Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)
1911-12-01 / 276. szám
1911 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ■—1 Korona-utca 15. szám ca Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c=i Városház-utca 3. szám ■=■ ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN egész évre . I 24‘— félévre . . . K 12'— negyedévre . K 6'— egy hónapra R 2‘— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN: egész évre K 281— félévre . . . K 14*— negyedévre. K 71— egy hónapra K 240 Egyes szám ára 10 fillér. Péntek, december 1 TELEFONSZÁM: Szerkesztősei 305 a Kiadóhivatal 836 Internibán 305 Budapesti szerkesztőség telefonszáma 128—12 II. évfolyam, 276. szám Harc a magántisztviselőkért. Alig néhány hete, hogy a tisztviselőosztály összesége összefogott, hogy a mai drágaság terheit elviselhetővé tenni valamelyes segítséget küzdjön ki. Azaz dehogy is küzdjön. Kemény szó ez, harcot jelent, erre pedig a tisztviselők még gondolni sem mernek. A tisztviselők minden küzdelme csak szerény kívánság, alázatos kérelem szokott lenni, melynek soha semmi támadó élt nem adnak. Az ipari munkásság, ha a megélhetésük terheit könnyíteni akarják, nem kérnek, követelnek, mégpedig nem feketébe öltözve, kettyűs kézzel, hanem csak úgy a maguk módján, sztrájkkal és rendszerint eredménnyel. A megélhetés terhei, a drágaság épen úgy nehezedik az irodai munkásságra, vagy pardon: a tisztviselő osztályra, mint az ipari, az úgynevezett „véres verítékkel dolgozó“ kérges tenyerű munkásságra. De azért a tisztviselők a saját emberi jólétükért soha sem küzdenek terrorisztikus eszközökkel. Nem azért, mert nem akarnak megfeledkezni a jó nevelésükről, hanem mert még ha ajtariak sem tudnak ilyen kényszerítő eszközökhöz nyúlni. A tisztviselőnek van a társadalomban a legszerencsétlenebb osztályhelyzete. Az a tisztviselő, aki az állam, város, szóval a köz szolgálatába lép, avagy ha pénzintézetnél, gyári, vagy kereskedelmi vállalat irodájában vállal is alkalmazást, az nemcsak a munkaerejét, adminisztratív, közgazdasági avagy kereskedelmi tudását adja bérbe, de a legtöbb esetben teljesen eladja magát, jobb meggyőződését, elveit, egyéniségét. A tisztviselőknek minden létérdeke az állásukhoz fűződik, a maga és családja ekszisztenciája, aggkori biztos megélhetése arra van alapítva. Az így lekötött, bérbe vett ember nem lázong, nem sztrájkol, nem is követel, — csak épen, hogy kér. Szépen, alázatosan kér, de azt is csak akkor, amikor már a viszonyok olyanok, hogy teljes anyagi romlással fenyegetik. Ilyen kérelemmel járultak az ország tisztviselői, — a tisztviselői ágazatuk szerint — az államhoz, a városhoz, no és az ipari és kereskedelmi vállalatok tulajdononosaihoz. Az állami közigazgatás központi intézői be sem várták, míg a tisztviselők könyörgő szózata hozzájuk érkezik. Megelőzte őket és intézkedett aziránt, hogy a maga tisztviselői megkapják a maguk drágasági pótlékát. Be kell látnunk, hogy az állam a legemberségesebb munkáltató. Méltányosság, emberies belátás dolgában Szeged város sem maradt az állam mögött. A városi tisztviselők drágasági pótlékának ügyében most döntött a közgyűlés. És bár ott hangzottak el olyan nemzetiszínű hazaffyas szavak, — persze olyan városatyák részéről, akiknek nem okoz főfájást a drágaság, — hogy „nem érdemlik meg“, és hogy „nincs is drágaság“, mégis a jobb, emberségesebb belátás győzött és a tisztviselők megkapják a maguk drágasági pótlékát. Talán nem oly nagymérvű ez a segély, mint amennyit főleg a családos tisztviselők reméltek, de mégis csak segítség lesz, amely lendít valamit a sorsukon. A legszerencsétlenebbek minden tisztviselő ágazatok között a magántisztviselők. Aránylag ez az osztály a legnagyobb tömegű, de egyszersmind a legtagoltabb. Társadalmi helyzetük, szervezeti viszonyaik rendezetlenek. A törvény, mint osztályt, nem is ismeri őket! Ha beszélünk általánosságban tisztviselő-nyomorról, különösen áll ez a magántisztviselőkre. Az ő sorsukat nem az állam és nem a város intézi el a humanizmus és méltányosság jegyében, hanem kisebb-nagyobb, gazdag, avagy anyagi gondokkal küzdő, nyereségvágyó, avagy tisztes haszonra dolgozó, ideges és kevésbé ideges cégfőnök urak intézik el az üzlet, a vállalati haszon, a saját érdekük jegyében. Itt, ezen a téren, már nehezebb, sőt szinte lehetetlen a küzdelem. A magántisztviselők igazán önzetlenül a maguk nyomorúsága érzetében készséggel vállaltak szolidaritást a köztisztviselőkkel, hogy Az inaska. írta Taszti Elemér. I. Papek úr simogatta a bajuszát és barátságosan mondta: — Aztán csak igyekezzék öcsém, mert nincs szebb pálya, mint a mienk. A mi pályánkon a tisztességes ember nemcsak hogy boldogul, hanem még vagyont is szerez . . . Az inaska bámulattal hallgatta. Vézna kis gyerek volt, most szabadult ki az iskolapadokból, de otthon kevés volt a pénz és sok a gyerek, nem tanulhatott tovább. Pedig nagy kedve lett volna hozzá. Keserűséggel vegyes szomorúsággal nézte a nagy könyvpaksamétát csupaszon, vagy viaszosvászonba takargatva, melyet diákok cipeltek a hónuk alatt. Álmodva gondolta: Milyen jó is lehet, ha valaki olyan sokat tud és ennyi sok könyve van. Ő még csak alig egynéhány könyvet olvasott, de azok mind olyan nagyon szépek voltak, hogy az arca is belepirult az olvasásba. És az a sok fekete és színes kép . . . Azok ám csak a szépek! Bizony nagy volt a szomorúsága, mikor az apja kijelentette, hogy nem taníttathatja tovább, mert kevés a pénz hozzá. De azért ebbe is gyorsan beletörődött. Szívesen ment az üzletbe, tetszett neki a számtalan új dolog, amit látott-hallott, a sürgés-forgás és az elegáns, lakkcipős segédurak, akik ötven forintot vagy talán még többet is keresnek egy hónapban. Ha ő is idáig juthatna? Igaz, épen most mondta a főnök úr, hogy ezen a pályán sok pénzt lehet szerezni. Ha így van, akkor nagyon jó! Pedig bizonnyal így van, mert ilyen öreg ember, akinek üzlete, felesége, gyerekei vannak, csak nem hazudik. Különben ő maga is látja, hogy igaznak kell lennie, hiszen a Papek úr ujjnyi vastag aranyláncot hord, a Papekné kövér kezein is csillog a sok villogó gyémántos gyűrű . . . De azért bizony furcsa volt az első éjszaka, amit itt töltött idegen helyen. Otthon, ahol másodmagával aludt a szűk, tarkacihás vaságyban, sokkal nyugalmasabb, édesebb volt a pihenés, mint itt a tiszta fehér puha ágyban egyedül. De mert fáradt volt, gyorsan elaludt. Kicsit hánykolódott, sehova se tudta jól lefektetni a fejét, azután leragadt a szeme. Korán reggel a cseléd elköltötte, hogy itt az ideje a cipőtisztogatásnak. Ha nem restelkedik a cseléd előtt, bizony elpityeredett volna. Ilyen korán felkelni és hozzá olyan dolgot végezni, amit sohasem tanult. Pedig a Mari elmagyarázta, hogy itt ez a szokás. Mind a három segéd cipőjét az inasnak kell kitisztogatni. Mari nagy erős, szurtos cselédlány volt, lompos, kövér, de nem csúnya. Igazi cselédtípus, aki minden kisvárosi házban ott található. Nem szeret engedelmeskedni, nem szeret dolgozni, de jó szive van és könnyen tud sírni. Most is Mári, hogy a kisfiút (mindig így szólította az inaskát) szomorkodni látta és rávetődött az inaska védelmet kereső, réveteg pillantása, majdnem sírásra fakadt. Nagy, vörös, a durva munkától kicserepesedett kezeivel jóakaróan szorongatta az inaska borzas fejét és szeretettel simította hátra a szemébe tolakodó puha hajszálakat. Az inaska szívét tömör, súlyos melegség pántolta össze és kiült a forróság az arcára, homlokára. A vér a fejébe tódult a cselédleány érintésétől. Síráshoz közel álló, szepegő hangon köszönte meg a cselédnek a szívességét, hogy olyan jó hozzá. Mari tanítgatta a munkáira, fecsegett össze-vissza, nevetgélt, bolondozott vele és az máskának jól esett ez a megértés, ez a becsülés, ha közönséges cselédlánytól származott is. Később a barátságos viszony még jobban kifejlődött közte és a cseléd között. Ha valami kellemetlenség érte, ha baj szakadt rá, mindig Márihoz menekült, akinek tetszett ez az anyáskodó szerep és hizelgett neki a kisfiú bizalma. Az inaskának szükséges is volt a jóindulat és védelem, mert bizony szomorúan folyt az élete. Vánnyadt, roppanékony gyerekember volt, akit épen a gyengesége miatt nem szoktattak semmi küzdelemhez. És most hirtelen kellett megtanulnia az élettel való birkózás fáradságát. Mégsem panaszkodott.