Diósgyőri Munkás, 1970. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-30 / 26. szám
2 * * Arcok a gyárból ! Pacz Pál felvétele. J Ú >r * * * » * * isit * * * *• ******+************************************ *■ jból indul szakmérnökképzés A Diósgyőri Gépgyár és a Lenin Kohászati Művek műszaki dolgozói között népszerű továbbképzési lehetőség a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem által szervezett szakmérnökképzés. Az egyetem most újból felvételt hirdet: — a bányamérnöki kar szakmérnöki szakára; — a kohómérnöki kar hőkezelő, öntő, hengerlő és kovácsoló szakmérnöki szakára; — a gépészmérnöki kar szerszámgépek automatizálása szakmérnöki szakára. Az oktatás 4 féléves, levelező formában. Felvételi vizsga nincs. A hallgatók államvizsga letétele után szakmérnöki oklevelet nyernek. A felvételi kérelmet a munkáltatónál kell benyújtani. DIÖSGVORT WONKÄS Növekvő igény Az MSZBT borsod megyei központi orosz nyelviskolájának vezetősége megalakulása óta immár negyedik alkalommal tartotta meg tanév-záró értekezletét. Az értekezlet megállapította, hogy az utóbbi időben örvendetesen megnövekedett az iskolás gyermekek, de a felnőttek körében is az érdeklődés az orosz nyelv iránt. Bizonyítja ezt az összehasonlító adat is, amely szerint négy esztendeje csupán 600, ma pedig már 1300 hallgatója volt a most befejezett tanévnek. A vezetőség megállapította azt is, hogy a megyei művelődési központ segítségével megrendezett klubfoglalkozások rendkívül sok érdeklődőt vonzottak, s hatásukra növekszik a nyelvoktatásba bekapcsolódók száma is. fiz elektronikus „orvos“ A dolgozók tömeges betegségmegelőző szűrővizsgálatát kezdték meg a zsdanovi 11- jics Kohászati Üzemekben. A vizsgálatok a szív- és érmegbetegedések kezdeti stádiumban való felismerésére irányulnak. A vizsgálatokat a Donyeci Orvosegyetem klinikájának orvosai végzik, méghozzá a távolból, a Donyeci Műszaki Egyetem számítóközpontjának segítségével. Az orvosok és a matematikusok — a legjobb kardiológusok sokéves tapasztalataira támaszkodva — diagnosztikai programot állítottak össze. A dolgozó vizsgálata alkalmával mért adatok telexgépen keresztül a számítóközpontba kerülnek, ahol a számítógép feldolgozza azokat és 15 másodperc alatt választ ad a páciens egészségi állapotát illetően. Sfe******************************************************.^ Pártszervezeteink, vezetőségi tagjaink hétköznapjaiból Az új munkastílusért... A rajzterem ISS-be időnként beleberreg a telefon. Jászai Sándor, a gépgyár sodrógépszerkesztési osztály vezetője, kábelgépfőkonstruktőr-helyettes röviden, határozottan beszél. A munka sok, az idő kevés. Konstrukciós mérnök — a munkája a legfőbb hobbyja. Gyermekkora óta vágyott arra, hogy új gépeket tervezzen, szerkesszen, érthető, hogy minden idejét ,,hobbyjának” szenteli. Persze a munka mellett jut még idő másra is, hiszen 1964 óta tagja a pártnak, számos megbízatást, pártmunkát kell végeznie. Amikor négy évvel ezelőtt a csúcsvezetőségbe választották, a három alapszervezet — főkonstruktőr I., II. és a műszaki fejlesztési osztály — termelési felelőse lett. Koordinálja, szervezi, irányítja a gazdasági munkát. Nem volt könnyű elkezdeni a munkát. Amikor megalakultak a csúcsvezetőségek, az első és legfontosabb teendő az új munkastílus megkeresése, kialakítása volt. 1963- tól, amikor már összeszokott a vezetőség, rendszeres, aktív munka jellemezte a határozatok végrehajtásának teljesítését. Számos és sokrétű feladattal kell megbirkózni, hiszen a nagyüzemi pártbizottság többször foglalkozott a gyár gazdasági munkájával, és az ebből származó határozatoknak e területen is érvényt kellett szerezni. Nagy feladatot jelentett termelési vonalon — így Jászai elvtársnak is — az új gazdasági mechanizmus előkészítése. A jó előkészítés után zökkenő nem is jelentkezett, második számú kedvenc, a Ha szabad ideje engedi, a fényképezés örömei kötik le idejét. Szenvedélyes fotós, persze csak amatőr alapon, de a fekete-fehér képektől a színes diafilmekig valamennyi megtalálható gyűjteményében. Külföldi útjain szerzett élményeit és színes felvételeit már többször ismertette a műszaki ház vendégeinek. Legutóbb az MSZBT brigádok részére tartott előadást a Szovjetunióról. Járt már a MTESZ-ben és a TIT-ben is hasonló céllal, s a látogatók mindenkor élménnyel gazdagodva távoztak. Mostanában idő jut erre. Ha gondolatait fürkésszük, érezhetjük, hogy a soron következő vezetőségválasztás köti le minden idejét. A beszámoló anyagát készítik a csúcsvezetőségben, s a termelési munkáról készült jelentést adja ehhez. Van mit beleírni a titkári beszámolóba, hiszen az elmúlt két év alatt a csúcsvezetőség termelési munkája a pártbizottsági határozatok tükrében intenzívebb lett. Mikor búcsúzunk, mosolyogva megjegyzi: — Ritka találkozása az a véletlennek, amikor a gazdasági munka és a társadalmi megbízatás találkozik. Az egyiket szeretem, a másik nélkül élni nem tudnék. A kettő kiegészíti egymást, s így adja azt az örömet, amelyet a munka és a szórakozás nyújthat. az ötödik „X” táján az ember egyre inkább Á% az emlékekből él. Életem legnagyobb részét Miskolcon töltöttem, jelenleg is itt élek. Még sincs olyan város, mely kedvesebb volna számomra, mint Kijev. Két találkozásom volt a várossal, két merőben ellentétes időszakban, teljesen más körülmények között. Talán azért is a legszebb számomra. Pedig micsoda idők jártak akkor. Háború volt. Mint ellenség mentem oda, s hogy életben maradtam, mégis nekik köszönhetem. A Donnál estem fogságba teljesen legyengülve, félig megfagyva. Lerombolt országukban nehéz körülmények közt, velük együtt kaptam erőre, épültem fel, váltam ismét egy teljesen más gondolkozású emberré. Taníttattak, barátjukká tettek, miközben vállvetve keményen dolgoztunk. Hazatérve ugyanebben a szellemben folytattam tovább a munkát. Huszonöt év telt el azóta, s a Kijevben töltött idő felejthetetlen emlék lett. Mindig vártam az alkalmat, hogy viszontláthassam a várost. Ez az alkalom most eljött. A Lenin-centenáriumra országszerte , így városunkban, s vállalatunknál is barátság-vonatokat szerveztek a Szovjetunióba. Elképzelhető, milyen érzéssel készülődtem a viszontlátásra. Szinte honvágyat éreztem. Amikor megpillantottam a millió fényben úszó várost, úgy éreztem magam, mint aki hazaért. Az átlagember szókincse túlságosan kicsi ahhoz, hogy szavakkal ki tudja fejezni a fogadtatást, a kedvességet, a jóindulatot, az udvariasságot, amivel a szovjet nép minket magyarokat fogadott. A pályaudvaron, az utcákon — bármerre jártunk — körülvettek vendégszeretetükkel, a Hotel Mir-ben, a Béke-szállóban helyeztek el bennünket. Alig vártam, hogy megvirradjon. Lemondtam a szervezett városnéző programot, reggeli nélkül indultam útnak — egyedül. Hogy is tudtam volna enni, hiszen a szívem a torkomban dobogott. A taxiállomáson mindössze öt percet kellett várni, de az öt perc mégis egy örökkévalóságnak tűnt. A legtöbb ismerősöm annak idején a 6-os számú bőrgyárban és környékén volt, ahol én is dolgoztam. Itt volt tehát a legtöbb remény, hogy mén élő ismerősökre találok. A taxiállomáson találkoztam egy házaspárral, akik szintén abba a kerületbe igyekeztek, s így az úton készségesen magyaráztak. Végigmentünk a Kristyályikon, elbánniuk a Bogdán-szobrot. Alig akadt ismerős évnél. Újak épültek. Nem csoda, 22 év nagy idő egy város életében. Kísérőim közben leszálltak. Nekem még jó időbe telt, amíg odataláltam. Emlékeztem egy térre, amely a gyár előtt volt, s mert nem találtak sehol, kiszálltam érdeklődni. Egy öreg néni irányított útba. Hiába is kerestem volna tovább a teret, tízemeletes bérházak álltak a helyén. Mögöttük találtam meg a gyárat. Tehát megérkeztem. Huszonöt év óta csak álmomban jártam itt. Vajon találok-e ismerőst, jó barátot? Bíztam benne, hiszen annak idején öregeken kívül gyerekek, asszonyok is voltak a munkatársaim között. Él-e még Vaszil Ivanovics Lodvinov, hajdani drága mesterem. Vagy Komutenko, Sör, Sinderej? A gyerekekből meglett emberek lettek, az asszonyok pedig megöregedtek azóta. Hisz én is huszonhét éves voltam akkor, ma pedig 50. Tehát az álmaimból, reményeimből nem sokat várhattam. r Ez a Templom tér, így hívták régen. Innen fél száz méterre, a 10-es szám alatt lakott Lodvinov, akivel legjobban szerettem volna találkozni. Akkor 54 éves volt, 22 év telt el, 16 éves, tehát még élhet. Elindultam haza felé. A kapunál nézek a kilincsre, mintha villamosáram ért volna. Azt a kilincset a zárral együtt én csináltam .. . Belépek az udvarra. Kopogok. Nem válaszolnak. Reményeim foszladoznak. Kopott udvar, kopott ház. Ő nem így tartotta. Újra kopogok. Ismét csend. Benyitok, keresztül megyek két szobán. Sehol senki. Az udvarról neszt hallok. Kimegyek. Egy öreg, töpörödött néni motoz a szenes színben. — Zdrasztvujtye, mama! — mondom. — Szervusz, fiam! Kit keresel? — Hát anyukám, én egy nagyon jó embert keresek, Vaszil Ivanovics Timofejt. — Kit, fiam? Újra megmondom. Odajön, rámnéz szomorúan. — Ki vagy te? Mondtam neki, ki vagyok, és hogy Magyarországról jöttem. Rám néz, fátyolos öreg szeméből könny gördül ki. — Fiam! Magyarország nagyon messze van, és te ide visszajöttél? Áldjon meg az Isten . .. Ő már elment 1957 őszén. — Drága mama! Én úgy emlékszem, hogy te az ő felesége vagy. Ugye? — Merően néz rám. — Nem, fiam. Az ő felesége nagyon messze van, elment az övéihez. Elszomorodtam. Vajon miért tagadja le, hogy kicsoda? Gondolkoztam. — Lehet, anyám, hogy a te öreg szívedben még él a parancs. „Hadifogollyal semmi közvetlen kapcsolatot teremteni nem szabad!” Mondtam neki, hogy az az idő elmúlt, elolvadt a jég, s ma ugyanazok a hadifoglyok és gyermekeik azért dolgoznak, hogy a két nép soha többé ne kerüljön szembe egymással. — Áldjon meg az Isten, drága jó anyám! — mondtam. Megcsókoltam ősz homlokát és eljöttem. Végig azon az úton, ahol négy és fél évig négyes sorokban jártunk. A volt tábor udvarára értem. A kerítésnél még megmaradtak az öreg nyárfák, mely alatt annyit üldögéltem, nyugat felé nézve, arra gondolva, vajon mikor látom újra szülőföldemet. Megrohantak az emlékek. A fa alatt egy kidöntött kerítésoszlop. Leültem, s pipára gyújtatam. Odajön egy munkás, néz rám csodálkozva. — Mit szomorkodsz, elvtárs? — kérdi. — Hagyj békén. Ülj le te is és gyújts rá! — mondtam és megkínáltam. Elfogadta. — Ez nem orosz, te sem vagy az. Honnan tudod a nyelvünket? — Itt tanultam, nálatok, négy és fél évig, mint hadifogoly. Tőletek tanultam. Egy kis idő múlva még egy munkás jött arra. Újdonsült ismerősöm odahívta. — Iván! Gyere már ide. Nézd, ez az elvtárs eljött meglátogatni minket. Itt volt nálunk hadifogoly, itt dolgozott a bőrgyárban. Iván kezét nyújtja. — Sokáig élt, tovar is, hogy még máskor is meglátogass minket. — No, de fiúk, várjatok egy kicsit — mondtam, s egy üveg tokajit vettem elő a táskámból. — Ezt azért hoztam, ha az öreg Vaszil Ivanovics él, vele isszuk meg. Ha pedig nem él, akkor kimegyek a temetőbe és a sírjára öntöm. Sajnos ‘nem így sikerült. — De a felesége még él! — mondja Kolja. — Én is úgy láttam — válaszolom —, de tagadja, hogy ő volna. Nem baj az, fiúk, éljen ö sokáig erőben, egészségben... Én egészségünkre nekünk is! Az üveg körbejár, miközben oroszosan lekezeltünk, összeölelkeztünk. Ok elmentek. Én, bementem az igazgatóhoz, adjon engedélyt, hogy meglátogassam az üzemet. Az üzemfőnökhöz küldött, hogy legyen segítségemre. Nagyon kedves, barátságos ember, egy 30—35 éves mérnök fogadott. Végigkísért az üzemen, segített megkeresni a régi ismerősöket. Én megmutattam azokat a régi gépeket, amelyeket én és csoportom állítottak üzembe annak idején. Sajnos, az ismerősök közül keveset találtunk. Az öregek már elmentek. Mire ismét a gyárudvarra értünk, a munkások közt elterjedt a hír, ki vagyok, sokan vettek körül. Magyarul, oroszul nevemet kiáltották: — Pista, Sztyepán, te élsz? amikor egymásra ismertünk, összecsókolóztunk, szívem majd felrobbant az örömtől. Én az élet viharában megtanultam nem sírni, de akkor a torkomon nagy gombócok mentek le. Úgy fogadtak, mint testvér a testvért. Sokáig örültünk a nem remélt viszontlátásnak. Legyen életükön és munkájukon áldás és a világbékéért folyó közös harcunk sikere, hogy sokat találkozzanak még velük, nem ilyen hozzám hasonló módon, hanem fiatalon örülve egymásnak. Erre gondolok most hazatérve, s megnyugvással dolgozom, hogy a szovjet emberekkel együtt váll váll mellett küzdünk népünk és az ember’- '- !*nője*'”t. Oláh István DIGÉP 197«. jfnnrus 30. Amerika városi gettói Az amerikai városi gettókban riasztó arányban sokasodnak a társadalmi és személyi problémák. Ezt a véleményt statisztikai adatok támasztják alá. Noha az Egyesült Államok néger lakossága — 23 millió fő — a fehér lakosságnak csak egykilencedét képezi, a Szövetségi Kábítószerügyi Hivatal rendőrségi jelentéseken alapuló adatai szerint, a négerek között majdnem annyi kábítószer-fogyasztó van, mint a fehérek között. A házasságon kívül született fehér gyermekek aránya 4,9 százalék, a színes bőrű gyermekek esetében ez az arány 29,4 százalék. Az amerikai népszámlálási adatok arról tanúskodnak, hogy a néger családok 29 százalékában nincs apa, míg a fehér családoknak csak 9 százaléka él apa nélkül. A házasságon kívüliség sok esetben érthető. A családok annyira alacsony jövedelemmel rendelkeznek, hogy nem tudnak eltartani egy munkanélküli férfit, s a néger munkanélküliségi arány majdnem kétszer akkora, mint a fehér. A házasságon kívül született néger és fehér gyermekek aránya közti nagy különbséget az az egyszerű tény is magyarázza, hogy a fehér nők közül sokkal többen engedhetik meg maguknak a terhességmegszakítást. Az öngyilkossági arány a fehérek körében nagyobb, mint a négerek között. De a 20—34 éves férfiak korcsoportjában ez az arány fordított, a nagyvárosi gettókban az öngyilkos néger férfiak aránya talán kétszer akkora, mint a fehéreké. Mi az oka ennek? Herbert Hendin fehér pszichiáter ezt azzal magyarázza, hogy a négerekben eluralkodik a reménytelenség érzése, mert tudják, hogy életük soha nem javul meg.