Heti Délkelet, 1996. július-december (3. évfolyam, 26-50. szám)
1996-12-22 / 50. szám
г—_ 58 HETI DÉLKELET A szerkesztő felvetette, hogy a karácsonyi-szilveszteri lapszámunkba mindenki írjon egy sztorit, amit a munkája közben megtapasztalt. Most megszegem a kérés számszaki részét, hiszen 22 esztendeje forgatom a tollat és rengeteg élményem van, amely ma már mosolyognivaló, de akkor bizony nagyon is vérre ment. A bőség zavarával küszködve kiválasz tottam öt esetet, ezek plasztikusan tükrözik a kor gondolatvilágát, korlátait és lehetőségeit. Tudom, mindez csak a jéghegy csúcsa. Kimaradtak belőle olyan történések, mint amikor 40 lapátos ember várt a csabai vasúti Tüzépen, hogy az álláspontomat megváltoztassam a szénszállítást illetően. Nem szerepel benne az a glossza sem, amelyben arról elmélkedtem, hogy a szűcs azt mondta: nemhogy nekem, de még a miniszterelnöknek sem hajlandó ki tisztítani az irhabundáját. Vagy: bemerészkedve a temetkezési vállalat műhelyébe, a fineszes asztalos - hogy a riport élethűbb legyen - belefektetett egy készülő koporsóba. Szerencsére még élek, és elmondhatom az ígért történeteket. W __________■ ! Zöldfülű gyakornokként, de teli élettapasztalatokkal tébláboltam 1974- ben a Békés megyei Népújság szerkesztőségében. A felváltva használt, kopott íróasztalnál éppen azon töprengtem, hogy mi a fenéhez kezdjek, mert valamit írni kellene végre, természetesen a nagybetűs életről. Ekkor a gondviselés betoppantotta a szobába azt az asszonyt, aki elpanaszolta a munkahelyi konfliktusukat a főnökkel. Azonnal hozzáláttam a nyomozáshoz, a leleplezéshez. Mint később kiderült, vesztemre. G. ELVTÁRS KIOKTAT I........................................ ——-----------* Pedig rendkívül óvatos voltam. Az írást idézettel kezdtem, amely szerint a vezetői alkalmasság megítélésénél figyelembe kell venni, hogy a főnök rendelkezik-e a megfelelő munkahelyi légkör kialakításának a képességeivel is. Ebből semmiképp nem lehet baj, gondoltam, hiszen a citátum a Központi Bizottság 1973. novemberi határozatából való. Örültek is a szerkesztők, hogy holnap egy úgynevezett ütős cikk lesz a lapban. A megjelenés reggelén a kollégák sápadt arccal jöttek gratulálni, de láttam rajtuk, hogy aggódnak, mások sunyin dörzsölték a tenyerüket, hogy ebből bizony kirúgás lesz. Én meg néztem ártatlanul. Mi a bajuk ezeknek? Az említett telepvezető megengedhetetlen hangon beszélt a beosztottjával, az egyik gépkocsivezetőt megpofozta. Egyetlen év alatt száz ember jött és ment egy olyan telephelyen, ahol mindössze 40 az összlétszám. A szakszervezet is foglalkozott az üggyel, a Népszava megírta az esetet. Dokumentumok, jgyzőkönyvek voltak a kezemben. Igaz, arról is szót ejtettem, hogy a hallom nem magántulajdon, elvárható a vezetőtől: a szocializmusban demokratikus módszerekkel irányítsák a kollektívát. Mégiscsak tarthatatan az a magatartás, miszerint a pesti nagyfőnök lejön a vidéki telepre és elhívja a figyelmét a vezetőnek: változtasson a módszerein. Mi ez az ejtye, ejnye?! Néhány nap múlva, a reggeli kávézás közben a főszerkesztő az ajtófélának dőlve, kissé kajánul közölte: menjek már le a megyei pártbizottság második emeletére G. elvtárshoz. Valamit közölni akar velem. -Ki az a G. elvtárs? - kérdeztem gyanútlanul. - Nem tudja? - ütközött meg a főnök. - A megyei ideológiai titkár. Ekkor már sejtettem, hogy nem lesz bájcsevegés a találkozón. Még baráti és konstruktív hangulatú megbeszélésre sem számítottam, elvtársira még annyira sem. Jó néhány napig ingajáratban közlekedtem a harmadik is a második emelet között, mert G. elvtárs elfoglalt ember volt, nem tudott fogadni. Végül kinyílt a párnázott ajtó, és beléphettem a szocialista deológia meghitt szentélyébe. Az újságot felügyelő párttitkár egy hang nélkül járkált az íróasztala körül, keresett valamit. Végül megtalálta az iratait, belenézett és hozzámordult. - Maga írta ezt a cikket? - mutatott a papírra, és néhányszor megköszörülte a torkát. - Igen — válaszoltam megütközve, hiszen az írás alatt ott volt a nevem. Эs akkor még nem ismertem a vallatás módszertanát. - Honnan szerezte az információit? - jött a következő keresztkérdés. Huszonkét év De ez cs -Családanyáktól, munkásoktól, a szakszervezettől, az újságból... - Aha, a szakszervezettől! Név szerint? - emelte fel a hangját az ideológus. Elmondtam, szép sorjában. G. elvtárs hümmögött, fel-felugrált a székről, krákogott. - Figyeljen ide. Amit leírt, azzal egyet lehet érteni, mármint elvi síkon. De mondja, miért kellett magának D. elvtárs nevét kiírni az újságban? Ez az ember azóta teljesen kikészült, beteg lett, csalódott a pártban... írhatott volna tiszta ideológiai cikket a szocialista káderpolitikáról, úgy általában. Érti? Most szépen elmegy a szakszervezetbe és elhozza az összes iratokat, addig ne is foglalkozzon mással. Még hogy a szakszervezet! Mégis, mit képzelnek ezek?! - emelte fel nikotinos ujjait. Szédelegve támolyogtam ki a szobából, miközben lassan megvilágosodott előttem, hogy hova is kerültem. De akkor már nem volt visszaút. Munkált bennem a csak azért is megmutatom makacssága. Talán három hónap telt el, amikor a főszerkesztő értekezletet tartott, ahol bejelentette, hogy nyugdíjba megy. - És ki lesz az utód, főnök? — kérdezte az egyik naiv kolléganő. G. elvtárs, a második emeletről — válaszolta egykedvűen. Gondolhatják... .............A PORTÁSLÁNY FENEKE I ..............................................................................r.... Nem sokkal az előző sztori után újabb megpróbáltatás elé néztem. Fiatal, csinos lány hívott a Körös Szállóból, ahol portásként dolgozott. Bizalmas történetet mesélne el, ha meghallgatnám — mondta a telefonba. Emlékeztem rá, mert riportalanyom volt a főiskolát végzett hölgy. Leültünk a hallban, de a beszélgetés nehezen kezdődött. Mintha megszeppent volna valamitől. Mondta volna, meg nem is. Végül megeredt a nyelve. - Tudja, én a Dunántúlról jöttem ide, máshol nem kaptam állást. Eddig nem is panaszkodtam a sorsomra, de most nagy bajba kerültem. Ki akarnak ebrudalni. - Miért ? - Ez az. Nem is tudom, hogy kezdjem. Szóval, nekem megfogták a fenekem... -Na és... - próbáltam viccel elütni a dolgot, de azonnal visszakoztam, amikor megcsillant a szemében a könny. - Itt, az emeleten rendszeresen összejönnek a megyei főnökök - mutatott fölfelé, a különteremre. - A múltkor is nagy buli volt, ittak, ettek, kártyáztak, mi meg felszolgáltunk. Már emelkedett volt a hangulat, amikor az egyik idősebb ember elkezdett molesztálni. Megfogta a fenekem, ajánlatot tett, trágárul beszélt. Be volt rúgva. - Hűha! És mi lett a nóta vége? - Elöntött a méreg és csúnyán kiosztottam. Valószínűleg olyat még nem kapott az életében. Megfenyegettem, hogy feljelentem, elmegyek az újsághoz. Most ki akarnak rúgni. Azt mondják, hogy rosszul dolgozom, még fegyelmit is adtak. Segítsen! Én balga, belementem a játékba. Szóltam az egyik eszes kollégámnak, hogy kísérjen el, mert ketten jobban boldogulunk, hiszen vár a vállalat igazgatója, a szálloda vezetője, a jogásznő - és ki tudja, még ki. Ráállt. Egy bazi nagy táskába belegyömöszölte az asztali magnóját, mondván: ezek biztosan hazudoznak. A hosszú és keskeny irodában a szék alá helyezte a táskát, és elkezdtünk diskurálni. Persze, mindent tagadtak. A lány a hibás, mert összeférhetetlen, fantáziál és különben is, szereti a férfiakat. Nem is értik, hogy mit keresünk mi itt, tud-e erről mondjuk a főnökünk. De ez nem volt elég. Buzgó jegyzetelés közben arra lettem figyelmes, hogy a táskából kiborul a magnó. A nyilatkozók bambán rámeredtek, és nem hittek a szemüknek. A kopasz igazgató a fejéhez kapott, amely céklaként vörösödött a két füle között. Elkezdett vadul ordítani, hogy majd meglátjuk, mi lesz ebből. Ekkora szemtelenséget még életében nem látott, vegyük tudomásul: már készítik a cellát a gyulai börtönben. Különben takarodjunk kifelé! Pragmatikus ember lévén szabályosan kidobott bennünket. A szocialista újságírás alanyait. Felballagtunk a harmadik emeletre. Az ajtóban már várt a főszer-