Délamerikai Magyarság, 1957 (29. évfolyam, 3822-3871. szám)
1957-02-23 / 3827. szám
4. oldal A Sárga Folyó Tizenhatan ültek a katonai teherautón. Orvosságot szállítottak valahol a Sárga Folyó cuppogás deltájában egy távoli őrhely haldoklóinak s sebesültjeinek. Öt légiós és tizenegy annamita kuli. Azután aknán robban a teherautó és a vezetői kalickában ülő öt légiósból csak egy marad: Csanády Tamás őrmester. — Társait eltemeti az indokinai mocsárban azután pedig rámálházza az orvosságos ládákat a kulikra és nekivág a lápnak. Huszonegy napig gyalogolnak árkon át, bokron át. Csanády őrmesterben a székelyföldi és göcseji ősök makacsságával él a gondolat; az orvosságnak el kell jutnia az őrhelyre. S a huszonkettedik napon el is jut, tizenegy málhás kulija élén. E nehéz napok során született az alábbi vers, a Sárga Folyó miazmás deltájában. Rizst esznek, pálcikákkal, a napon kuporogva. Szürke színű, szomorú rizst, kis, kemény golyókba gyúrva. Hegyestetejű szalmakalapjuk árnyékot vet a homlokukra. Fekete hajuk szemükbe hull, sárga bőrük betegesen veri vissza az olvadó nap nedves sugarát. Lassan eszik a szürke rizst, nyirkos zöld banán falevélről. Lassan forgatják szájukban az ízt, mert meg kell élni ebből a kevésből másnap délig és cipelni kell a terhet. Bádogdobozból kortyolom a kávét, ábrándozva egy rendes ebédről, terített asztalról ,egy üveg borról s jegesvödörről. Az izzadtság vastag cseppekben gyűl az orrom hegyén s cukor helyett a rossz kávéba pottyan. S közben nézem őket, ők meg néznek engem, így nézzük egymást üres aggyal és üres szemekkel huszonkét napja, én egyedül, ők tizenegyen. Mao-t Hanoi-ban az asszonya várja, Gai Monkay-ba és Tai Sontay-ba való, Yun családját megölte egy bomba és Fu apja egy öreg, goromba, kiszáradt, sárga paraszt. Tudom, hogy Than a dohányomat lopja, s hogy Ky elemeit egy doboz ópiumot, ők meg tudják, hogy én alkalomadtán kitekerem egy-egy lopott lyúk nyakát, vagy suttyomban elrekvirálok egy kosár banánt.. . .. .Erről jut eszembe, hogy már tíz napja nem láttam lakott falut. Sehol egy nyomorult, sovány csibe, vagy egy félig ért banán. Gőzölgő fáradtság, nyirkos unalom, langyosvizü rizsföld s napnyugta után békakoncert, szunyogfelhő és elhagyott pagoda. Fából faragott, rikító színre festett, ízléstelen, pókhasú, falusi Buddha együgyan vigyorog nehéz, izzadt álmaink felett. Keserű ízzel ébredek, valami mosdás-félét rendezek a pagoda mögötti, banánfákkal és elefántfüves sűrű, sok indás trópusi gazzal övezett, büdös, banális romantikájú, sárgavizű, tenyérnyi tóban, egy csendes, buta öreg bivaly mellett. Megtorlom magam és tíznapos szakállamba botrok. S rágyújtok. Az első cigaretta füstje kellett, hogy teljesen felébredjek és meglássam, hogy a bokrok alatt még mélyen alszik Yen, kinek családját megölte egy bomba, Fu, kinek apja egy öreg, goromba, kiszáradt sárga paraszt, Kai, aki Monkayba, s Tai, aki Lontayba való, s Mao, kit Hanoiban vár az asszonya. Bent, a pagodában, a többi már felébredt. Than most lopja a dohányadagját, Ky meg az ópium után kutat. A nap már magasra kúszott, rámelegíti lábunk alá a keskeny utat. Felcihelődünk és elindulunk. Én elől, ők meg utánam, hosszú bambuszaiddal a vállukon. FILM - ZENE - IRODALOM 1957. február 23. ,£é£ak'z,ajító (Folytatás a 3. oldalról) férfikor, inkább befagyás volt. Megdermesztették az elmúlt évek. A lelkünk és a gondolataink legmélyéig, hogy úgy látszott, élet ott nem maradhatott. Tudom, elvont fejtegetésnek tűnik ez a vas és kenyér napjaiban, de talán nem lesz az a toll és szerszám éveiben, így fagyott meg magyarságtudatunk is. Megtanultuk hogy földrészekben gondolkodjunk s elfeledkeztünk nemzetben gondolkodni. Nem, nem röppentünk ki a magyarságból, mert bilincnél is szigorúbb őrzőink voltak sokunknak az anyanyelv, az irodalmunk, az édes tájak. A többitől megfosztott tizenöt év, a háború és a névtelen levelek esztendei s a rákövetkező kilenc, amikor csak azt érzzük, Petőfi szavával, hogy “szolgalelkű és kutyaalázatosságú ország” vagyunk. Sokan és sokszor meg fogják írni, mit verekedett ki ennek az országnak az az ifjúság, amelyet cinikusnak hittünk s egy pillanatban a sorsunk kiteljesítője lett. Írni és érezni fogják, hogy történelmet és tán világtörténelmet csinált, hogy mivé emelte hírünket és becsületünket a világban. De ezenfelül visszaadta a sportünnepségek etikett-himnuszát a országnak, a Szózatot a szíveknek, s feltámasztotta az iskolai március tizenötödikék nemzetiszín kokárdáit. Nekünk pedig visszaadta hitünket a magyarságban. Azt a fájó, gyönyörű érzést, amibe a test is beleborzong. Lehet, hogy nacionalizmus az, amit érzünk, de én inkább azt hiszem, okos hazafiság. Mert megtanultuk tán azt is hogy semmi nemzet fölé ne emeljük magunkat, hanem éljük, tán először, ami a saját társadalmunk méhében kialakul. SZÁSZ IMRE Budapest, 1956 október 31 (Irodalmi Újság) HALLOTTUK, hogy a Gérard hangversenyiroda rendezésében az idei szezonban kilenc elsőrangú karmester vezetésével fogunk hangversenyeket hallani. E karmesterek: Leonard Bornstein, Artur Fied ler, Teodoro Fuchs, Georg Jochum, Miguel Guilen, Rv chard Schumacher, Eduard Remortel, Leopold Ludwig, s aki bennünket magyar vestánál fogva legjobban érdekel, Doráti Antal. 'H’,Confyl&imi&Ii Az RCA-Victor új lemezei Az RCA-Victor legújabb lemezei a zeneirodalom javából válogatott műveket hoznak. Élükön Verdi Falstaffja áll a másik halhatatlannak, Toscanininek vezényletével. A Falstaff Verdinek utolsó — s minden zeneesztéta szerint — legkitűnőbb operája. Csak a szellem világában történhetik olyan csoda, hogy egy aggastyán lelkéből az ifjúságnak annyi fénye és frissessége fakadjon, amennyi a 80 éves Verdi Falstaffjából árad. Az RCA lemezén az énekesek majdnem mindannyian a new yorki Metropolitan művészei. Az egyik szerepet a magyar Carelli Gábor énekli. — (LM 6111). Ugyancsak Toscanini dirigálta az LM 1849. sz. lemezre vésett két művet: Verdi Te Deumát és Boito Mefistofelesének Prológját. A Te Deumot Verdi 83 éves korában írta és első előadását Boito dirigálta Párisban. A két nagyszerű olasz az RCA lemezén egymás mellett szerepel: a mester és a tanítvány. — S velük: Toscanini, a rajongójuk, kiért magáért egy egész világ rajongott. — Az LM. 1972 sz. lemez Gigli csodálatos művészetét közvetíti: 22 énekszám hangzik el erről a lemezről a Gigli hangján, amelynek felejthetetlen szépségét az RCA tökéletes reprodukcióban menti meg az utókor számára. — Az ELM. 1949. sz. lemez Haydn Krisztus utolsó hét szaváról irt zenekölteményét nyújtja a bostoni vonósnégyes előadásában. Haydn nak ezt a londoni korszakában irt művét leginkább zenekarra és kórusra írt formájában szokták előadni. A művet azonban maga Haydn írta át vonósnégyesre is: a bostoni quartett előadása egyenrangú a költemény szépségével. — Az LM. 1932 sz. lemez korunk egyik legkiválóbb baritonistájának, Leonard Marrennek (Metropolitan) előadásában Verdi bariton hangra írt áriáit adja, többek között a Rigoletto, Otello, Falstaff áriáit, összesen 13-at. A kísérő zenekarokat Mitropoulos, Perlea, Cellini, Bellezza vezényli. — Az LM. 1901. sz. lemezről Csajkovszky VI. (patetikus) szimfóniáját halljuk a nagy Monteux vezényletével. Az LM. 1934. sz. lemez a magyarság zenei lángelméjét hirdeti: Bartók Béla Concert Zenekarra c. művét örökíti meg a világhírű magyar karmester, Reiner Frigyes vezényletével s a chicagói szimfonikus zenekar előadásában. Ezt a Művet 1945 és 1955 között kétszáznál többször játszották az öt világrészben. A hattyúdala volt és talán alkotásainak koronája is. Valamennyi lemez High Fidelity rendszerű és longplay. Méltó az RCA technikailag is tökéletes munkásságához. Az LM 1893 sz. lemezen Ravel balettzenéje, a Dawkins és Chloe muzsikál a bostoni filharmonikusok Charles Münch dirigálta előadásában. A balett bemutatóját Draghilev rendezte s Nijinsky és Karshavina táncolta, az akkori sikertelenség ellenére kétségtelen, hogy a Daphnis és Chloé a Ravel sztandard művei közé tartozik. Az LM 1861 kz. lemez valóságos ajándék a kamarazene kedvelőinek: Heifetz hegedül rajta Emanuel Bay zongoraművésszel együtt egy-egy Block, Haendel és Schubert-szonátát, elmélyült művészetének érzett pompáján van. Az LM 1874 sz. lemez egyike az RCA Toscanini-sorozatában a legsikerültebbeknek: a halhatatlan mester Saint-Saens III. Szimfóniáját vezényli az NBC zenekara élén Saint-Saens neoklasszicitása ellenére sem epigon s lírája, amely ebben a művében is dominál, méltán ragadta el az olyan muzsikusokat is, amilyen Liszt, Berlioz, Wagner és Toscanini volt, akinek vezénylése érezhetően szimpátiatüntetés a jeles francia zeneszerző mellett. (M) melynek mindkét végén egy zsák, vagy láda ring apró lépteik ütemére. És délben megállunk. Lekuporodnak mind a napon, s rizst esznek pálcikákkal, szomorú, szürke színü rizst, nyirkos, zöld banánfalevélről. Sárga bőrük betegen veri vissza az olvadó nap nedves sugarát. Lassan eszik a szürke rizst, én meg lassan iszom a keserű kávét. És közben nézem őket, ők meg néznek engem, így nézzük egymást üres aggyal és üres szemekkel. Én egyedül, ők meg tizenegyen... Csanády Tamás Egy pók foltozza be a csendet K. TOLLAS TIBOR ' *♦ Egy pók foltozza be a csendet És rongyos árvaságomat Ott kinn talán észre sem veszlek, Itt magányom társul fogad. Hónapok óta az első lény, te Kivel néhány szót válthatok Hát tekintsem óriás légyre S hidd azt, hogy hálódban vagyok. Mit bánom én szivd csak a vérem! Én tudom milyen kin lehet éhezni mindig — s már beérem, ha valakin segíthetek. Lassan „őket“ is így nézem már Kétlábú mérges pókokat, ha belémszúr egy dühödt szempár, vagy vashálójuk fojtogat. Hagyom. Adja ki mérgét mind, Véd már elég ejtőanyag- S szívemből répra nő a Szépség ha rámhullanak a kőfalak. (Ez a vers a legszörnyűbb éveket jelentő magány eredménye, amikor egy élőlény ha állat is ÉLETET jelentett. A költő a váci fegyházban éveken keresztül magányos cellában raboskodott.) A ZSÁKMÁNY Óriási tömeg az Akácfa utcában. —Mi történt? Lövöldöznek? — Így egy ballonkabátos fiatalember, öreg nénike odafurakodik: azt hiszi, tán tejet vagy lisztet osztanak, öles termetű férfi jelenik meg. Átnéz mindenki feje fölött, és rájön a tolongás és lárma okára: ide hozták a Stálin szobrot s most a nép üti, ahol éli. Aki hozzáfér, el is viszi a széttört szobor egy darabját. A hatalmas férfi nekifeszíti könyökét, keresztül tör a tömegen, a szobornál terem. S hopp, már kezébe is kap egy hatalmas darabot a bronzszoborból, akkorát, mint amivel Toldi Miklós sújtotta főbe György bátyja vitézeit. A tömegen végigfut a felháborodás: — Disznóság! Mindenki csak kis darabot visz, maga meg ilyen hatalmas tömböt cipel? A férfi megfordul, zsákmányát védően magához szorítja és méltóságteljesen szól: — Bocsánat! Egy egész üzemnek viszem. falus Valóság, 1956. nov. 2.