Szeged, 1923. április (4. évfolyam, 74-97. szám)
1923-04-01 / 74. szám
Szeged, 1923 április 1. SZ BOBD Régi szegedizengerájok. (A Szeged tudósítójától) Nagyon sokan kísérleteztek már azzal, hogy Szegeden állandó jellegű kabarékat, orfeumszerű mulatóhelyeket teremtsenek, de még eddig minden kísérlet meddő maradt; a hol itt, hol ott föltámasztott ilyenfajta lumptanyák néhány heti küzködés után meghaltak. Egyikük sem tudott mélyebb gyökeret verni a szegedi homokban. Hogy mi ennek az oka, azt pontosan megállapítani nagyon bajos; talán az, hogy a szegedi homok nagyon is laza természetű talaj, az itt lakó emberek inkább szőlővel, paprikapalántával ültetik tele, az jobban megfogja és így nem érnek rá a könnyebb fajsúlyú művészetek támogatására. Aztán meg a szegedi polgár — a régi hajósok és egyéb vizen járó emberek egyenes leszármazottja — megőrizte valahogy őseinek flegmáját, az időjáráson, a Tisza vízállásán kívül nem igen érdekli semmi sem. (Egy másik verzió szerint ugyan Szeged szép városának őslakói — nem én mondom ezt, hanem egy vásárhelyi históriaíró, az ő pár adózó koponyáját lékelték meg érte — nem annyira halászok és hajósok, mint inkább — Urambocsá’ — tolvajok és kalózok vol ak, már pedig az ilyen foglalkozású népség vére inkább hajlik a könnyű szórakozások felé. Mivel azonban az ember temperamentuma nem könnyen változik, nagyon valószínű, hogy a vásárhelyi historikus gyalázatos hipotézisét nem diktálta más, mint a lokálpatriotizmus, amit fényesen bizonyít az is, hogy Hódmezővásárhely lakosságának ősi foglalkozásául egészen becsületes paraszti mesterségeket jelöl meg. Elég az hozzá, Szeged városa mindig idegenkedett a világvárosi nívó és jelleg eléréséből s igy soha sem adott tartós szállást falai között az ilyen világvárosi bolondságoknak. Öreg urak emlékei. A régi szegedi zengerájokról azért még mindig sokszor eslt szó. A visszaemlékező öreg urak szeme ilyenkor titokzatosan felcsillan, hajdani multozások emlékének fe idézgetése kissé bearanyozza a jelen idők keserű-savnyú szürkeségét. Például, hogy tovább ne menjünk, ott van a város tekintetes magisztrátusa és különösen a magisztrátus idősebb tagjai: Balogh Károly, Gaál Endre és Taschler Endre, ha ők hárman elkezdenek beszélgetni ezekről a régi dolgokról, a fiatalabb tanácsurak szájában még a szivar is kialszik a nagy odahallgatástól. Ilyenkor a referáló tanácsnok ajkán elhal a szó, a polgármester kezében megáll a toll, és Ferenc, a nyalka huszár is ottfelejti magát az ajtóban. Már régóta fúrta riporteri oldalunkat a kíváncsiság, hogy mik is voltak tulajdonképen ezek a régi, szegedi zengerájok, végre most nekiszántuk magunkat, hogy maguktól a szem- és fültanuktól érdeklődjük meg a részleteket. Először Balogh Károlyhoz kopogtattunk be a kéréssel: — Meséljen valamit tanácsnok úr azokról a zengerájokról. Balogh Károly szigorú arcára szelid mosoly költözött, a szeme körül huncut ráncok kergetőztek, de nevetve elhárította magától a kérdést, mondván: — Én kérem nem tudok semmit, ha nem a Taschler Bandi, az sokat mesélhet, tessék őtőle kérdezni, ő tudja legjobban, ő benne volt ezekben a zengerájokban, meg aztán ő még most is legényen kér, szabadabban beszélhet a régi dolgokról. Hanem egy útravalót én is adok. Donna Dóré, Mici és Novák Maca, ezt a három nevet említse neki. Ezek varázsigék, biztosan megnyitják a nagytata ajkát. Megköszöntük a jó tanácsot és a varázsigékkel fölfegyverkezve, fölkerestük a főjegyzőt. Hol voltak a zengerájok? Balogh Károly igazat mondott. Egyenes kérdésünkkel, hogy mik voltak azok a régi szegedi zengerájok, nem sokra mentünk. Csak annyit mondott rá, hogy „hát kérem azok olyan nyári mulatótanyák voltak“, de amikor elmondtuk a három varázsigét, megindult az emlékágadat és mint valami tüzérországi mézfolyó hömpölygött a kövekező képen : — A kilencvenes években virágzottak ezek a tengerájok legjobban. Egy-egy nyáron háromnégy, sőt több ilyen kis crfeum is fölütötte sátorfáját a városban. Hogy melyik volt az első, arra már nem emlékszem, de nagyon sok volt. A Feketesasban, a Hétválasztóban, a Rózsaház kertjében, a Fiume-kávéházban, a Newyorkban, az Európában, a Prófétában, meg még sok más helyen is volt. Az utolsó tengeráj, arra jól emlékszem, a Feketeházban volt. Fölállítottak néhány ládát, hoztak egy-két komédiást és komédáskisasszonyt, azok ráálltak a ládára és mindenfél tolondságokat csináltak, énekeltek, kupléztak, mókáztak. Magyar kuplé akkor még nem volt, csupa német, francia meg angol kuplékat énekeltek. Amikor pedig a kisasszony elvégezte a deszkán a dolgát, lejött a nézőtérre és odatelepedett val kinek az ölébe.. — Hogy szépek voltak-e ezen a kisasszonyok. Istenem, mi valunk a fiatalok ... — Szegeden csak az a tengeráj prosperált, amelyiknek helyben volt mindene: kocsma, vendéglő, szálloda. Ha csak egy is hiányzott, a rezsiköltség felemésztett minden hasznot. A kiasszonyokat Bécsből, Pestről hozták a nyári túrára. Egyik se maradt itt tovább néhány hétnél, ha e énekelték minden nótájukat, ha minden mókájuk elkopott már és az impreszáriójuk észrevette, hogy a közönség is rájuk unt, szélnek eresztették őket és friss erőkkel pótolták az utánuk maradt űrt. Dankó Pistának is volt ilyen társulata az Európában. Akkor szervezte meg, amikor már felkapta a hír a nevét De Dankó Pista rosszul csinálta, az ő zongerájában minden szám Dankó-szerzemény volt. Egy éjszakán keresztül még csak elhallgata az ember, de másodszorra bizony ráunt. Volt a társulatában valami Vörös nevű énekes, aki fatal korában az Operaház tagja volt, de onnan már kiöregedett. Ezért a legtöbbet, többet, mint akármelyik vidéki színész. A közönség. — Hogy ki volt a tengerájok közönsége? Hát mindenki, de leginkább szalmaözvegyek, katonák és vakációzó jogászok. Asszonyok is jártak, olyanok, akik csak nyáron láthatók. De megváltozott azóta a világ! Akkor az őszi, tavaszi és téli korzó asszony közönsége nyáron láthatatlan volt, ki Nizzában, ki Velencében, ki a Tátrában nyaralt. Helyükre nyaranta bevonultak a Nagykörúton kívüli hölgyek, akik már nem voltak annyira finnyásak és bizony el-ellátogattak a tengerájokba, különösen akkor, ha „családi műsort“ hidettek. — Jó ideig senki sem szólalt föl ezek ellen a nyári mulatók ellen, csak a színigazgatók jajgattak, pedig akkor az volt a szabály, hogy csak a színház bezárása után engedélyezte a hatóság a kabarékat és már jóval színháznyitás előtt megvonták tőlük az engedélyt, hogy ne legyen konkurrense a színháznak. A színigazgatók azonban úgy érezték, hogy a zengerájok a nyári hónapok alatt fölszippantják a közönség zsebéből azt a pénzt, amit ők télen akartak fölszippantani és ezért volt a jajgatás. A rendőrség, mint engedélyező hatóság nem szólt bele a dologba, szezon elején bevasalta az engedélydíjat, azután hivatalosan feléjük se nézett a szezon végéig. fi zengerájok alkonya. Akkor alkonyodott be a zengerájokra, amikor valami Roszkovitz nevű újságíró, a közvélemény szerkesztője nemzeti felbuzdulást szervezett ellenük. A dolog úgy történt, hogy egy szép nyári estén nagy tömeg tört be az egyik mutatóba, nemzeti színű zászló alatt és megakadályozták az előadás folytatását. „Szeged magyar város, itt csak magyar nóta szólhat“ ez volt a jelszó és a világért se engedték a német, francia és angol kuplék éneklését. A megriadt zengerárosok úgy akarták megmenteni a helyzetet, hogy a kuplékat lefordíották magyarra, de, tudja az Isten, a fordításban elveszett minden humor, talán a fordítás lapossága miatt, vagy talán azért, mert a magyar nyelv nem elég alkalmas az ilyen „szubtilisabb malacságok“ kifejezésére. A közönség nem mulatott a magyar nyelvű kuplékon, lassankint elszokott a zengerájoktól és azok egymásután hagyták itt a várost, de a Rostkovitz-féle felbuzdulásnak annyi eredménye mégis lett, hogy a magyar kuplékultusz fejlődésnek indult. Szegeden ugyan nem volt talaja, de Budapesten átvették és úgy látszik ebből sarjadtak ki a Zerkovitzok és társaik. — Hát szép idők voltak azok —, fejezte be a mesét a főjegyző és mosolyogva révedezett el a fölelevenedő képeken — szépek voltak, de hát azok is elmúltak. Most más a divat és más emberek irányítják a divatot. Az igazat megvallva, volt a nagylaza meséjében sok olyan kedves momentum, amit nem írtunk le. Spirtuk volna szívesen, de búcsúzóul megfenyegetett, hogyha kiírjuk, hát lenyilatkozza, mert azok már privát dolgok voltak, nem a nyilvánosságnak valók. Nem a tréfás fenyegetéstől ijedtünk meg, hanem akceptáltuk indokolt kívánságát. Magyar László. nátora és nótáriusa volt a városnak a nyylvenes években. Vagy száz levelét őrizgetem, amikből jobban ismerem az akkori kis várost, mint ahogy a mai nagyot ismerem, amelyikben az isten huszonegy esztendővel ezelőtt letette kenyeremet. Katona Diénes is toll alá kívánkozó alakja a régi Szeged" kultúréletének,. Ez az a tudós piarista, aki meg akarta az idaigót honosítani Szegeden. (Az indigó a hibás benne, hogy nem honosodott.) Ő próbálkozott azzal a híres mathematikai problémával is, amit úgy hívnak, hogy a hegyes szög megharmadolása s ami nem sikerült akkora tudósnak sem, mint Newton. (Igaz, hogy nem sikerült neki, de ez csak azt mutatja, hogy ebben a tekintetben Newton se volt különb ember a szegedi piaristánál.) Hát még Kováts isván építőmester milyen remek ember volt ! Már egy hete olvasgatom az öreg korába — a hetvenes években — irt emlékiratait és úgy ülök a lábánál, mint a gyerek: — Bátyám, meséljen még ! Hogy is volt az, mikor a Napoleon katonáit, a boldogtalan francia hadifoglyokat élve temetgették a várbeli németek a meszes gödörbe abban a katonatemetőben, amelyiknek a helyén most az árvaház van ? Kováts István mint kőművessegéd bevándorolta fél Európát, beszélt négy nyelven, növendéke volt a müncheni politechnikumnak, tüzérkatonája Kossuthnak, bujdosója a Bach-korszaknak, építőmestere a régi Szeged legstílusosabb házainak, amikből egyik-másik még ma is megvan. Abból a világító embertípusból való volt, amelyik minden időkben ritkaság. És még nagyobb ritkaság az, hogy nem akart annak látszani és tolakodott előre helyért a közéletben. Csak úgy befelé, magában mosolygott rajta. És ki tud ma erről a Kováts Istvánról? És Szabados Jánosnak, a költő-szenátornak a sírjáról is illenék letisztogatni a gyomot és Oltványi Pál főtisztelendő urnak is meg kellene adni az elégtételt, aki sok harcban sok sebet kapott, pedig nemcsak sebekre szolgált rá. Akikkel viaskodott: Békefi Antalt, Kulinyi Zsigmondot is hamar elfelejtettük. Hát a természettudósok: Vánky, Vellay, Pap János? Mind maradandó követ raktak azok a szegedi kultúra fundamentumába. Reizner János érdemeit is tisztábban láttatja az időbeli távolság. Kovács János sírjára is érdemes virágot tenni, a litterary gentlemanére, aki nem olyan rég hagyott még itt bennünket s máris por lepi az emlékét. Miért ne emeljünk néha kalapot a halottaknak is? Hiszen az élet értékének a halál a próbaköve s csak a halottak azok, akikben nem lehet csalódni. 8 Sacramentoban, Kalifornia egyik legnagyobb városában, a napokban egy valóban szép és nemes gondolatot valósítottak meg, ugyanis a város egyik színháza, egy napilapban , hirdetést tett közzé, hogy minden gyerek ingyen végignézhet egy bizonyos gyermekelőadást, ha a pénztárnál egy babát, játékszert, esetleg ruhadarabokat ad le. Az előadás természetesen telt nézőtér előtt játszódott le, hiszen a gazdag gyerekek igazán nem érezték meg azt az egy játékszert, amit a jótékony célra át kellett adniok. Az így összegyűjtött tömérdek játékot azután másnap az Üdv Hadserege a szegény gyermekek között osztotta szét.