Délmagyarország, 1988. július (78. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-01 / 156. szám
r Péntek, 1988. július 1. —'•’-’sr 3 ”1 Folytatta munkáját az Országgyűlés nyári ülésszaka Az ipari szerkezetváltásról (Folytatás az 1. oldalról) Az igények azonban gyorsabban növekednek, mint a megtakarításaink, ezért az energiatermelés növelésére is intézkednünk kell. Eldöntendő kérdés, hogy a jövőben milyen energiahordozóra építsünk. A hazai kőolaj- és földgázkitermelés már nem növelhető, sőt — távlatilag — számolnunk kell a lelőhelyek fokozatos kimerülésével. A szénvagyonnak csak a gazdaságosan kitermelhető részével számolunk. Hasznosítható vízi energiánk nem számottevő. Az atomenergiát ezért a jövőben is fel kell használnunk villamosenergiatermelésre. Ám még a paksi erőmű tervezett 2x1000 megawattos bővítésével is csak részben fedezhetjük az igények növekedését. Emiatt hazánk energiaellátásában a jövőben is igen nagy szerepe lesz az energiahordozók és az energia importjának. A szénbányászat folyamatos támogatását a jövő évtől megszüntetjük. Az ezáltal keletkező átmeneti ellátási és foglalkoztatási gondok feloldhatók. Ugyanakkor a gazdaságosan művelhető bányák — például Borsodban Dubicsány — fejlesztését az állam segíteni fogja. Az átrendeződést követően 3,6 millió tonnáról 2,5— 3,0 millió tonnára csökken a hazai acélgyártás, kisebb lesz és kevesebb helyre összpontosul a nyersvas-gyártás, befejezik az elavult technológiai sorok, berendezések leállítását, megszüntetik a gyártás indokolatlan párhuzamosságait. A termékösszetétel a magasabb feldolgozottságú — és ezért értékesebb — áruk javára rendeződik át. Az elektronikáról és a személygépkocsi-gyártásról külön is szólt a miniszter. Elmondta: az elektronika szinte minden területen meghatározza a versenyképességet, előnyeivel ma már döntően befolyásolja az élet minőségét. A magyar társadalom sem térhet ki az elektronika vívmányainak széles körű alkalmazása és az ennek érdekében végrehajtandó szerkezetátalakítási feladatok elől. Be kell látni: éppen az elektronika szerteágazó jellege miatt nem lehetséges berendezkedni az önellátásra. De összemérhető felkészültségű partnerekké kell válnunk azok számára, akik hajlandók velünk együttműködve megoldani az elektronikai alkatrészgyártás kulcsfontosságú fejlesztését és gyártását. Ezért a kormány a fejlődés segítésére az alkatrészgyártás területén vállalkozik. — Döntő az ipar szempontjából, hogy a hazai igények a jelenlegi szűkös viszonyok ellenére — a postai távközlés 1986 óta kiemelt fejlesztése révén, s a lakosság elektronikai cikkek iránti állandósult magas kereslete miatt — nagyok és növekvőeit, az iparnak jelentős hazai piacot, ezáltal nem mellőzhető fejlődési lehetőséget nyújtanak. Hasonló megfontolásból került ismét előtérbe a személygépkocsi-gyártás fejlesztése. A lakossági igények mind a mennyiség, mind a minőség szempontjából jelentősek, növekvőek, még sok évig kielégíthetetlenek lesznek, így e téren is jelentős a hazai piac szerepe. Emellett a korszerű személygépkocsik gyártása a technológiát fejlődésre készteti, a termelésszervezést kemény próbára teszi. Viszont szinte minden ipari szakma számára lehetőséget ad a fejlődést elősegítő módon a beszállításra, a részvételre. Ezért a személygépkocsi-gyártás — ha gazdaságosan megvalósítható — a szerkezetátalakítás és (az elektronikával együtt) az egész ipar háttériparának a fejlesztése szempontjából is jelentős és előnyös lehet. De vajon az is indokolt-e, hogy egyszerre több típus gyártását fontolgassuk? Ez ellentmondani látszik a gazdaságosság elvének. Még nem dőlt el, hogy hazánkban valóban egy vagy több típust gyártunk-e, de többfélének a honosítására törekszünk. Ugyanakkor csak ezen az ellentmondásosnak tűnő módon elégíthető ki egyfelől a lakosság kereslete, viszonylag alacsony fogyasztói árú típusokból, például a ZAZ 1102 Tauria típus közös gyártása révén; másfelől a legmagasabb színvonalú technika és az exportképesség követelménye, egy tőkés országbeli partnerrel — például a Suzukival — alapítandó közös vállalat segítségével. Az ipari miniszter foglalkoztatási gondjainkat elemezve megállapította, hogy azokat nemcsak a veszteséges termelés felszámolása okozza. Ha ezen túljutunk, a technikai forradalom végigvitele és a gazdasági hatékonyságnak a fejlett ipari országokéhoz közelítése még rohamosabban fogja csökkenteni az ipar létszámigényét. Ugyanakkor az egyre kisebb létszámon belül erőteljesen megnövekszik a felkészült mérnökök, szakértők, szakmunkások aránya, s ennél nagyobb mértékben csökken a betanított és segédmunkásoké. Társadalmunknak többféle lehetősége van a hatékony és csaknem teljes foglalkoztatás követelményeinek egyeztetésére. A legfontosabb a piac céltudatos szélesítése, de további lehetőségekkel is élnünk kell. Ma például gyakori, hogy egyegy dolgozó több munkakört is ellát magasabb keresetszerzés céljából. Ha ugyanazt a teljesítményt és keresetet egyetlen, heti 40 órában ellátható főállásban is el tudjuk érni, s gazdasági eszközökkel — ezek közt a bérreformmal — feleslegessé tesszük a túlmunkát, a második munkaviszonyt, akkor több munkavállalónak juthat főállás. A foglalkoztatás harmadik eszközeként említhető az új üzemek építése, az ipari szövetkezetek, a helyi ipar, a magánvállalkozások megtelepedési lehetőségeinek az erősítése. A munkanélküliség ellen hathatnak a szociálpolitikai intézményrendszer átgondolt módosításai is, például a rugalmas nyugdíjkorhatár bevezetése, a gyermeküket nevelő anyák nagyobb időkedvezménye, a fiatalok tanulóidejének megnövelése. Végül, de nem utolsósorban említhető a meglévő szolgáltatások bővítése, illetve új, nálunk még nem létező, jövedelmező szolgáltatások elterjesztése. A fejlett gazdaságú országokban a szolgáltatások több főállást nyújtanak, mint az ipar és a mezőgazdaság együttvéve. Össztársadalmi tevékenységük hatékonysága többek közt a jövedelmező szolgáltatások nagy aránya miatt is magas. A szolgáltatás-fejlesztés harmadik előnyeként említhető jótékony visszahatása az ipar hatékonyságára. Nem kell bizonygatni, hogy a mainál jobb közlekedés, távközlés, információszolgáltatás az ipar hatékonyságát közvetlenül is növeli. Végül figyelembe kell venni, hogy a fejlődő szolgáltatások bővülő eszközigénye az ipar piacát növeli. Talán nem túlzás azt állítani, ennyi lehetőséggel okosan élve a hatékony foglalkoztatás és a gyakorlatilag teljes foglalkoztatás távlatilag valóban összhangba hozható, még akkor is, ha az iparban bekövetkező létszámcsökkenéssel egy időben a többi, termelő ág és az államigazgatás is létszámleadóvá válik. A rövid távú, és csak egyes térségekben kialakuló foglalkoztatási gondok gyors kezelésének azonban még nem találtuk meg a megfelelő eszközeit. Egy új gazdaságpolitika kidolgozását szűk térre korlátozza az a tény, hogy a kizárólag pénzügyi szigorításokkal hatni akaró, csak rövid távú eredményre törekvő gazdaságirányítás lehetőségei elfogytak. Másrészt viszont be kell látni: ma éppen a súlyos egyensúlyhiány miatt nincs arra lehetőségünk, hogy széles körben lehetővé tegyük a termelés élénkítését, a fejlesztés forrásainak bővítését, az import, a devizához jutás felszabadítását, egyszóval, hogy teljes mértékben liberalizáljuk a gazdaságot. Gazdaságunkban bizonyos mértékig már közvetlenül érvényesülnek a piac törvényei, viszont más piaci hatásokra a szabályozó rendszer csak késve, torzítva válaszol, s egyes tevékenységeket a kormány továbbra is közvetlenül kénytelen irányítani. A vállalkozás és a munkavállalás feltételei pedig népgazdasági áganként is, tulajdonformánként is eltérőek. A gazdálkodókat körülvevő gazdasági erőtér emiatt bonyolult, ellentmondásos, nem képes elegendő útbaigazítást adni a kiegyensúlyozott fejlődéshez. Ezért a gazdasági reformok egyik fő célja, a versenysemlegesség, nem valósítható meg azonnal. Továbbra is helyes és követendő cél; minél előbb ki kell alakulnia egy olyan gazdasági környezetnek, amelyben a termelés eredménye csak a tőkeforgatás hatékonyságától, azaz a tudástól, tapasztalattól, szorgalomtól és ügyességtől függ. Ám a támogatásleépítés összes következményét a társadalom nem képes egyik napról a másikra vállalni. Ezért önmagában a teljes — és az előbbiek szerint csak látszólagos — versenyegyenlőség megteremtése nem lendítheti fel a gazdasági fejlődést. Erre nagyobb esélyünk lehet, ha a gazdálkodói környezet megfelelő módosításával az átlagosnál nagyobb piaci teljesítményre képes vállalatok fejlődési feltételeit tesszük lényegesen kedvezőbbé. Amely vállalat támogatás nélkül is magas jövedelmet ér el, jelentős, növekvő az exportja, állandó, fizetőképes vevői vannak, nem reklamálják termékeit, az az egységes adózási rendszer keretében automatikusan kapja meg az átlagosnál kedvezőbb feltételeket. S, hogy mik lehetnének a kedvezőbb feltételek? Mindaz, amit később a gazdaság egészének nyújtani akarunk: kiszámíthatóság, vagyonérdekeltség és vagyongarancia, fejlesztést ösztönző jövedelemszabályozási rendszer és hitelpolitika, a forint külső-belső konvertibilitása, tőkebevonási és -behozatali lehetőség. A gazdaság kiszámíthatóvá, s a jövő tervezhetővé tételét már több alkalommal is megígértük a gazdálkodóknak, de eddig csak nagyon kevés történt ez ügyben. Ezért nyíltan az attól való aggodalmunk a felelős, hogy a vállalatok biztonságosabb fejlődéséért a költségvetés még nagyobb hiányával kell megfizetnünk. Ebből a félelemszülte bűvös körből csak akkor lehet kitörni, ha belátjuk: a magát biztonságban érző vállalat nyeresége — és így adóbefizetése — gyorsabban fog nőni, mert nem lesz teljesítmény-visszatartásra kényszerítve. Ha vállaljuk a kockázatot — ami igazán nem nagy —, hogy kezdetben legalább az előbb meghatározott követelményeknek megfelelő vállalatok számára több évre garantáljuk a kedvezőbb feltételeket, akkor e szűk kör növekvő teljesítményével a gazdaság egésze is kimozdítható lesz stagnáló helyzetéből. Az így kialakított gazdálkodói környezet működési szabályait célszerű lenne egységes — tulajdonformától és ágazati tagozódástól független — ipartörvényben összefoglalni, és állandóvá tenni. Egy társulási, integrálódási folyamatnak kell végbemennie egyfelől a kutatás, fejlesztés és az ipari termelés, másfelől az ipari termelés és a kereskedelem között. Valóban rugalmas, gyorsan alkalmazkodó, nagy teljesítményekre képes szervezetek csak a piaci sikerekben való közös érdekeltség hatására jöhetnek létre. Ezért a társulást, az érdekegyesítést, közös vállalkozást az országhatároknak sem szabad korlátoznia, sőt: egyengetnünk kell a nemzetközi gazdasági kapcsolatok útját. Gágyor Pál bizottsági előadó elmondotta, hogy a magyar gazdaságban 1957 óta napirenden van az ipar szerkezetátalakítása. A folyamat azonban igen nehezen halad. A következmény: az elmúlt másfél évtized során elszenvedett cserearány-veszteségek Magyarország II. világháborús anyagi veszteségeivel mérhetők össze. Ennek csak részben oka a nemzetközi környezet változása. Szólt arról, hogy a szerkezetátalakítás egyik kulcseleme a képzés, az oktatás, az átképzés. Az utóbbi esztendőkben a különféle erőforrások fontossági sorrendjében előtérbe került a tudás, az ismeret, illetve ennek hordozója, a magasan kvalifikált szakember. Ebből kiindulva nem viselhető el, hogy hazánkban százezer lakosra alig ezer egyetemi és főiskolai hallgató jut, míg más, hozzánk hasonló fejlettségű országokban számuk meghaladja a 2500-at. Az ipari bizottság és a témát megtárgyaló többi parlamenti bizottság is támogatja az ipar szerkezetátalakítására előterjesztett programot — mondotta a bizottsági előadó, végezetül javasolta: a témakör népgazdasági fontosságára való tekintettel a Parlament kérje fel az ipari minisztert, hogy rendszeresen, évente egy alkalommal számoljon be az ipari bizottságnak a szerkezetváltás helyzetéről, és szükség szerint erről az ipari bizottság az Országgyűlést is tájékoztassa. Zsidel Etvinné (Heves m., 5. vk.), a Mátravidéki Fémművek diszpécsere a recski ércbánya legutóbbi 21 évének történetére utalva kifogásolta a döntési mechanizmus gyakorlatát, a halogató, a kockázatot nem vállaló bizonytalankodást. A szocialista országokkal is tovább akarjuk erősíteni kapcsolatainkat, mert ez mind a magyar ipari termékek értékesítése, mind a számunkra fontos szocialista ipari termékek behozatala szempontjából döntően fontos. S akkor, amikor a legnagyobb tőkés országok lépéseket tesznek a szocialista piacok megnyerésére, nem biztos, hogy az a legjobb megközelítési mód, ha mi a feltételek javítása helyett a piacról hátrálunk vissza. Ugyanakkor arra törekszünk, hogy a forgalmat ezekben az években a kiegyensúlyozottság jegyében, illetve minél előbb egy korszerűsített, piaci mechanizmusokra épülő, kölcsönösen előnyös együttműködési rendszerben növeljük. Ezért a kapcsolatok modernizálásának a vállalatok közvetlen kereskedelmi forgalmát, fizetési kötelezettségeik pénzbeni elszámolását, s a különféle társulásokat is lehetővé kell tennie. Az ipari miniszter elmondta: a szerkezetváltás fő mozgatóereje a piaci igényeket jövedelemszerzés céljából elvállaló gazdálkodói döntés lesz. A kormány azonban ezután sem vonulhat vissza a pártatlan szemlélő szerepébe. A gazdaság egészének fejlődéséért, ezen belül a gazdasági szerkezetváltás folyamatosságáért továbbra is felelősséget kell vállalnia. A rábízott eszközökkel befolyást kell gyaElmondotia, véleménye szerint jelentős nemzeti kincsről van szó, amely a világ rézérckészletének 1,5 százaléka, s egyenértékű a hazai bauxitvagyonnal. Varga Gyula (Szabolcs- Szatmár m., 3. vk.), egyetértett azzal a megállapítással, hogy a kormány nem vonulhat vissza az ipar minden területéről, de — mint mondotta — ma még ez a veszély nem is fenyeget. A helyzet inkább fordított, túl sok a központi beavatkozás, és ez erősen csökkenti a vállalatok mozgásterét. Kovács Mátyás (Komárom m., 4. vk.) részletesen beszélt a válságágazatként számontartott szénbányászat helyzetéről. Kifejtette: az eocénprogram során épültek olyan bányák — például Márkushegyen —, amelyek évente több mint másfél millió tonna szenet termelnek. A várt eredményeket hozza a dorogi lencsehegyi üzem és a balinkai rekonstrukció is, csak ezekről kevesebb szó esik, mint a „félresikerült” mányi vagy nagyegyházi bányáról. Dudla József (Borsod-Abaúj-Zemplén m., 5. vk.) felszólalása bevezetőjében leszögezte: az ipari szerkezetátalakítás nagyon összetett, sokrétű feladat; megvalósítása nemcsak műszaki-gazdasági koncepciót, eszközöket igényel, hanem egyértelmű és határozott politikai akaratot, magatartást és társadalmi támogatást is. Csongrádi Csaba (Heves m., 7. vk.), a visontai tapasztalatai alapján egyik természeti kincsünk, az ország lignitvagyonának sokrétű hasznosítási lehetőségeire hívta fel képviselőtársai, valamint a kormány figyelmét. Sziráki András (Szolnok m., 2. vk.) arra hívta fel a figyelmet, hogy hosszú ideje a források jelentős részét at korolnia a fejlődés menetére. A kormány új pénzforrások feltárásával és befektetésével egyenértékűen segítheti elő a gazdaság fejlesztését, ha a kezében levő pénzeszközeit a jövőben az eddiginél összehangoltabban, s egyes testületileg elfogadott szerkezetátalakítási politikához igazodva működteti. Berecz Frigyes szólt az emberi tényezők jelentőségéről a szerkezetátalakításban, s ennek során végezetül kiemelte: — Tárgyilagosságra van szükség, s arra a meggyőződésre, hogy a szerkezetátalakítás feladata a mi dolgozóink képességeinek teljes kifejtésével megoldható, s helyzetünk ezúton ismét jobbra fordítható. Ezáltal megnyitható az út egy olyan fejlődési pálya előtt, amelyen végigjárva felzárkózhatunk a fejlett gazdaságú országok sorába. Több mint egymillióan dolgoznak az iparban. Tudják, hogy munkájuk sikerétől döntően függ az egész társadalom boldogulása, és ezért érzik felelősségüket. Az ipar viszont csak a társadalom egészének megértő segítségével lehet sikeres. Elgondolásaival, eltökéltségével ezt a cselekvő közreműködést, támogató egyetértést szeretné elnyerni, energiaágazat és a kohászat fejlesztésére fordítják, ami hátrányosan érinti a feldolgozó ágazatokat. Meglehetősen sok pénzbe kerülnek a kiemelt beruházások, így a tengizi, a bős—nagymarosi, a paksi fejlesztések, és jelentősen megterhelik a költségvetést a kohászati támogatások. Biacs Péter (Budapest, 30. vk.) a mezőgazdasághoz szorosan kötődő feldolgozó-, ezen belül is az élelmiszeripar helyzetéről beszélt. Kijelentette, hogy az élelmiszerek feldolgozottsági foka növelhető. Kiss Dezső (Borsod-Abaúj- Zemplén m., 8. vk.) felhívta a figyelmet arra, hogy — mivel a bányavállalatok magatartását a termelési költségszint által meghatározott gazdaságosság szabja meg — a széntermelés nagymérvű visszaesése ellátási konfliktusok forrása lehet. Bodorné Dankó Márta (Bács-Kiskun m., 2. vk.) felszólalásában a vidéki ipartelepítéssel kapcsolatos ellentmondásokkal, anomáliákkal foglalkozott. Kérte, hogy az illetékesek záros határidőn belül hozzanak döntést az önállósulni akaró termelőhelyek sorsáról. Reidl János (Somogy m., 5. vk.) emlékeztetett arra, hogy az elmúlt időszakban határozott tendenciává erősödött a magyar népgazdaság térvesztése a világpiacon. Ebben nem kizárólagosan a minőségi szempontok játszottak szerepet, de valószínűsíthető, hogy ez volt az eddigi fő ok. Amennyiben exporttermékeink minősége továbbra sem javul, a világkereskedelemben való részesedésünk tovább fog mérséklődni — mutatott rá a felszólaló. (Folytatás a 4 oldalon.) Élénk vita, javaslatok