Debreceni Disputa esetében, ám pusztán attól, hogy töredékét sem éri el az ÉS olvasói tábora nagyságrendjének, szellemi horizontja nem hogy szűkösebb („regionálisabb”) volna a népszerű kultúrfóruménál, hanem nála némelykor pontosabban artikulálja a tágasságot. Tágasságot és szakszerűséget abban az értelemben is, hogy a kulturált publicisztikát nem újságírói (s kivált nem harcos politikai) ügynek tekinti, hanem csak tényleges szellemi-szakterületi háttérrel művelhető értelmiségi műfajnak. Félreértés ne essék, nem politikamentességet jelent a nyelvi-tartalmi igényességnek ez a fajtája, hiszen a Debreceni Disputa a legutóbbi választások idején sem vonta ki magát az eszmecseréből s nem színlelte a folyamatok fölé emelkedett politikai szakítás elvileg is lehetetlen pozícióit. Mégis képes volt olyan szakszerűen orientáló értelmiségi álláspontok megnyilvánítására, amilyeneket az országos hetilapban