Délmagyarország, 1955. szeptember (11. évfolyam, 205-230. szám)
1955-09-29 / 229. szám
Csütörtök, 1955. szept. 29.9 A második ötéves tervért! Itt H »Az első ötéves terv eredményeihez nagymértékben járultak hozzá dolgozó népünk megtakarításai is, amelyeket államkölcsön formájában lelkesen bocsátott államunk rendelkezésére... A Hatodik Békekölcsönre jegyzett összeg a munkásosztály hatalmának további erősítését, a nehézipar, a mezőgazdaság fejlesztését, népünk jólétének növelését, további felemelkedésünket, a békét szolgálja«. J (A Minisztertanács felhívásából ásából)^/ Háromszorosára bővítették a 7. Ailini Timföldm nrrilt Hazánk bauxitban, az alumíniumgyártás nyersanyagában rendkívül gazdag. A múlt rendszerben az olcsó bauxitot főként Németországban dolgozták fel és onnan vásárolták vissza az alumíniumot borsos áron. Az első ötéves terv során felépült hazánk hatalmas aluminium-ipara. Képünk az Ajkai Timföldgyárat és aluminiumkohót mutatja, amelyet 300 millió forintos költséggel kibővítettünk. Az új üzemet május derekán adták át rendeltetésének. Az Ajkai Timföldgyár nehéziparunk újabb hatalmas létesítménye. A nehézipar olyan ágában valósult meg, amelyben nagy hazai nyersanyag-bázisokkal rendelkezünk. Az új Ajkai Timföldgyár üzembehelyezése timföldgyártásunk kapacitását 25 százalékkal növeli. A régi Ajkai Timföldgyár hatalmas bővítései nyomán a termelés már 1949—53 között is közel 40 százalékkal emelkedett. 1951-ben született meg azután az elhatározás, hogy Ajkán épül fel az új timföldgyár, amely a réginek háromszorosára növeli a termelést. Az építés munkája nem volt könnyű, nem volt zavartalan. A beruházás leállítására irányuló jobboldali elhajló törekvések számtalanszor veszélyeztették az új gyár felépítését. Az üzemrészek építésével egyidőben készültek a korszerű szociális létesítmények öltözők és fürdők. Hátra van még egy központi úgynevezett jóléti épületnek a megépítése. A timföldgyár bővítésével párhuzamosan négy lakóházat emeltek — a legnagyobban 64 család részére épült otthon. Ezenkívül még két, egyenként száz személyes legényszállót is létesítettek. Itt készül a cement nagylétesítményeinkhez A Miskolc melletti Helyőcsabai Cement- és Mészmű ötéves tervünk első éveinek gyermeke. A sok millió forintos beruházással épült üzem az ország valamennyi nagy építkezéseivel kapcsolatot létesített. Helyőcsabai cementtel épülnek a kazincbarcikai gyárak, a Tiszapalkonyai Erőmű, a Miskolci Pamutfonoda és hazánk más hatalmas ipari létesítményei. A gyár csaknem félmillió tonna cementet szállított 1951 — fennállása — óta az ország különböző tájaira. OELMAGYARORSZBC Gazdagabb ország Az első ötéves terv időszakában 76 milliárd forintot fordítottunk beruházásokra. Hetvenöt új üzemet építettünk. A NEHÉZIPAR különösen sokat fejlődött az öt esztendő alatt. A szénbányászatban például 33 új aknát nyitottunk meg. Csaknem 1500 fontosabb gép, berendezés került a bányákba. Az ötéves terv időszakában a VILLAMOSENERGIA iparban 19 gépegység kezdte meg működését. Felépítettük az Inotai November 7. erőművet, hazánk harmadik legnagyobb erőművét, megkezdtük a Borsodi Hőerőmű építését, amelynek első gépegysége már áramot ad. Az öt esztendő alatt csaknem ezer kilométer hosszúságú magasfeszültségű távvezetéket építettünk. KOHÁSZATUNK is jelentősen növekedett. Hiszen ki ne ismerné ötéves tervünk nagyszerű alkotását a Sztálin Vasművet. Hatalmas kohó épült Diósgyőrött a Lenin Kohászati Művekben. Itt épült fel Közép-Európa egyik legmodernebb középhengersora, amely nemrég kezdte meg munkáját. A Rákosi Művek egyik büszkesége pedig az új csőgyár. Se szeri, se száma az újonnan létesített és bővített VAS- ÉS GÉPIPARI ÜZEMEKNEK. Olyan új gépipari üzemek hirdetik az alkotó munkát, mint a Gyöngyösi Váltó- és Kiérőgyár, a Kiskunfélegyházi Bányászati Berendezések Gyára, a Gyújtógyertya-gyár, a Jászberényi Aprítógépgyár, a Préslégszerszámgyár. VEGYIPARUNK is nagy új létesítményekkel gazdagodott. Dolgozni kezdett a Tiszamenti Vegyiművek, a Hajdúsági Gyógyszergyár, a Veszprém megyei Festékgyár, az Ipari Gázgyár, a Zalai Aszfaltgyár. ÉPÍTŐIPARUNK igazi nagyiparrá nőtt az ötéves terv folyamán. Dolgozni kezdett a Mályi Téglagyár, a Helyőcsabai Cement- és Mészmuí, az Uzsai Kőbánya és három új épületelemgyár. Idegesen topogott a járőr. A földet hideg, vastag köd ülte meg. Hiába meresztette a szemét, alig látott néhány méternyire a szürkületben. Aki volt már őrségen, tudja, hogy még ott is árnyakat vél látni, ahol semmi sem mozdul. De mégis, mintha két alak lopakodna a drótakadály felé. — Állj! — csattant a felszólítás, mivel többszöri figyelmeztetésre sem álltak meg a most már tisztán kivehető alakok, eldördült a lövés a határsértőkre. Azok azonban most már szinte eszüket vesztve rohantak neki a kettős drótsövénynek és mire lassan felszállt a köd, eltűntek a szomszédos „karola“ mögött. Csak később derült ki, hogy Márki Géza és Furus István mórahalmi fiatalemberek lépték át engedély nélkül a határt. A két fiú jól ismerte a jugoszláv határ környékét, hiszen tanyájuktól egy jó hajításra már idegen földön esik le a feldobott kő. Ismerték a határőröket is, akik hajnalban nem sejtették, hogy falubeli cimborájuk után lőtték. Két családi házban pedig hetekig nem hagyott nyugtot a kétség két édesanyának: él-e, meghalt-e a két fiú. — Mi késztetett bennünket arra, hogy ilyen törvénytelen és veszélyes útra lépjünk? — szólal meg Márki Géza. — Talán a közös bánat... Barátom szeretett egy lányt, de édesapja nem akarta, hogy azt vegye el... Nekem a házasságom nem sikerült... Meggondolatlanság... Hogy mit reméltünk az átszökéssel? Nem tudnék erre választ adni... Talán magunk elöl menekültünk... Lám milyen kifürkészhetetlen az emberi lélek. Van akit a könyörtelen apai szív késztet világbujdosásra. S akit hasonló bánat gyötör, azzal könnyen társul végzetessé is válható kalandra. Most itthon van már a két fiú. Milyen jó is — mondják —, szemük nem tud eltelni az itthoni ismerős, békés tájjal. De az emlékek makacsak és több mint két év szenvedése — vagy ahogy Márki mondja: kálváriája — nem múlik el nyomtalanul. Ott kísért Furus Pista ideges, remegő kézmozdulataiban, sőt álmaiban is. — Még a verejték is kivert a minap, mert azt álmodtam, ismét a lágerben vagyok — mondja. — Mikor felébredtem, olyan jól esett, hogy ismét itthon vagyok. — Itthon — mennyi ragaszkodással mondják a messzi útról hazatért fiúk ezt a szót. És aztán megered Márki szava: Jugoszláviából rövidesen Triesztbe kerültünk. A kihallgatást végző angolok nyomban melegen érdeklődtek a magyarországi laktanyák elhelyezése iránt. Paraszt vagyok én, nem tudok erre felelni — tértem ki a válaszadás elől, hiszen már ekkor az járt az eszünkben, hogyan tudnánk hazajönni és dehogy akartuk további bűnökkel tetézni, amit elkövettünk. Triesztbe elsőnek « bolgár konzul érkezett meg és hallottuk, hogy Bulgáriában amnesztiát hirdettek. Gondoltuk, a mi számunkra is elérkezik a megbocsátás. Hogy milyen volt az a sáiger, ahol mi voltunk? Volt itt mindenféle náció, Európa csaknem minden országából közöttük sok kalandor. Innen toborozták a gyarmatokra, meg Délamerikába és Ausztráliába a munkásokat. Mint a jószágot, úgy mustráltak bennünket, mikor megelégeltük a koplalást és munkát akartunk vállalni. De inkább az erősebb, izmosabb szlovénokat szerződtették. Amint a tábor régi lakói mondták, 1952—53-ban az ausztráliai szerződtetők kilóval mérték az ültetvények jövendőbeli munkásait, mint a vágóhídon a marhákat szokták. Mindig kerestük az utat visszafelé, írtunk a római magyar követnek, de nem kaptunk választ, vagy eltüntették a levelet. Egyszer azután határozottan kijelentettük a lágervezetőség előtt: haza akarunk menni. Ekkor azután mindjárt gyanúsakká váltunk a tábor szedett-vedett népsége előtt, akiknek az ábrázata is elárulta, hogy hazájukban joggal volna mitől félniük. Nyomban elvesztettük menedékjogunkat és Róma közelében Frasinone járásban lévő Alattiba szállítottak bennünket, büntetőlágerbe. Itt is hívtak bennünket, csalogattak, csodás ígéretekkel. De a táborba érkezett levelekből megtudtuk, hogy mérges kígyó, hőség és elpusztulás várna bennünket Ausztráliában és ráadásul a kiszállítás költségéért két évig kellene dolgoznunk ... A belga bányák még csábítóbbak voltak, mert jól lehetett keresni. De láttuk itt a táborban, hogy a hontalant társtalan ember könnyen a züllés útjára lép, ahonnan aztán nincs visszafelé... — És mindig a börtönt meg az őrök szava: „húzd ki a cipőmadzagot, nehogy felakaszd magad“ — ez volt a két év egy-egy állomása .. a míg végre a római követség útján megkaptuk iratunkat és irány — Bécsen keresztül — haza... Két év szenvedésével vállukon most itthon vannak családjuk körében a volt szökevények, akiknek a magyar haza nemeslelkűen megbocsátott. A megjárt kálváriát tetézi, hogy már egyik fiú sem találta életben itthon apját. Pedig bizonyára Furus István szép kicsiny leánykája — aki közben két éves csacsogó aprósággá növekedett — az apa által nem kedvelt menyét is megszerettette volna a családdal. Az élet eligazította az összebogozott szálakat és a melegszívű magyar föld visszafogadta a két mórahalmi parasztfiút. Kemény volt a lecke, de két év szenvedése megtanította Márki Gézát és Furus Istvánt becsülni a szabad magyar életet. Rácz Lajos DCét mórahalmi is hazatért Szegedi Lemezgyár Gőzfű?sz üzemrésze fűrészcsarnoának művezetője példamuntóan jegyzett 1129 forintos fizetéséből 800 forintot az Ecsetgyár szurkoló műhelyének ifjúmunkása mutat példát DISZ-tag társainak. Havi fizetésének több mint felét, 450 forintot írt a kölcsönjegyzési ívre. a Szegedi Cipész KSZ sztahanovista szakmunkása 1300 forint a fizetése és 900 forint békekölcsönt jegyzett. a baktói Felszabadulás Termelőszövetkezet elnöke 900 forintot adott kölcsön államánknak. ifjúmunkás az Újszegedi Kender-Lenszövőben. Keresete nem éri el az ezer forintot, mégis 600 Ft-ot jegyzett. a Táncsics TSZ brigádvezetőjének 430 munkaegysége van — 500 forint békekölcsönt jegyzett. AKIK PÉLDÁT MUTATNAK ÖRGETEG SZILVESZTER, Lvylll ILONA, KISS IMRE, ÁRENDÁS GYÖRGY, SZABÓ ANGELA KÖSZÓ ISTVÁN,