Szeged, 1923. április (4. évfolyam, 74-97. szám)

1923-04-01 / 74. szám

Szeged, 1923 április 1. S­Z B­O­B­D Régi szegedizengerájok. (A Szeged tudósítójától) Nagyon sokan kí­sérleteztek már azzal, hogy Szegeden állandó jellegű kabarékat, orfeumszerű mulatóhelyeket teremtsenek, de még eddig minden kísérlet meddő maradt; a hol itt, hol ott föltámasztott ilyenfajta lumptanyák néhány heti küzködés után meghaltak. Egyikük sem tudott mélyebb gyökeret verni a szegedi homokban. Hogy mi ennek az oka, azt pontosan megállapítani na­gyon bajos; talán az, hogy a szegedi homok nagyon is laza természetű talaj, az itt lakó em­berek inkább szőlővel, paprikapalántával ültetik tele, az jobban megfogja és így nem érnek rá a könnyebb fajsúlyú művészetek támogatá­sára. Aztán meg a szegedi polgár — a régi hajósok és egyéb vizen járó emberek egyenes leszármazottja — megőrizte valahogy őseinek flegmáját, az időjáráson, a Tisza vízállásán kí­vül nem igen érdekli semmi sem. (Egy másik verzió szerint ugyan Szeged szép városának őslakói — nem én mondom ezt, hanem egy vásárhelyi históriaíró, az ő pár adózó koponyá­ját lékelték meg érte — nem annyira halászok és hajósok, mint inkább — Uram­bocsá’ — tolvajok és kalózok vol ak, már pedig az ilyen foglalkozású népség vére inkább hajlik a könnyű szórakozások felé. Mivel azonban az ember temperamentuma nem könnyen változik, nagyon valószínű, hogy a vásárhelyi historikus gyalázatos hipotézisét nem diktálta más, mint a lokálpatriotizmus, amit fényesen bizonyít az is, hogy Hódmezővásárhely lakosságának ősi foglalkozásául egészen becsületes paraszti mes­terségeket jelöl meg. Elég az hozzá, Szeged városa mindig idegenkedett a világvárosi nívó és jelleg eléréséből s igy soha sem adott tartós szállást falai között az ilyen világvárosi bolond­ságoknak. Öreg urak emlékei. A régi szegedi zengerájokról azért még min­dig sokszor e­slt szó. A visszaemlékező öreg urak szeme ilyenkor titokzatosan felcsillan, haj­dani mu­ltozások emlékének fe idézgetése kissé bearanyozza a jelen idők keserű-sav­nyú szür­keségét. Például, hogy tovább ne menjünk, ott van a város tekintete­s magisztrátusa és­­ külö­nösen a magisztrátus idősebb tagjai: Balogh Károly, Gaál Endre és Taschler Endre, ha ők hárman elkezdenek beszélgetni ezekről a régi dolgokról, a fiatalabb tanácsurak szájában még a szivar is kialszik a nagy odahallgatástól. Ilyenkor a referáló tanácsnok ajkán elhal a szó, a polgármester kezében megáll a toll, és Fe­renc, a nyalka huszár is ottfelejti magát az ajtóban. Már régóta fúrta riporteri oldalunkat a kí­váncsiság, hogy mik is voltak tulajdonképen ezek a régi, szegedi zengerájok, végre most nekiszántuk magunkat, hogy maguktól a szem- és fültanuktól érdeklődjük meg a részleteket. Először Balogh Károlyhoz kopogtattunk be a kéréssel: — Meséljen valamit tanácsnok úr azokról a zengerájokról. Balogh Károly szigorú arcára szelid mosoly költözött, a szeme körül huncut ráncok kerge­­tőztek, de nevetve elhárította magától a kérdést, mondván: — Én kérem nem tudok semmit, ha nem a Taschler Bandi, az sokat mesélhet, tessék őtőle kérdezni, ő tudja legjobban, ő benne volt ezek­ben a zengerájokban, meg aztán ő még most is legényen kér, szabadabban beszélhet a régi dolgokról. Hanem egy útravalót én is adok. Donna Dóré, Mici és Novák Maca, ezt a há­rom nevet említse neki. Ezek varázsigék, biz­tosan megnyitják a nagytata ajkát. Megköszöntük a jó tanácsot és a varázsigék­­kel föl­fegyverkezve, fölkerestük a főjegyzőt. Hol voltak a zengerájok? Balogh Károly igazat mondott. Egyenes kér­désünkkel, hogy mik voltak azok a régi sze­gedi zengerájok, nem sokra mentünk. Csak annyit mondott rá, hogy „hát kérem azok olyan nyári mulatótanyák voltak“, de amikor elmond­tuk a három varázsigét, megindult az emlék­­ágadat és mint valami tü­zérországi mézfolyó hömpölygött a köve­kező képen : — A kilencvenes években virágzottak ezek a tengerájok legjobban. Egy-egy nyáron három­négy, sőt több ilyen kis crfeum is fölütötte sátorfáját a városban. Hogy melyik volt az első, arra már nem emlékszem, de nagyon sok volt. A Feketesasban, a Hétválasztóban, a Rózsa­ház kertjében, a Fiume-kávéházban, a Newyorkban, az Európában, a Prófétában, meg még sok más helyen is volt. Az utolsó tengeráj, arra jól emlékszem, a Feketeházban volt. Fölállítottak néhány ládát, hoztak egy-két komédiást és koméd­áskisasszonyt, azok ráálltak a ládára és mindenfé­l t­olondságokat csináltak, énekeltek, kupléztak, mókáztak. Magyar kuplé akkor még nem volt, csupa német, francia meg angol kup­­lékat énekeltek. Amikor pedig a kisasszony el­végezte a deszkán a dolgát, lejött a nézőtérre és odatelepedett val kinek az ölébe.. — Hogy szépek voltak-e ezen a kisasszonyok. Istenem, mi valunk a fiatalok ... — Szegeden csak az a tengeráj prosperált, amelyiknek helyben volt mindene: kocsma, vendéglő, szálloda. Ha csak egy is hiányzott, a rezsiköltség felemésztett minden hasznot. A ki­asszonyokat Bécsből, Pestről hozták a nyári túrára. Egyik se maradt itt tovább néhány hét­nél, ha e énekelték minden nótájukat, ha min­den mókájuk elkopott már és az impreszárió­­juk észrevette, hogy a közönség is rájuk unt, szélnek eresztették őket és friss erőkkel pótol­ták az utánuk maradt űrt. Dankó Pistának is volt ilyen társulata az Európában. Akkor szer­vezte meg, amikor már felkapta a hír a nevét De Dankó Pista rosszul csinálta, az ő zonge­­rájában minden szám Dankó-szerzemény volt. Egy éjszakán keresztül még csak elhallga­ta az ember, de másodszorra bizony ráunt. Volt a társulatában valami Vörös nevű énekes, aki f­atal korában az Operaház tagja volt, de on­nan már kiöregedett. Ez­ért a legtöbbet, töb­bet, mint akármelyik vidéki színész. A közönség. — Hogy ki volt a tengerájok közönsége? Hát mindenki, de leginkább szalmaözvegyek, katonák és vakációzó jogászok. Asszonyok is jártak, olyanok, akik csak nyáron láthatók. De megváltozott azóta a világ! Akkor az őszi, tavaszi és téli korzó asszony közönsége nyáron láthatatlan volt, ki Nizzában, ki Velencében, ki a Tátrában nyaralt. Helyükre nyaranta bevo­nultak a Nagykörúton kívüli hölgyek, akik már nem voltak annyira finnyásak és bizony el-el­­látogattak a tengerájokba, különösen akkor, ha „családi­ műsort“ h­idettek. — Jó ideig senki sem szólalt föl ezek ellen a nyári mulatók ellen, csak a színigazgatók jajgattak, pedig akkor az volt a szabály, hogy csak a színház bezárása után engedélyezte a hatóság a kabarékat és már jóval színháznyitás előtt megvonták tőlük az engedélyt, hogy ne legyen konkurrense a színháznak. A színigaz­gatók azonban úgy érezték, hogy a zengerájok a nyári hónapok alatt fölszippantják a közön­ség zsebéből azt a pénzt, amit ők télen akar­tak fölszippantani és ezért volt a jajgatás. A rendőrség, mint engedélyező hatóság nem szólt bele a dologba, szezon elején bevasalta az engedélydíjat, azután hivatalosan feléjük se nézett a szezon végéig. fi zengerájok alkonya.­ ­ Akkor alkonyodott be a zengerájokra, ami­kor valami Roszkovitz nevű újságíró, a közvé­lemény szerkesztője nemzeti felbuzdulást szer­vezett ellenük. A dolog úgy történt, hogy egy szép nyári estén nagy tömeg tört be az egyik mutatóba, nemzeti színű zászló alatt és meg­akadályozták az előadás folytatását. „Szeged magyar város, itt csak magyar nóta szólhat“ ez volt a jelszó és a világért se engedték a német, francia és angol kuplék éneklését. A megriadt zengerárosok úgy akarták megmenteni a helyzetet, hogy a kuplékat lefordí­ották ma­gyarra, de, tudja az Isten, a fordításban elve­szett minden humor, talán a fordítás lapossága miatt, vagy talán azért, mert a magyar nyelv nem elég alkalmas az ilyen „szubtilisabb ma­­lacságok“ kifejezésére. A közönség nem mula­tott a magyar nyelvű kuplékon, lassankint el­szokott a zengerájoktól és azok egymásután hagyták itt a várost, de a Rostkovitz-féle fel­buzdulásnak annyi eredménye mégis lett, hogy a magyar kuplékultusz fejlődésnek indult. Sze­geden ugyan nem volt talaja, de Budapesten átvették és úgy látszik ebből sarjadtak ki a Zerkovitzok és társaik. — Hát szép idők voltak azok —, fejezte be a mesét a főjegyző és mosolyogva révedezett el a fölelevenedő képeken — szépek voltak, de hát azok is elmúltak. Most más a divat és más emberek irányítják a divatot. Az igazat megvallva, volt a nagylaza mesé­jében sok olyan kedves momentum, amit nem írtunk le. Spirtuk volna szívesen, de búcsúzóul megfenyegetett, hogyha kiírjuk, hát lenyilat­­kozza, mert azok már privát dolgok voltak, nem a nyilvánosságnak valók. Nem a tréfás fenyegetéstől ijedtünk meg, hanem akceptáltuk indokolt kívánságát. Magyar László. nátora és nótáriusa volt a városnak a nyy­­l­venes években. Vagy száz levelét őrizgetem, amikből jobban ismerem az akkori kis várost, mint ahogy a mai nagyot ismerem, amelyikben az isten huszonegy esztendővel ezelőtt letette kenyeremet. Katona Diénes is toll alá kívánkozó alakja a régi Szeged" kultúréletének,. Ez az a tudós piarista, aki meg akarta az idaigót honosítani Szegeden. (Az indigó a hibás benne, hogy nem honosodott.) Ő próbálkozott azzal a híres mathematikai problémával is, amit úgy hívnak, hogy a hegyes szög megharmadolása s ami nem sikerült akkora tudósnak sem, mint Newton. (Igaz, hogy nem sikerült neki, de ez csak azt mutatja, hogy ebben a tekintetben Newton se volt különb ember a szegedi piaristánál.) Hát még Kováts­ isván építőmester milyen remek ember volt ! Már egy hete olvasgatom az öreg koráb­a — a hetvenes években — irt emlékiratait és úgy ülök a lábánál, mint a gyerek: — Bátyám, meséljen még ! Hogy is volt az, mikor a Na­poleon katonáit, a boldogtalan fran­cia hadifoglyokat élve temetgették a várbeli németek a meszes gödörbe abban a katona­­temetőben, amelyiknek a helyén most az árva­ház van ? Kováts István mint kőművessegéd bevándo­rolta fél Európát, beszélt négy nyelven, növen­déke volt a müncheni politechnikumnak, tüzér­katonája Kossuthnak, bujdosója a Bach-kor­­szaknak, építőmestere a régi Szeged legstílu­sosabb házainak, amikből egyik-másik még ma is megvan. Abból a világító embertípus­ból való volt, amelyik minden időkben ritka­ság. És még nagyobb ritkaság az, hogy nem akart annak látszani és tolakodott előre helyért a közéletben. Csak úgy befelé, magában mo­solygott rajta. És ki tud ma erről a Kováts Istvánról? És Szabados Jánosnak, a költő-szenátornak a sírjáról is illenék letisztogatni a gyomot és Oltványi Pál főtisztelendő urnak is meg kellene adni az elégtételt, aki sok harcban sok sebet kapott, pedig nemcsak sebekre szolgált rá. Akikkel viaskodott: Békefi Antalt, Kulinyi Zsigmondot is hamar elfelejtettük. Hát a ter­mészettudósok: Vánky, Vellay, Pap János? Mind maradandó követ raktak azok a szegedi kultúra fundamentumába. Reizner János érdemeit is tisztábban láttatja az időbeli távolság. Kovács János sírjára is érdemes virágot tenni, a litterary gentlemanére, aki nem olyan rég hagyott még itt bennünket s máris por lepi az emlékét. Miért ne emeljünk néha kalapot a halottak­nak is? Hiszen az élet értékének a halál a próbaköve s csak a halottak azok, akikben nem lehet csalódni. 8 Sacramentoban, Kalifornia egyik legnagyobb városában, a napokban egy valóban szép és nemes gon­dolatot valósítottak meg, ugyanis a város egyik színháza, egy napilapban , hirdetést tett közzé, hogy minden gyerek ingyen végignézhet egy bizonyos gyermekelőadást, ha a pénztárnál egy babát, játékszert, esetleg ruhadarabokat ad le. Az előadás természetesen telt nézőtér előtt játszódott le, hiszen a gazdag gyerekek igazán nem érezték meg azt az egy játék­szert, amit a jótékony célr­a át kellett adniok. Az így összegyűjtött tömérdek játékot azután másnap az Üdv Hadserege a szegény gyermekek között osztotta szét.

Next