Délmagyarország, 1964. szeptember (54. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-06 / 209. szám

ORAVFC JÁNOS: A mi fajtánk­ ­ lllillill­ikor a tenyeremen lévő hó­­l­l­­nyag felszakadt, abbahagy­­­­tam a csákányozást. A kar­­k­i bidlámpa fényéhez tartoz­­ó­ vil­lám vérző kezemet, nézeget­ Hillilil­tem, aztán fújkáltam, mint a iull'u levest, hogy enyhüljön a fájda­lom. A mellettem levő két fülkében is csend lett Tudtam, hogy engem figyel­nek, így van ez már egy hete, mióta a frontbrigádban dolgozom. Ha csak egy pillanatra teszem le a szerszámot, mind­járt engem lesnek az ácsolatok között. Nem szólnak, nem kérdeznek, csak fi­gyelnek. Az­ utóbbi napokban már félre sem mentem, inkább visszatartottam. Hajtottam magam, mint az őrült. Ne mondják, hogy miattam lett kisebb a pénzük. Mikor ide osztottak be, a frontra, sejtettem, hogy nehéz dolgom lesz. De a fene sem gondolta volna, hogy az embe­rek több gondot okoznak majd, mint a szén. Pedig így van. Már az első műszak rosszul kezdődött. Mikor felszólásnál az aknász engem osztott be hozzájuk, a brigádvezető vé­gignézett rajtam és csak ennyit mondott: *— Nem kell! Bírni szerettem volna szégyenemben. Aztán mégis velük mentem, mert nem kaptak más embert. Utolsónak baktattam utánuk a lejtaknán lefelé és úgy éreztem, egyedül megyek. Robbantás után, mikor reggeliztünk, félrehúzódtam tőlük. Nem ismertem kö­zülük senkit. Egyformán idegen, egyfor­mán szénporos és izzadt volt mindegyik. Én magam rágtam a zsíroskenyeret, ők egymás között beszélgettek. Néha egy-egy kenyérhéjat vetettek a patkányoknak, ne­kem egy szót sem. Mintha ott sem lettem volna. Valakit nagyon szidtak. A kövér brigádvezető vitte a szót: — ... mindég úgy állt a munkához, hogy más is hozzáférjen. Szóval lusta volt. Meg álmos. Állandóan ásítozott. Egyszer állva is elaludt, mint a Belsped lova... Nevettek. A brigádvezető megszívta a cigarettáját és fejével felém intett: — Nem tudom, hogy ez majd hogy válik be. Egy pillanatra rámnéztek, egyikük meg­rántotta a vállát aztán a fotóról kezdtek beszélgetni. Nem ettem tovább. Műszak végén a fürdőben felfedeztem a tenyeremen az első vízhólyagot. Másnap nem sikerült jól időre beácsol­­nom. Ideges voltam, igyekeztem, kapkod­tam. A többiek már készen voltak és gú­nyosan tekintgettek felém a szomszédos fülkéből. Különösen a jobb szomszédom, egy alacsony, vékony, idősebb ember, aki még fütyörészett is. Nem segített volna. Pedig, de nehéz egyedül faragni! Meg is sértette­m a kezem. Nem nagyon, de vér­zett. Átkoztam magam, hogy ilyen peches Va?vn*r IGIIIIII armadnap a kaparószalag Ili I •sza_a^l kellett állni I a szeneléssel. Leültem. A M l kövér brigádvezető lihegve­­ szaladgált a frontaknásszal II­ és a gépkezelővel. Az én fül­kémnél állt meg káromkodni: — Az istenit ennek az átkozott ócska­vasnak! Éppen most kellett elszakadni. Persze, egyeseknek jól jön a pihenés. Biz­tos akarattal rakják rá a nagy széndara­bokat. Mikor felálltam és megfogtam a fej­szét, arrébb mentek. A gépkezelő barát­ságosan rámnevetett és megveregette meztelen vállamat. Szerettem volna meg­ölelni. A célozgatás és a szidás a következő napokban is folytatódott. Mindenért en­gem okoltak. Nem mondták a szemembe, de éreztem, hogy nekem szól. És állandó­im leszek, figyeltek. Most is. De csak hadd leskelőd­jenek! Koszos zsebkendőm­mel megtöröltem vérző tenyeremet és újra megfogtam a csákány nyelét, össze­szorított fogakkal dolgoztam tovább, de elhatároztam, hogy elkérem magam in­nen. Hát brigád ez? A fenét! Undok ban­da! A brigádvezető meg egy kövér disz­nó. Teljes erővel vágtam a csákányt a szénfalba. Mikor elérkezett az evés ideje, félrehú­zódtam a helyemre. Nem kellett a kaja. Csak vizet ittam a kulacsból és rágyúj­tottam. Markomba bújtattam a cigarettát és azt néztem, hogyan szökik a füst az uj­­jaim között, mint valami vasrácson. Kis­­ujjam hegyével sepertem le a hamuját. Egyáltalán nem éreztem a parázs égetését. A többiek a nagy szerszámos láda köré gyűltek. Azt számolgatták, mennyi fizetés­re számíthatnak. Hallottam, hogy vitatkoz­nak, hogy keveslik a pénzt, de nem figyel­tem oda. Csak akkor kaptam fel a fejem, mikor rólam volt szó. A kaparó­gép keze­lője szidott: — Persze, hogy kevés a pénz. Ingyen­élő lóg a nyakatokon. Minek vesztek be minden jött-mentet a csapatba? Nem tud ez dolgozni, meg nem is akar. A múltkor is ült a szénen, ahelyett, hogy lapátolta volna. Én ezt a gépkezelőt mindig sajnáltam. Beteges ember volt. Sálat hordott a nya­kában és a védősisak alatt svájci sapkát. A füleit vattával védte a huzat ellen. Az egyedüli ember volt itt, aki rám mosolygott. Most mindenki engem nézett. Az a kis, alacsony, idősebb ember, aki a jobb szom­szédom, gúnyosan mosolygott Nem maradok tovább! Fogtam a lám­pát és felálltam. —Hová mégy? — hallottam a brigádve­zető éles hangját. — Mi köze hozzá? — vágtam vissza. — Azt kérdeztem, hová mégy — csattant újból a hangja. Visszafordultam és úgy or­dítottam: — Ki! Ki a napra! Nem maradok maguk­kal tovább. Szidják azt, akinek kenyeret adnak ... Mindenért engem hibáztatnak ... Egy jó szavuk nem volt hozzám, mióta itt vagyok ... Pedig én ... — abbahagytam. Csend volt. Csak az ácsolatok reccsen­tek meg néha a hegy roppant súlya alatt és az üres csillék távoli döngése hallat­szott a szállítóvágat felől. És a­­ikor valaki megszólalt. A jobb szomszédom. Az ala­csony, vékony, idősebb ember. Nem mo­solygott. Hangja szigorú volt. A gépkeze­lőre szólt rá: I — Mit avatkozik maga a mi dolgunk­ba? He? Én tudom, mit dolgozik, ez a gyerek. Egész héten hajtotta magát. Csak akkor állt meg, ha vizet ivott Kicsit ügyetlen, de majd megtanul dolgozni. A mi fajtánk! Maga meg törődjön a maga dolgával! A gépkezelő megigazította a nyakán a sálat és elindult. Mikor mellettem ment el, szemrehányóan rá­mnézett, brigád közelebb jött hozzám. Körülállták. Egy koszos kéz vállamnál fogva visszanyomott a fatyákóra, amelyen az előbb , ültem. Felém fordították a k­illlllt lámpákat és úgy néztek rám, mintha most bújtam volna ki a szénből, itt a föld alatt, az ő szemük láttára. Ek­kor­a nagy csendben hangosan megkor­­dult a gyomrom. Először csak egy ember nevette el magát, aztán a többiek is. De aztán hirtelen abbahagyták. Valaki meg­szólalt: — Ne hallgass erre a gépkezelőre, cim­bora. Könyvelő volt, sikított, ült, most meg itt rontja a levegőt. Számolni azt vi­szont tud. Velünk vagy, miránk hallgass. Hálásan néztem rájuk és fel akartam állni, de a kövér brigádvezető lehajolt hozzám és egyik kezével a térdemre tá­maszkodott: — Sehová nem mész! Megértetted? Itt maradsz velünk. Hogy is hívnak? Még később, munka közben is úgy érez­tem, hogy bőrömet süti tenyerének helye a térdemen. | Limi Magyar könyvet a nagyvilágba: I ..MWZEffiS HHCK­ ELLEM 95 Magyar szóra, magyar iro­dalomra éhes világszerte a magyar szórvány. Az öreg generáció még talán melen­geti honi emlékeit, a fiata­labb már csak félszívvel ma­gyar, az idegennyelvű uno­kák számára Magyarország egy távoli, talán egzotikus vidék. Kell, nagyon kell a klasszikus és a mai magyar irodalom intézményes injek­ciója külhoni véreinknek. Mert közkézen forog odakint Jókai, Mikszáth, beszélnek egy-két érdekesebb mai nagyságról. De épp elég sü­letlenséget erőltet rájuk a távol­i helyzet.... Két könyv — 10 dollár! Egy amerikai lapban pro­pagálják , többek közt Ró­bert Mária magyar írónő (?) könyvét, amely egy emig­ráns magyar leány viharo­san szexuális kalandjait tag­lalja. (McGelland és társa, Toronto). Mint írják, „zül­lött figurája tagadhatatlanul rokonszenves, mint általá­ban, minden ami dekadens...” Ez a szélsőséges példa nem áll egyedül. Az ismeretlen­nél nevesebb írókat is elso­dorja az ár. A hatvanadik éve felé tartó emigráns Wass Albert a kanadai Montreal­ban száz főnyi hallgatóság előtt­ részleteket olvasott fel Elvásik a vörös csillag című új regényéből. (A mi Adynk már hatvan évvel ezelőtt is azt írta: „Sose hull le a vö­rös csillag ...”) Az író elő­adás után elmondta, hogy ezer magyart akar toborozni, akiknek évi 10 dollárért egy magyar és egy angol nyelvű könyvet küld. A könyveikről pesze nem tojásfejű (egg head) bizottság dönt, hanem ő maga a kiadó is, a pénz­táros is... Morning Blues... Az ember csak olvassa ezeket a rosszízű példákat, gondolatban melléjük állítja a hazai könyvkiadás milliós számait, no meg a fokozódó igényességet és beleborzong a sajnálatba; a haza gyöke­rei nélkül még az esetleges tehetség is elsorvad, bojtor­jánt terem. Tavasztájt elhunyt Nyu­­gat-Németországban egy „örök-emigráns” a 75 éves Benedek Károly, akit isme­rői már vagy 40 éve füg­getlen irodalmárnak tartot­tak. Halála előtt fakadt ki bánatosan: „Én írtam né­metül vezető lapokba, s vé­gül rájöttem, hogy nem tu­dok németül... Azután át­néztem francia írásaimat és rádöbbentem, nem tudok franciául... Elolvastam évek után spanyol riportjaimat, s szomorú lettem, nem tudok spanyolul... No most végre elolvastam magyarul írt könyvemet. Majd leestem a székről: hát, én nem tudok magyarul se .. Anekdotába illő vallomás — távol a hazától. Az öre­­geket azonban nyomon köve­tik a fiatalok, akiknek néha már gondolatmenete sem magyar. Nem tudom, hány éves például H. Magyar András, aki néhány hete verset publikált egy bécsi magyar lapban — „Morning Blues” címmel. A szürrea­lista beütésű versben ilyen sörök olvashatók: mikor lesz vége a mának azt mondja soha a holnap melleden ahzik a bánat mellemen ülnek a­ holtak shut up for crissake you bum [there felettünk szállnak a felhők mellemen ülnek a holtak felnőtt­e az ki már felnőtt öledben alszik a romlás ölemben alszik a végzet felettünk szállnak a felhők alattunk sütnek a pékek Az angol Gor szabad for­dításban így hangzik „Fogd be a pofád, te csavargó”. Bizony a csavargó irodal­már élményanyagából többre nem futja. Első fecskeként Mit tehetünk hazulról az ilyen morbid, pesszimista iro­dalom ellen? Hogyan kellene erősíteni a magyarul gon­dol­kodók között legalább a nyelvi ragaszkodást? Jó iro­dalmat kell adni több száz­ezer, talán egy millió ma­gyarnak a nagyvilágban. A nyár derekán London­ban Világ-Könyvvásár volt, amelyen 17 ország sorában hazánk is megjelent, 800 magyar és idegennyelvű könyv bemutatásával. Rész­legünket felkereste sok Ang­liában élő magyar is, sokan vásárolták mai szerzők és régi korok műveit. Talán ez a könyvvásár volt az első fecske a magyar szórványok felé: nem feledkezünk el, nem feledkezhetünk el kül­honi véreinkről. A rosszin­dulattal, a feledéssel és de­kadenciával szembeállítjuk az igazi művészetet, a pusz­tulással a soha nem múló irodalmi értéket. J.L. BEDE ANNA: Szeresd meg értem Szeresd meg értem e komor földet. Nemesek voltak, s kivert szegények, mit, hogy megtartson, szitkok közt törnek, de hazát, hitet sosem cseréltek. ha kiskaput nyitsz, ne légy csak vendég, szeresd a sepert udvarok csendjét. Nehéz felnőni szűkös szobában, messzire érni dűlő porában, mégis ember nőtt, mégis dal termett. Innen szakadtam, még megismernek. Nincsenek nálunk égtépő várak, csak makacs, hű nép, harcokba fáradt, sem márványkutak, hűvös fehérek, csak a tűzvészből kimentett élet. Apáim hányán bújdostak nádban, hullottak győztes s vesztes csatákban, nedvet sajtoltak porló homokból, ha házuk épült, az is romokból, mind lázadó volt, átkokkal áldott, ki Istenhez is állva kiáltott. Mi maradt végre? Kór és szegénység, vád hessenti a vágy szárnyverését, s gáncs, kétkedés közt nagy, mohó munka, hogy találnánk már végre magunkra. Vesd rám, kedvesem, fényét szemednek, lásd meg: vad vagyok, kóbor, eretnek, de téged szenvedéllyel szeretlek, botlásaimért, kérlek, ne vess meg. Szeresd meg értem sorsunknak mását, széttört göröngyök csillaghullását; e fájón őszbe hajló vidéken a jó halált is szeresd meg értem. SIMAI MIHÁLY: VOLÁN Forgó szerpentin-örvényeken a csúcsra fölhaladtam, s fuldokló motorral alámerültem a völgyben, mely zölden hinárlott alattam. Kétoldalt örök sövény követett, az országúti fák, s a nap robogott szembe velem, rámirányítva félelmes reflektorát. Csak­ azt a világot tisztelem, amelyik szembejött, és gyűlöltem a sunyi legyőzőiteket, akik alkalmukat lesték eszeveszetten dudálva­­ a hátam mögött. Vissza hé, kihagyó motorok! hörgő, tegnap­ tüdejű gépek! Ez a kor, mint egy üveglő délkör sorompója zuhan közém és közétek! Egyetlen,, egyetlen, egyetlen élet tárult ki, egyetlen úton át rohanok, hogy mindenen megtáncoltassam érzékeim ötágú reflektorát. Szilánkká zúztam a múltat visszapillantó tükrömön; most már csak előre nézek, a világba, amelyik szembejön 6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1964.szeptember fi­ I. VASZILJENKO: Nem kitalált- történetek Egy rendőr elbeszélése. Mostanában ritkSin büntetünk, elsősor­ban az öntudatra támaszkodunk. Koráb­ban azonban gyakran bírságoltunk a hely­színen, csak a vidékiekkel szemben vol­tunk elnézőbbek. Láttam egyszer, hogy nem a kijelölt helyen haladt át valaki. Belefújtam a sípba, megállítottam és kér­deztem. — Miért nem átkelőhelyen közlekedik? — Azért — felelte —, mert nem saj­nálom az életemet — és kihívóan nézett a szemembe. Mindegy nekem, akár Volga, akár Pobeda megy keresztül a testemen. — Hát amikor — mondtam — fizessen egy rubelt büntetésül. Elővettem a nyug­tát, mire ő panaszosan megszólalt: — Rendőr elvtárs, vidéki vagyok — mu­tatta a személyi igazolványát is. — Ejnye — mondtam neki —, az életed könnyen adnád, de a rubelt sajnálod? Az optimista Csodálkoznak azon, hogy ilyen idős kor­ban megőriztem az életörömömet. Nem értem, miért? 78 éves vagyok, tehát már régen túl vagyok az átlagos életkoron, de azért minden újabb nap ajándék nekem. És miért ne örvendezzen az ember, mikor mindennap ajándékot kap? Elhúzódó betegség A háború idején nagyon sok előadást tartottak a tífuszról. Az egyiken munkatár­sammal együtt vettünk részt. Az orvos a lappangó tífusz ismertető je­lei között említette a kedvetlenséget, azt, hogy nincs kedve dolgozni az emberfiá­nak. Az előadás után ismerősöm széttárta karját és rezignáltan mondta: — Nem is tudtam, hogy amióta élek, tífusz lappang bennem. Hiába jajgatott A technikust kórházba szállította a mentő, a szigetelés nélküli elektromos vezetékre esett. Nyugtalanul forgolódott ágyában, jajgatott, belső égésre panasz­kodott. Este visszajött az orvos, aki kiszállt a helyszínre, hogy megtudja a baleset kö­rülményeit. Az orvos láttán még erőseb­ben jajgatott a beteg. — Jó hírt hoztam — kezdte az orvos. — A vezeték, melyre ráesett, nem volt áram alatt, ön tehát éppenhogy egy ki­csit megütötte magát. — így lenne? — kiáltott fel a techni­kus. — Én meg azt hittem ... Szóval nem volt áram alatt a vezeték? Ez aztán a bol­dogság. Abbahagyta a jajgatást, vidám lett, anekdotát mesélt a betegeknek és elhagyta a kórházat. Leltár miatt zárva Nyinocska összeveszett barátnőjével, Ljuszjával. Bánkódva ült otthon. A nagy­mama hívta: — Menjünk, Nyinocska, a boltba, bevá­sárolni. Az üzlet zárva volt. A nagymama be­zörgetett. Az ablakon szigorú hangon ki­szólt az eladónő: — Leltár miatt zárva. — Az ördögét — mérgelődött a nagy­mama. Hazatértek, leültek teát inni. Ekkor ko­pogott az ajtón Ljuszja, békülni jött.­ Nyinocska azonban nem akart békülni, kinézett az ablakon és flegmán megje­gyezte: — Mit kopogsz? Leltár miatt zárva. Fordította: Bányász Béla

Next