Délmagyarország, 1915. augusztus (4. évfolyam, 183-211. szám)
1915-08-01 / 183. szám
4 DÉLMAGYARORSZÁG. Szeged, 1015. augusztus 1. K6aBaaSBB5BBBBBBBBBBBBBBBaBBflflBBaBBBBBBnBHaSBSBaBSa Szerződésünk Romániával. Dr. Düngern báró, a csernovitzi tanéria, e címén a következőket írja: Már a múlt év szeptemberében jelezte a román sajtó, hogy Romániát szerződéses megegyezés köti a központi hatalmakhoz. A románok azonban akkor még nem voltak vele tisztában, hogy ez oly állami szerződés-e, amely őket Oroszország ellen való fegyveres közreműködésre kötelezi. Októberben azután az olasz sajtó erről az egyezségről mint tényről beszélt. Mi csak márciusban "tudtuk meg Carp, egykori román miniszterelnök élesen oroszellenes lapjából, a Moldovából, hogy olyan egyezségről van szó, amelyet Károly király 1914. augusztus elején olyannak tekintett, amelynek alapján Románia köteles Oroszország ellen fegyveresen fellépni, ami azonban a román államférfiak hasonlíthatatlanul nagy többségének a felfogásával ellenkezett. Most azonban a legutóbbi heteikben a német sajtó szinte egyhangúan mind nagyobb súlyt fektet erre a Romániával való konvencióra. " Milyen szerződés tehát ez? Egyelőre ránk nézve csak az az egy bizonyos, hogy az titkos szerződés, amilyen a hármas szövetség volt, amilyen Ausztria Magyarországé volt Olaszországgal az egykori török adriai partra vonatkozóan; amilyenek a német és osztrák-magyar szerződések Egyiptommal, illetve Angliával Egyiptomot illetően. Sőt egy olyan, egészen titkos szerződésről van szó, amilyent Anglia kötött Fanciaországgal ellenünk, amelyről nem hogy az angol parlament, de még az egész angol kormány sem tudott. A hármasszövetségről legalább tudták, hogy létezik és hogy az Védőszövetség. Éveiken át számolt vele az egész világ. Kormányok és parlamentek, sajtó és néphangulatok aszerint igazodtak. De egészen más a román-osztrák és magyar megegyezés, amely Németországot is érinti. Az államfők megegyezése volt ez. Mikor kitört a világháború, szövege szerint, hasonlóan az angol-francia szerződéshez, az államfőkön kívül csak a miniszterelnökök, a vezérkarok főnökei, a korábbi miniszterelnökök és azok a követek ismerték, akiknek dolguk volt vele. Rajtuk kívül senkisem ismerte az egész országban, sem Romániában, sem nálunk. Mindenesetre volt Olaszországban is néhány államférfi, aki ismerte, ép úgy, ahogy a román király is ismerte a hármasszövetségi szerződés szövegét. És ezek az olasz államférfiak, úgy látszik, kifecsegtek valamit erről a román szerződésről. Mikor trónörökösünk 1894-ben látogatást tett a román udvarnál, küszöbön állónak látszott ennek a szerződésnek a nyilvánosságra hozatala. A kölcsönös asztalbeszédek legalább erősen érintették. Miért maradt ez el, egyelőre nem tudhatjuk. Az ilyen szigorúan titkos szerződések formális érvényességi ereje az illető országok alkotmányának a határozmányaihoz igazodik, pl. a bolgár alkotmány, amely az ilyen titkos szerződéseket kifejezetten autorizálja. De amely országok nem is ruházzák fel uralkodóikat vagy miniszterelnökeiket ekkora teljhatalommal, azokra nézve el sem képzelhető a politikai együttműködés más államokkal, ha nem teszik lehetővé az ilyen titkos megállapodásokat. Magától érrtetően azonban ezek kevésbbé megbízhatók, mint az államszerződések, amelyekről az egész nemzet tud és amelyeket az egész nemzet helyesel. Franciaországnak szerencséje volt az angol titkos szerződéssel. Amikor Londonban közölték az összkormánnyal, a parlamenti többséget képviselő minisztereknek csak a kisebbsége lepődött meg és vonakodott vállalni a felelősségre, amiért aztán vissza is léptek. Romániában fordítva történt a dolog. Hogy a Romániával kötött szerződés csak akkor jut érvényre, ha a kormány többsége — mely szintén parlamentáris — hozzájárul, azzal a mi diplomáliánk teljesen tisztában volt. A titkos politikai szerződések parlamentárisan kormányzott országokban csak akkor hatékonyak anyagilag, ha van kormány, amely kész érte a felelősséget elvállalni. Ilyen titkos szerződést a kormány megkerülésével érvényre juttatni, az uralkodó részéről államcsíny volna. És hogy ilyesmit Károly király részéről, aki 45 esztendeig szigorú alkotmányossággal uralkodott, nem várhattunk, azt jól tudtuk. Bármilyen önállóan lépett is fel sokszor országa külpolitikai kérdésében, mindig biztosítani tudta mindenkori miniszterelnökének a hozzájárulását, bár nem egyszer kellett a trónról való lemondással fenyegetőznie. Augusztusban is inkább lemondott volna trónjáról, semhogy nyíltan szembehelyezkedett volna miniszterei többségével és akkor meghallgatott harminc tanácsadója közül,akiket meghívott, csak egyetlenegy akadt, aki az oroszok elleni fegyveres beavatkozás mellett volt, amit a király annyira szeretett volna megtenni. Kérdezhetnek tehát: micsoda céljuk van az ilyen szerződéseknek, ha annyira bizonytalan alapon nyugszanak? Ámde itt nemcsak a formális aláírásról van szó, hanem a tökéletes benső egyetértésről is. Nincs az a törvény, vagy szerződés, amely különböző népeket együtttélésre és együttérzésre kényszeríthet. Ezt bizonyítja a józan megfontolás és maga a történelem is. Hogy állunk e tekintetben Romániával? Ha román vonatkozásainkra történelmi visszapillantást vetünk, s a kölcsönös barátság és kuliurália, gazdasági, forgalom- és pénzügypolitikai békés együttműködésünk mellett ellentéteket, sőt konfliktusokat is találhatunk a román és a mi kormányaink között, s ezek nem lettek volna elképzelhetők, ha országaink népeit oly szoros politikai összetartozás érzelmei hatották volna át, hogy a katonai együttműködés az eddigi politikai viszonyoknak csak logikus következményéül tűnt volna fel. Itt voltak mindenekelőtt a dunai bizottság miatt támadt differenciák, amelyek ma sincsenek elintézve. Azután az évekig tartó és sokszor elkeseredett vámháború Ausztria-Magyarországgal. 1913-iki tiltakozásunk a bukaresti békekonferencia eredménye ellen. Végül Szerbia elleni ultimátumunk, amely megfélemlítőleg hatott a románokra. Azt mondták: ma Szerbia van soron, holnap — mi következünk. Ez természetesen esztelenség, de hatalmas szomszéd a kis államokban sokszor van félelemérzet, amelyet nagy állam polgárai meg sem értenek. Mindezek alapján katonai konvenciónkra nem volt kedvező alap, amikor mi annak teljesítését kívántuk. Ez megmagyarázza Romániának 1914. augusztusban tanúsított magatartását. Románia tagadta, hogy Oroszországgal való háborúnkban mi volnánk a kihívott fél és így tagadásba vette szerződéses kötelezettségét is. Ez azonban csak mesterkedés volt, mert elutasíttatásunk alapja mélyebben gyökerezett: hiányzott az erős politikai összetartozás érzete. Ez akkor volt. De hogy állunk ma? Egy év alatt megváltozott a helyzet. Háborúban a legfontosabb tényező: a katonai siker. Románia már tudja, hogy katonailag nincs rá szükségünk és még inkább, hogy nem félünk tőle. Románia ugyanúgy járna, mint hűtlen szövetségesünk: Olaszország, az pedig Románia megsemmisülésével volna egyértelmű. Nem írott szerződés, hanem anyagi érdekközösség kovácsolta össze a népeket. Romániának volt ideje belátni, hogy tévedett, ha egy pillanatig is bizalmatlan volt velünk szemben és nem fogta fel a saját céljainak érdekeinkkel való közösségét. Franciaország iránt érzett rokonszenve és Oroszországtól való félelme elvette tiszta látását. Most itt az ideje, hogy megértse annak a szerződésnek a szellemét, amelyet bölcs királya, Károly erősített meg keze aláírásával. Mi Romániától nem várunk egyebet, mint azt, hogy ne tűrje ellenségeink által való ellenőrzését, mint nem egy más kisebb állam, hogy legyen benne elegendő ellenálló képesség arra, hogy valóban pártatlan semlegességét megvédje. Eddig tekintettel voltunk Románia belső nehézségeire, de miután most ezek megszűntek, nem nézhetjük el ezentúl is, hogy a kereskedőink által Romániában vásárolt áruk kivitelének akadályt gördítsenek az útjába. Helyre kell állaiuok ismét azoknak a normális állapotoknak, amelyeket kereskedelmi szerződéseink megalapoztak. egyetem Nyílt levél Pillich Kálmánhoz a piac bajairól. Hosszú hallgatás után, aminek ,az okát a mai napig sem tudjuk, végre hallatja szavát Pillich Kálmán is. Sajnos, ez alkalommal olyan szempontból kell bírálat alá venni a szegedi közélet régi vezéralakjának felszólalását, aminőhöz ő maga sem szokhatott hozzá. Éhez,a kérdés fontossága révén, kérem az igen tisztelt szerkesztő úrtól a Délmagyarország nyilvánosságát. Pillich Kálmán úr ma, aránylag hosszú idővel minden intézkedés után, amelyeket részint a közgyűlés, részint a hatóság látott szükségesnek foganatosítani, úgy szólal fel az összes rendszabályok ellen,mintha annak idején nem lett volna módjában véleményét elmondani és mintha a szegedi piacon olyan ideális állapotok uralkodnának, amelyek távolról sem tesziik szükségessé a közönség védelmét. .Csodálatos, hogy Pillich urnáik a tanyaiak és a kofáik 'vakmerő és sokszor perfid túlkapásairól" egyetlen szava sincs és arról sem ír, hogy a közönség zsebe és tisztessége ezekkel a túlkapásokkal szemben a leghatározottabb és legenergikusabb védelemre szorul. Nem vesz tudomást Pillich ur arról sem, hogy a tanya egy része azért maradt el a piacokról, mert visszaéléseivel szemben a hatóság, nagyon helyesen, védelmet nyújtott a vásárló közönségnek, de mindig olyan keretek között, amelyek az elárusítóik jogos érdekeit sem sérthették. A késői felszólalás azt kívánja a hatóságtól, hogy törölje el a maximális árakat. Furcsa kívánság mindaddig, amíg Pillich úr nem tud olyan rendszabályokat javaslatba hozni, amelyek néhány száz termelő és kofa üzérkedésével szemben a polgárságnak a mainál is hathatósabb védelmet nyújtanak. Amiatt is aggodalmaskodik a cikk, hogy miből fogja a hatóság fedezni azt a különbözetet, ami egyes jövedelmi ágakban a háború folyamán bizonyára előáll. -Mi ezeket a különbözeteket nem vagyunk hajlandók a -maximális árak és egyéb -piaci rendszabályok terhére írni. Amennyiben mégis, bármennyi is belőle erre a számlára jutna, talán joggal kérdezzük, hogy kötelessége-e a városnak a lakosság zavartalan élelmezése érdekéből bizonyos áldozatokat hozni. Ami a jövedelemcsökkenések pótlását illeti, aziránt ne úgy érdeklődjék Pillich úr,hogy a hatóság miből fogja azokat pótolni, hanem mint a törvényhatósági bizottság régi, buzgó és a közérdekű ügyekkel alaposan foglalkozó tagja, maga álljon elő ennek az ügynek szolgálatában javaslatokkal". Hogy fogyasztóközönségünk sérelmét van-e szándéka a hatóságnak orvosolni? Hiszen a hatóság a maga belátása szerint és olyan módokon, amelyeket helyesnek tart, folyton,ezt teszi. A cikk olyan tenorban íródik, mintha nagynevű írója, mindezekről az intézkedésekről egyáltalán nem tudna. Kérem nagyon, vegyen róluk tudomást és amennyiben ezután is régi álláspontján maradna meg, álljon elő olyan javaslataikkal, amelyek a fogyasztó közönség sérelmeit hatékonyabban képeseik orvosolni. Általában meglepett Pillich Kálmán úrnak felszólalása. Úgy látszik a Délmagyarországot olvassa leginkább. Annak hasáb-