Délvilág, 1991. január (48. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-02 / 1. szám
Oly’kort élünk a XX. század végén, mikor újfent kell a régi. A társadalmi életviteltől a tudományon át egészen a színházig. Na persze , voltak emberek, kik eddig is mívelték a kimondatlanul tiltott régimódiságot. Kávéházba jártak, mint a századelőn, s a kávé, tea vagy éppen rum mellett verseket, tárcákat, darabokat, netalán cikkeket írtak. Mint Nóti, Molnár, Karinthy és Rejtő. Oly’ kort élünk, mikor szükségszerű jó ízléssel elővesszük a régit. Kabarékat, kuplékat. Bizonyítva ezzel, hogy a múlt divatja nem feltétlenül lenézendő. Megnézendő. Ekképp gondolkozhatott Balázs Péter és Szombathy Gyula is, mikoron 1990 utolsó éjszakáján színpadra állították a fent említett, szerzők munkáiból összevágott. Régi pesti kabarét. Stílszerűen a Pesti Színházban. Oly’kort élünk, mikor már a Szilveszter sem az a szilveszter, mikor csak az alkoholszínt pezseg bennünk. Így volt ezen ominózus éjjelen is, mert székesfővárosunk álvidám jónépe a Váci utcán robbantgatta a petárdákat, durrogtatta a pezsgős üvegeket, míg odabent Tahi Tóthtól Kútvölgyiig izgult a Vígszínház művészgárdája. Oly’kort élünk, mikor már a függöny sem úgy gördül fel, mint egykoron. Olyannyira nem, hogy fel sem gördült, csak a szereplők jöttek a nézők elé gördülékenyen. S kezdetét vette a játék. A kétfelvonásos összeállítás dramaturgiáikig többhelyen kifogásolható. A koncepció, miszerint jelenetek és kuplék váltogatják egymást, eredendően jó ötlet. Ám mikor a második részben két próza közé négy szólisztikus dalbetét épült, kicsit egysíkúvá vált. A snittek rendezéséhez még egy apró észrevétel, miszerint nem igazán szerencsés az utolsó jelenet kiválasztása, hisz bár sok szereplőt mozgat, mégsem igazán lendületes. S gyanítható, hogy a tisztelt szerző a vé' ge felé közeledve többet gondolt az előlegre, mint a lehető legfrappánsabb befejezésre ... De halottakat miért kritizálunk, mikor a lényeg — a közönség vette az előadást. Oly’kort éltünk már akkor is, hogy a darab sikere, főleg ha ily tréfás, egyedül a színészen múlott. Ezért ír a ma kritikusa inkább a játszókról, mint a molt darabjairól. Kiemelni nem lehet senkit, egészen egyszerűen azért, mert a kabaré sajátossága, hogy nem egyenrangúak a partnerek. Ezek a fránya zseni szerzők valakinek csak unterman szerepkört biztosítottak, ami annyit tesz, hogy e karakter adja a sztár alá a poént, ki ezt becsülettel le is üti. Ilyen segéd, de hasznos szereplő Korognai Károly, kinek játéka precíz és pontos volt, ám megszólalásai nem mindig ültek, valamint a Korognaival együtt erején alulbecsült, kiváló kabaréérzékenységű Prókai Annamária. Az ellenpont, a sztár egyértelműen Tahi Tóth László, függöny előtti monológját, leszámítva, mindene sikerült. Nem volt nehéz dolga, hisz Lukács Sándortól Cserna Antalig Seress Zoltánnal bezárólag biztosan és pontosan játszottak alá. Mindezzel bizonyítva, hogy irigységtől mentes kollektíva tud jó, kabarét csinálni. A hölgyek közül a már említett Prókai Annamárián kívül Igó Éva és Kútvölgyi Erzsébet nyújtott átlagon felülit. A jó értelemben vett átlagba megérdemelt sikerrel tartozik Venczel Vera és Pápai Erika. Zsíros Áginak még picit érnie kell ezen új szerepkörben. A fenti felsorolás végére nem véletlenül került Harkányi Endre, kinek minden megmozdulása, a kuplétól a darabig élményszámba ment. Oly’kort élünk, mikor az igazi kabarékra már csak a nagy öregek emlékezhetnek. Ezért is ment élményszámba Benkő Gyula és Farkas Antal őszinte játéka. Ők még tudják, hogy is volt ez akkor. És végezetül a rendezőkről, kiknek legfontosabb tulajdonságuk, mi az előadáson is érződött, hogy színészek. A Balázs—Szombathy duó évek óta játssza e műfajt hatalmas sikerrel. Úgy, hogy a szakmából nem egy linkségnek tartotta az egészet. Most, és ezt a vastapsözön is illendően bizonyította, igazolták, nekik volt igazuk. Csak mellékesen, hogy az est legprofibb jelenetét is véletlenül pont ők játszották, bizonyos Hacsek és Sajó urakról ... Na, alászolgálja! csűri Ákos Kabaré a Pestiben Filmképek Planktonország Csapó kilenc. Tenger, vízlebegés. Kamera víz alatt. Azik és csúszik minden. Planktonok. Tengerben. Planktontenger Planktonországban. Vágás. PlanktonParlament. Távoli képen vízparton (folyó’’ tó? Tenger?), mint másutt. Belső vágóképek, alatt planktonszirénzene. A hat planktonpárt frakcióvezető közelije. Más-más. Sötét. Plankton kormánytagok. Férfi a férfiak között, ősz planktonhajszálakkal, planktonsminkkel, planktonfrizurával, planktongrimaszokkal. Ő a Mindenható plankton. Aztán a többi. Majd mindegyik planktonszakállal, de legalábbis planktonbajusszal. Kivétel egy ha akad — Plankton Ákos. A plankton plankton tárca nélküli planktonkormány Katalinok jó plankton,,húsban” vannak. Plankton felsőbbrendűséggel. Vágás. Planktonország népe. A Planktonok szorgosan dolgoznak. Gondosan építik a nyakukba szakadt planktondemokráciát. Tudják, még nem az igazi, épp’ ezért próbálgatják. A planktonforradalmak havában, planktonblokáddal. PlanktonPalotást jarták. Hullottak planktonkönnycseppek, mosolyogtak planktonvigyorok. Planktonul. Vágás. Vannak persze planktonkétkedő reakciósok is. Vallják, hogy ikszedik plankton János idejében milyen plnktonja volt. ők Planktonországban kompon járnak. Erre írta a nagy Planktonköltő, hogy Kompország. Ma a planktonoknak csak Kompósországuk van. Vágás. Planktonnarrátor: — Ja, natürlich, aber nincht kompot... — paso — 2 Tévészilveszter Miután pár napja Hankiss Elemér leplezetlen szemérmetlenséggel bár, de annál nagyobb nyilvánosság előtt, főműsoridőben megzsarolta mindazokat, akiket lehetett, tulajdonképpen már sejtettem: ez már egészen utolsó. Azután ... nézem a tévét. Már szilveszter délutánján, és ahogy egyik kedves kolléganőm mondogatni szokta volt: ledobja az agyam a szíjat. Rekontra címmel rendeztetett, úgymond, „a belpolitikai főszerkesztőség” műsora. Vendégek — mit vendégek? Csapatok! —, egyfelől politikusok (többek között Horn Gyula, Király Zoltán, Torgyán József, Csurka István, Kőszeg Ferenc), másfelől p pedig szakmánk reprezentánsai, vagyis újságírók (például Győrffy Miklós, Bodor Pál, Rózsa Péter, Kereszty András, Árkus József. Kezdetben még majdnem minden úgy tűnt, mintha normális szürkeállománnyal rendelkező, szellemes és kellemes egyének gyűltek volna össze. Kedélyes kis élcek hangzottak el például arról, ki is hát akkor az amatőr, és ki a profi, ám midőn Kereszty András arra kezdett hivatkozni (naná, hogy Csurka Istvánnak címezvén a dolgot), hogy ő bizony ama átkokban nem kapott egy József Attila-díjat sem — kezdtem érezni azt a rosszféle, lassú, de biztos szorítást a halántékomon. Még néhány pillanat, és szétrobban az agyam. Még rosszabb történt.. Csurka István nemes egyszerűséggel, mint aki készült ám, előkapta a zsebéből Ady Endre A muszáj- Herkules című versét, ha felolvasta. Akik ismernek, tisztában vannak a nemes irodalmi művek felolvasása és a köztem fönnálló, meghitt, bensőséges viszonnyal. Tényleg nem akármilyen élvezet az ilyesmi — node ez így, azért már enyhén szólva sok volt. A szóban forgó versben többek között olyan sorok szerepelnek, hogy „dőltömre Tökmag Jankók lesnek”, „milyen hígfejűek a törpék”, s a befejező szakasz: „sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi / Jó lesz egy kis hódolás és csönd, / Így nem fogok sohasem meghalni.” Anélkül, hogy bővebb esztétikai és aktuálpolitikai elemzésbe keverednénk: a dolog a maga célzásaival, sértettségekből, indulatokból táplálkozó mögötteseivel körülbelül annyira illett a szilveszter délutánhoz, meg általában az ilyesféle műsorok eredendően egészen másfajta jellegéhez, mint bélsár az esküvői asztalra. Hát még, ami ezután következett, az sem volt éppen utolsó. (Vagy éppen hogy nagyon is.) Úgy három perc leforgása alatt a Rekontra című jeles grémium tagjai oly lenyűgöző gusztustalansággal estek egymásnak, hogy egészen utolsó volt nézni. Arról nem is beszélve, hogy például Horn Gyula azért lelkesedett leplezetlenül az utóbbi időben valóban igen jó szakmai színvonalra emelkedett Népszabadságért, mert az, ugye, „szocialista”. (Attól jó a legkevésbé.) Így aztán, mire estére Az utolsó Híradó című Kern— Koltai Róbert produkció elkövetkezett, már a teljes tanácstalanság állapotában lefedztem: tudva tudtam, hogy ez a tv-híradó sem lesz az utolsó, viszont fogalmam sem lehetett, mi lehet akkor vajon tényleg az utolsó, mindezek után? A szellemességet, a poénokat meg csak ugyanígy lehetett kezelni: legutolsóként. Éjfél után, midőn a tv-ben már az obuigát zenés akármik mennek (feltétlenül kell legyen benne kánkán, meg réveteg tekintetű cigánynóta-énekes) — szóval, ekkorra érkezhet a szellemesség, a humor, a szilveszteri kedély megannyi igazi csínja s kínja — már közvetlen társaságunkból. Mert a tvben közben, az 500. női mellbimbó és a 300. operettrészlet között... ez az utolsó. Utolsót kaptunk. Mindenből. Hiszen az az általános véghangulat-dömping, amit megint oly gyanús egyöntetűséggel sulykol belénk a fővárosi sajtó tekintélyes része, mint pár hónapja az állítólagos antiszemitizmust, meg még korábban, úgy június, július táján azt a bizonyos „ez a kormány eleve rossz”, mindenkibe (még a kormányban is) sikeresen belepumpált tézisét — szóval ez mostanra már olyan képet mutat, mintha 1991-ben Magyarországon csakis havonta 8 forint 50 filléreken rágódó, hajléktalan, a szó szoros értelmében koldusszegény milliók tengetnék majd nyomorult életüket a fenenagy demokráciában. És például eme véghangulatkeltés ellen tényleg jogosan léphet föl akár Csurka István is — akárcsak korábban más hasonló maffiaakciókkal szemben. Csakhogy ... így, a szilveszker (újra)látott módon, ez fiúk, nagyon nem mén. Mondhatni, tökéletesen a másik fél malmára hajtja a vizet, ha úgy tetszik, újfent stílusosan, a pezsgőt, így aztán tényleg nem is lehet vitás, hogy ki. Vagy mi lehet az utolsó. Az, aki vagy ami azt csinál magából. DOMONKOS LÁSZIÓ 86. örülünk és aggódunk, félünk és reménykedünk egyszerre. Gyönyörű május este van, nem tudunk bent maradni a fülledt meleg barakkban. Otthon ilyenkor távoli harangszó int imára és nyugovóra. Itt harangszó nincs, mert az vallási propaganda. Az pedig tilos. Mért hiányzik nekünk éppen a harangszó? ... A lélek hiányzik nekem, mert itt minden csak anyag, anyag, matéria, elprédálhatatlan mennyiségű anyag, nyersanyag. Még az ember is az. Kiülünk a barakk mellé, és halkan énekelünk. Vanközünk egy kitűnő karmester és kórus szervező, meg néhány igen szép hangú tanító. Énekelgettünk mi már itt közösen nem is egyszer. Langyos szél simogat bennünket. Legtöbben félmeztelen, legfeljebb ingben ülünk a barakk melletti gyér fűben. És szépen, lassan mondjuk az éneket a ránkboruló csöndes kaukázusi estében. Az Iharos alján nincs más kívánságom, Áldjon meg az Isten, sok ezerszer áldjon! Áldjon meg ezerszer, mért reám vártál, De álljon akkor is, ha sohse vártál, Ha sohase vártál. Csal nézünk magunk elé ... ha sose se vártál és talin már csak a szívünk mond.E a szöveget, a szánk meg a dallamot. Rongyos a dolmányom, hej de mért ne lenne, Három ország porát megfeküdtem benne. Cserepes a szám is, őszi szél kifújta, Ha te megcsólkolnád, meggyógyulna újra. Piros Imne újra. Egy ris szünet, aztán folyik az ének patakja tovább, kisú csobogással . Hideg, elhagyott az így kösönt az este rám. Száz forrás fakad a hegyekből, Csak fakad a szívemből. Aludj árva szívem, Virágom, virágom, havisi fehér gyopárom Elmúlt évek halálferme és állandó feszültsége oldódik, és össze is rándul egyben: meddig lehet szeretet nélkül élni? Mit tettek tönkre bennünk ezek az esztendők, és mit változtattak meg kitörölhetetlenül agyunkban, idegeinkben, sejtjeinkben? ... Aludj, árva szívem, aludjál, / Fájó elmúlásról ne tudjál, / Virágom, virágom .. A csillagok reszketnek fönn a mérhetetlen magasságokban, mi is reszketünk lenn, a lélek mérhetetlen mélységeiben ... Virágom, virágom .. . Lovamat kötöttem piros almafához, / Magamat kötöttem gyönge violához. / Lovamat eloldom, mikor a Hold fölkel, / De tőled, violám, csak a halál old el... Davaj szputyjoptvojumaty fordít az őr a toronyból, és mi hirtelen visszatérünk az anyag valóságába, és nehéz lélekkel elindulunk befelé, a priccsre, aludni... Molotovkától elbúcsúztunk. Állunk a főtábor kapuja előtt po pjaiy. Az autó már elment, de egyelőre be sem engednek bennünket. Az őrök szokásuk szerint torokhangon kiabálnak, hogy mit akarok mi itt. Előkerül Marczi alezredes is, aztán az itteni őrnagy is. Némi tanakodás után végre beengednek. Csak nem maradhatunk a lágeren kívül! Ki hallott már ilyet! Hamarosan megérkeznek Rusztaviból is, örülünk egymásnak, de itt senki nem tud semmit a hazaszállításról. Megint hazudtak volna? A holtakat elsirattuk, és lassan elfelejtjük őket. HORVÁTH ISTVÁN (Folytatjuk.) Egy zászlós följegyzéses eszterám, Deres, hideg őszről aludjál, ne tudjál. Emlékezetem szerint úgy a nyolcvanas , évek vége felé kezdtek a kabaréban heherészni a néhai partizán szövetség növekvő taglétszámán. Akkor már lehetett halkan röhögni, ha szóba került az elképesztő tény, miszerint az egykori ellenállók száma nem csökkent az évek múlásával, de ütemesen emelkedett. Elvetemült pofák eme örvendetes gyarapodást kapcsolatba hozták a juttatások számával. Persze ezekről nyilvánvaló volt, hogy ők nem fértek be a keretbe, különben nem kajánkodnának. A történelem azonban olykor csavaros fordulatokon keresztül tükröződik, miként erre mifelénk már megszokott. íme néhány példa. Hallgatom a budapesti szálloda vezetőjének ünnepélyes fogadkozását, mely szerint az idei éjféli tombolán nem lesz a húzás körül semmi bunda, nem úgy, mint egykor. Akkor ugyanis valami főember szilveszterezett a vendégek között, és az ő számát kellett kihúzniuk a tombolán. Izzadtak is, ő meg a rendező, csak úgy csurgott a Verítékük! Hogyisne, és ha elvétik? Na ezért kárpótolják most a Nagyérdeműt — nem csalnak. Egyébként ünnepélyesen elítélik így, utólag, azokat a vörös bárókat, akik ugye annak idején ... Köpeczi Béláról olvasok, aki évekig volt az Akadémia főtitkárhelyettese — milyen szép cím, ennél tán csak a főtitkáré a jobb csengésű —, majd utóbb művelődési miniszter Szóval egy ízben, még a hetvenes évek végén, magához kérette egy alacsony beosztású segédmunkatársát, mert „az Útlevélhatóság megkereste és információt kért tőle az illető kiutazóról”. Ő egyébként igen tapintatosan, noha egyben alaposan tett eleget e fölkérésnek, s mondhatni az akkori idők szóhasználatával élve, lekaderozta a segédmunkatár- káder at. Ezt a műveletet egyébként titkárnők és osztályvezető hasznos és szintén tapintatos közreműködésével végezte. Senki nem volt kiakadva, mindenki igyekezett lekerekíteni az ügyet, kerülni a botrányt. Egyedül a segédmunkatárs tekintett úgy erre a beszélgetésre, miut tán nem egészen normális föltételére egy nyugati utazásnak. Meg kell adni, ilyen is volt, de erős kisebbségben. Jelzem, a főtitkárhelyettest jeles tudósnak tartottuk, Szegedre évente jött a TIT nyári egyetemeire előadást tartani. Akkoriban szállongó pletyka szerint miniszterségét feleségének köszönheti, mert a neje szólt egy ízben Aczélnak, hogy azt mondja Gyuri, ez a szegény Béla már olyan régen szeretne miniszter lenni, segítsen már neki. Megtörtént. Utóbb ő maga mesélte el a hivatalos fölkérés történetét. Eszerint egy reggel a sofőrje miniszternek szólította, ebből gondolta, hogy most már komoly az ügy. És tényleg aznap délelőtt hívatta a párt főtitkára a fehér házba. Kicsit megvárakoztatta, emiatt elnézését kért, majd a lefegyverző egyszerűséggel megtudakolta, azaz közölte: itt úgy gondolják az elvtársak, hogy maga lenne a művelődési miniszter, , vállalja? Köpeczi még ismerte a pártfegyelmet — igent rebegett. A titkárnő varázsütésbe két pohár bort hozott, koccintottak az ügyre, amely ezzel el is volt intézve. A szakma is elégedett volt, végre valaki a bársonyszékben, akit nem kell restellni. Kinevezése jó húzásnak látszott... (tráser) Hazafelé „Tényleg ilyen rohadt a helyzet?” — tette fel a kérdést Nagy Bandó András a rádiókabaréban. Tényleg ilyen ... Kivált, ha az első szabad Mikulás, az első szabad Jézuska, és első „Szabad György” időszakában kérdez ilyeneket az ember. Nagy Bandó pedig tudhatná, hisz ő az első Szabad polgármester széles e hazában. De miért is fontos ez? Csupán, mert eszünkbe jutott. Szabad Ország, Szabad Újságírója, azt ír, amit Szabad. Hát most mindent szabad. Leírhatjuk például, hogy ideje volna „leírni” a rádiókabarét. Meglehet, pedig nincs igazunk, mint azt, ahogyan a közmondás tartja: Négy lába van a részegnek, mégis hazatalál, így aztán botorkálunk. Hazafelé. Kívánjuk mindenkinek: tudja, hol a haza ... — te — SZERDA, 1991. JANUÁR 2.