Délmagyarország, 1989. december (79. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-01 / 285. szám
p 1989. december 1., péntek Erdélyi torony, istenszem-ablak, kerengő Szent Mihály szárnyai Régi vágyuk volt a szentmihálytelekieknek, hogy templomuk legyen. Úgy tudják, soha nem volt háza Istennek a faluban, talán valamikor a középkorban, de ez még vita tárgya. A hívek szolgálatát az alsóvárosi ferencesek látták el. Századunkban háromszor fogtak templomépítésbe — mindannyiszor sikertelenül. Az első világháború előtt összegyűlt pénzt elvitte az infláció, a harmincas években született tervek sem váltak valóra. A legfájóbb kudarc az 1956-os próbálkozás volt, amikor telek, pénz, építőanyag már mind összegyűlt, de három évvel később nem kapták meg az építési engedélyt, s a területet is elvették tőlük, a negyven évig ott szolgáló pap, Gimes Gyula minden jó szándékú erőfeszítése ellenére.• Dr. Kovács László plébános tavaly szeptemberben került Szentmihálytelekre, s azonnal nekilátott a régi terv megvalósításának. Sikerült megnyernie a hívek bizalmát, s adakozókészségüknek hála, közel kétmillió forint is összegyűlt. Decemberben már meg is bízták Palánkai Tibor építészt a tervek elkészítésével. Idén augusztusban megszerezték a szükséges engedélyeket, s azonnal nekifogtak az építkezésnek. Helyet nem kellett keresni, mert 1959 óta egy régi kocsmaépület egykori bálterme szolgált az istentiszteletek kényszerű otthonául. Nem mondható kitüntetett teleknek, közvetlen szomszédságában Szentmihálytelek arculatára jellemző, alacsony ereszes, kis léptékű házak állnak, s alkotnak az Alföldön szokatlan struktúrájú, inkább halászfalvakra, vagy borvidékre emlékeztető hosszú, keskeny, zegzugos utcákat. A templomnak ebbe a környezetbe kellett illeszkednie. De a helybelieknek sem volt közömbös, milyen lesz a régen vágyott épület. Hagyományaikhoz hű, egyszerű templomot akartak, s tartózkodtak a túlságosan modern formáktól. • Palánkai Tibor tervei, s a makett — amelyek most megtekinthetők a múzeum Horváth Mihály utcai képtárában — a környezet, a hívők igényei és az épület funkciója iránti nagyfokú érzékenységről tanúskodnak. A helyszín eredeti arányainak megőrzésével a templom nem a telek közepére került, s tömegével, magasságával sem emelkedik a falu fölé úgy, ahogyan például a középkori templomok. Egyszerű, emberi léptékű, egytraktusos falusi templom épül, faszerkezetű nyeregtetővel. A kertben — ahol szabadtéri miséket is tarthatnak — kerengő vezet majd körbe. A telek két sarkán lévő bejáratok ölelő karokként vezetik a látogatót a templomtestbe. Közülük az egyik előtetőrendszer végén nyílik, amely várakozó-, vagy bevonulóhelyül is szolgál. Az előtetősor a templom oldalához kapcsolt „bővülethez” vezet. Ebbe az átmeneti térbe érkeznek a hívek, amely mellékoltáraival, mozgatható bútoraival meghitt hangulatú helye lehet olyan szertartásoknak — például keresztelőnek —, amelyek szűkebb körben zajlanak. Az érkezőt mindkét bejárat az oltárhoz vezeti, amelyre a magasból istenszemre emlékeztető ablak bocsát fényt. A szellemiség, a lelkülét építészeti kifejezőeszköze a fény, amelynek meghatározó szerepe lesz az épülő templomban is. A madárszárnyként, puhán aláereszkedő tető ökörszemablakai az oltárhoz vezetik a fényt, akárcsak a túlsó, hosszanti templomfal megtört síkjába rejtett bevilágítósávok. A „súrolt, testetlen” fény így nem a magasból, hanem szinte a hívek közül sugárzik, kifejezve azt a szellemiséget, amely szerint szeretetükkel maguk a hívők alkotják Isten testét. A torony erdélyi fatemplomokra emlékeztet. Meredek és lankás faszerkezetek épülnek egymásra, cserépborítással. A torony melletti bejárat mélyedésében szobor áll majd. Az építész mellett említést érdemelnek azok, akik kezük munkájával valóra váltják a terveket: Temesvári Zoltán és Halla Tibor vezetésével a falu népe „házilagos kivitelezésben”, maga építi templomát. Az ácsok, Bagi István és Kovács Tibor Veszprémből jöttek. A szentmihálytelekieken kívül a szegedi hívők, a püspökség és az egyházmegye hozott anyagi áldozatot, de az adakozókészségre ezután is szükség lenne, hiszen még 4-5 millió forint kell majd a templom befejezéséhez. Ami talán hamarosan elkövetkezik, ha Szent Mihály arkangyal továbbra is föléjük tárja védőszárnyait. Nyilas Péter Somogyi Károlyné felvétele Ilyen lesz a templom ... Huzakodás a jusson •Újabb parlamenti vihar készül? Jókora vihart fog kavarni az a törvényjavaslat, amelyet a privatizációs kormánybiztos készíttetett el szakértők egy csoportjával. A javaslat szerint ugyanis a kereskedelmi, a vendéglátó és a szolgáltató vállalatoktól el kell venni, és az állam vagyonát kezelő — ezután létrehozandó — szervezethez kell csatolni a kisebb üzleteket. A vagyonkezelő szervezet azután — így szól a javaslat — versenypályázatot ír ki, és a nyilvánosság ellenőrzése mellett adja el a boltokat magánvállalkozóknak. A MASZEKOK TARTJÁK EL Nagyobb teret nyitni a magánvállalkozásnak minden ágazatban ésszerű, különösen az a boltok, a vendéglátó helyek esetében Ezeknek a parányi gazdálkodó egységeknek végképp nincs szükségük rá, hogy valamilyen vállalati központból kapjanak irányítást. A sarki fűszeres mindig pontosan tudja, mi a teendője, és nem szorul se kereskedelempolitikai irányelvekre, se másmilyen gyámkodásra. Márpedig ma ez a helyzet: a boltok jövedelmet termelnek, ami az állami vállalatot illeti meg. A jövedelem ilyen, vállalati szintű centralizálása jól látható a szerződéses üzleteknél. Ott a boltvezetők akkor is kötelesek a központnak átalánydíjat fizetni, ha a központ semmiféle szolgáltatást nem nyújt nekik. Nem egy vendéglátó vállalat ma már szinte kizárólag az átalánydíjból él, mert a nem szerződéses üzletei alig jövedelmeznek valamit. Ha azt is számításba vesszük, hogy ugyanakkor sokan vágnának bele magánvállalkozásba, kivált kereskedelmi és vendéglátó szolgáltatásba, de nem jutnak üzlethelyiséghez, akkor igencsak logikusnak látszik a törvényjavaslat tervezete. De semmiképpen sem minősítik elfogadhatónak a vállalatok. Nekik ugyanis, ha zsugorodik, majd megszűnik az üzlethálózatuk, akkor létalapjuk szűnik meg. És van is némi igazságuk: milyen alapon veszik el tőlük azt, ami az övék? Csakhogy valójában az üzlethálózat nem az övék, amint semmi sem, amit ma vállalati vagyonként tartanak számon. A vállalat ugyanis csak kezelője nem pedig tulajdonosa a rá bízott vagyonnak. A tulajdonos egyedül az állam, amely viszont nem bizonyult jó gazdának. Évtizedeken át pazarlóan bánt a társadalmi tulajdonnal, most pedig őrizetlenül hagyta, tűrte, hogy az átalakuló vállalatok részvénytársaságokká avanzsálva a cégbíróságon a maguk javára jegyeztessék be. Ennek a folyamatnak kíván gátat szabni a törvénytervezet, legalábbis a legkisebb gazdasági egységek, a boltok és a szolgáltató fiókok tekintetében. Amelyek dolgában még bonyolultabb a helyzet, mert maguk a helyiségek általában a helyi tanácsok birtokában vannak, s a vállalatok csupán bérlőkként szerepelnek, így tulajdonképpen csak a bérlői jogviszony az, amit az állam most elvenne a vállalatoktól, és amit licitálásra kínálna fel a magánvállalkozóknak, így hát a magánkereskedők, a magánvendéglősök se válthatnák tulajdonuknak az elnyerhető-megvehető üzleteket? Talán mégis, hiszen attól még tökéletesen magánkereskedőként működhet bárki, hogy nem saját ingatlanában, hanem bérelt helyiségben méri a bort, vagy a bútorszövetet. Ha sor kerül a nyilvános versenytárgyalásokra, azokon nem a helyiségeket, hanem használatuk jogát lehet majd elnyerni. ELJUT-E A PARLAMENT ELÉ? Bármennyire racionális is a törvényjavaslat, nem tiszta megoldást indítványoz A gazdasági diktatúra eszközeivel — kvázi újraállamosítással — kívánja a gazdasági demokrácia, a piacgazdaság alapjait lerakni. A legkevesebb, amit erre mondani lehet az az, hogy a cél ellentétben van az eszközzel. A vita csak most kezdődik, amikor a privatizációs kormánybiztos ismerteti a törvényjavaslatot a vállalati vezetőkkel. Még csak kerekedik a vihar Gál Zsuzsa ELLENTMONDÁSOS JAVASLAT Politikai fórum Egy esztendeje indult útjára Csongrád megyéből a reformkori mozgalom, amely hetek, hónapok alatt országossá terebélyesedett. A reformkorok közreműködtek az állampárt megszüntetésében, a jogállamiság feltételeinek megteremtésében, a békés átmenet feltételeinek biztosításában. Az évforduló alkalmával szombaton politikai fórumot rendeznek, amelyre mindazokat meghívják a reformkor kezdeményezői, akik részt vettek a megalakításban, és az azutáni munkában. Várják azokat a tekintélyes szegedi polgárokat is, akik közreműködnek az országos és a helyi demokrácia kiépítésében, küzdenek a kulturális és gazdasági felemelkedésért, és fontosnak tartják a demokratikus baloldal újjászületését. A politikai fórum szombaton délután 4 órakor kezdődik a Csongor téri MSZP- helyiségben, majd este 6-tól a Lila Akác étteremben lesz vacsora. A családtagok, barátok, s mindazok részt vehetnek a „reformvacsorán”, akik ma, pénteken a 14-411- es telefonszámon, illetve holnap, szombaton a Csongor téri párthelyiségben 9- től 17 óráig asztalt foglaltatnak. A reformkor tagjai vendégül hívták Pozsgay Imrét és Vitányi Ivánt, az MSZP Elnökségének tagjait is. 3 Sistergő kanócok ülünk a Parlament sajtószobájában, s fél szemmel figyeljük a monitoron, hogy mi történik benn a teremben. Ki kávézik, ki beszélget, más már „anyagot” ír, közeleg lassan a lapzárta. Németh Miklós lép a mikrofon elé. Alábbhagy a csészecsörömpölés, elül a halk munkazaj. Nem a kötelező udvariasság diktálja mindezt, ami kijár(na) az ország első emberének, sokkal inkább az, amit mond. A miniszterelnök „vallomást” tesz, ország-világ előtt elismeri, mind ez ideig hazudott a kormány, az adósságállományból jobb volt eltagadni egy-két milliárdot, nehogy megrendüljön a bizalom hazánk iránt Tiszta és világos képet kell most már festeni; tizennyolcmilliárd dollár helyett több mint 20 a valós adósság; az eddig hétpecsétes titokként kezelt államháztartási deficit viszont 1100 milliárd forint* — És most melyiket higgyük? — veti közbe kajánul az egyik kolléga. Igaz, senkit sem ért úgy a bejelentés, mint derült égből a villámcsapás. „Jól értesült körökben” mindez eddig sem volt titok. Mindenki tudta, több hiányzik a kasszából, mint amennyit mondanak. Maga Békesi László pénzügyminiszter sem fukarkodott a jelzőkkel, amikor a hazai gazdaság helyzetét igyekezett ecsetelni a honatyáknak. „Nem rémhír, hanem realitás, hogy a magyar gazdaság alatt több oldalról is égnek a kanócok” — jelentette ki. Égnek bizony, s a gyűjtőzsinórból már csak néhány centi maradt, egyre jobban szűkítve az ország életterét. Odafönn látják, idelenn érzik mindezt az emberek. Még akkor is, ha mostanában egyre kevesebb szó esik a gazdaságról, hiszen figyelmünk a politikára, a demokrácia megteremtésére irányul. Csak közben arról feledkezünk meg minduntalan, hogy a demokráciához pénz is kell — nem is kevés. Márpedig pénz nincs, és úgy tűnik, nem is lesz jó ideig. Legalábbis erre enged következtetni a Pénzügyminisztériumban nemrégiben elkészült 1990-es költségvetés. Az érdekes olvasmány aligha fogja megnyerni a társadalom rokonszenvét, hiszen a pénzügyi-fiskális terror jövőre sem hagy alább. Az elmúlt években kialakult hazai pénzügyi filozófia ugyanis cseppet sem változik a jelek szerint. Elsődleges cél továbbra is a külső hitelezők kielégítése, a „kincstár” talpon tartása. Ennek a szempontnak gyűrik alá az egész gazdaságot. Aligha kétséges, hogy a költségvetés kapzsisága tovább rontja majd a vállalatok életképességét jövőre is. Egyetlen szempont nem kerül csak szóba a tervezetben: a lakosság. A befelé végletesen eladósodott kormány mintha tudomást sem szeretne szerezni a tízmillió polgárral szembeni tartozásáról. Ezért a lakosság az életkörülmények javulására jövőre nem számíthat. Sőt. Akadnak közgazdák, akik a hivatalos véleménnyel ellentétben, legalább 30 százalékos inflációt jósolnak ... Érdemes megbogarászni kicsit a költségvetési terveztet, a számok igencsak furcsák: az idén 21 milliárdra tervezett államháztartási deficitet jövőre „szerényen” csak 15 körülire tervezi a kormány. Csak nehogy úgy járjunk, mint az idén, amikor már márciusban véget ért az esztendő a Pénzügyminisztériumban, mert már akkor átlépték a bűvös hiányhatárt. Még ennél is figyelemre méltóbb a kiadások rovata: gyakorlatilag minden rubrikában csökkennek az értékek, egyedül az apparátus fenntartására fordított összeg növekszik több mint 50 milliárddal, annak ellenére, hogy évek óta a költségvetési támogatás leépítését sürgetik a honatyák. A vállalatoknak is jut még támogatás jövőre: 48 milliárdról mindössze 41-re mérséklődik állambácsi jótékonysága, öt és fél milliárddal azonban csökkenni fog az állami támogatás — ugye ne is mondjam, mindezt a lakosság zsebéből fogja megpatkolni, kiegészíteni a kormány. Aligha lehet más választása, hiszen alkupozícióink hitelezőinkkel szemben nem javultak- Magyarország hitelképessége az idei teljesítmény(jelenség) alapján tovább romlott. Sokan megkérdőjelezik az államháztartás jövő évi gazdasági forgatókönyvét. Már csak azért is, mert a kormány napjai meg vannak számlálva. A márciusi választások után az új kormány igencsak nehezen emeli fel majd az örökbe hagyott batyut. Hiába a politikai tőke, a demokratikusan megválasztott új Parlament és a nyomában újjáformálódó minisztériumok, vajon tudnak-e majd élni vele? A gazdasági kényszerpálya ugyanis kemény utat jelöl ki az egész nemzet számára. Egyetlen megoldás látszik célravezetőnek: szólamok helyett megkezdeni a valódi piacgazdaság kiépítését, radikális belső lépések mellett „feldarabolni” az adósságot, s közben megkezdeni a belső hitelezők, a lakosság felé való mind gyorsabb törlesztést is. Különben vészesen messzire kerülhetünk Európától. És sistergő dinamittal a kezünkben, valahol Ázsia csücskében várhatjuk a nem éppen kellemes robbanást. A „létező” szocializmus utolsó drámai durranását... Rafai Gábor Böjtöl a magyar... Az év eddig eltelt tíz hónapjában a kiskereskedelem 651,3 milliárd forint értékű forgalmat bonyolított le, ez az úgynevezett folyó áron számítva 17,1 százalékkal több, mint egy évvel korábban, összehasonlítható árakon azonban annál 0,4 százalékkal kevesebb. Tíz hónap alatt az élelmiszerek értékesítése 15,8 százalékkal, a ruházati cikkeké 3,2 százalékkal, a vegyes iparcikkeké 23,3 százalékkal növekedett — folyó áron —, a vendéglátás árbevétele pedig 4, 5 százalékkal. A vegyesiparcikk-forgalom 3,2 százalékkal több. A Kereskedelmi Minisztérium adatai szerint a lakosság mind jobban visszafogja az élelmiszervásárlást, s a kereslet erőteljesen növekszik a viszonylag olcsó cikkek iránt. Ruházati cikkekből, a magas árak miatt, a vevők csak a legszükségesebbeket vásárolják, a vegyes iparcikkek viszonylag nagy forgalma azonban azt jelzi, hogy egyes tartós fogyasztási cikkekre — különféle okokból — még mindig viszonylag sokat költenek. Továbbra is jellemző, hogy az importáruk mennyisége és választéka bővül a legnagyobb mértékben — 26,8 százalékkal —, míg a belföldi cikkekből mindössze 1,4 százalékkal szerzett be többet a kereskedelem az első tíz hónapban, mint egy évvel korábban..