Divatcsarnok, 1854 (2. évfolyam, 1-72. szám)
1854-07-05 / 37. szám
•H«---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------—H# «• i * f }*. —« 843 idézőitől (gourmand), a világfiaktól. A vonások, melyeket arczán hagyok, a lélek vonásai lesznek inkább ; és a ráma, melybe az ifjúság eme személyesítőjét állítom, lesz az idő; mindnyájunk közös rámája, ha meg kell bíráltatni magunk tartása felől az eszmék irányában. Petőfi, az annyira szeretett költő, és sokképen ítélt egyéniség, összehozhatlan ellenmondásban fog vesztegelni előttünk mindaddig, míg lélektani fáklya nem világít körülötte. Ő nem volt rejtély máskép, mint tehetségében. Beszéde, gondolkozása, tartózkodás, hátsó ajtók nélküli volt. Lelkét mindenki olvasható, csak szem vagy inkább tapintat kelte hozzá. Megvolt a maga saját köre, választott embereiből, kik önként alárendelék magukat ítéletének, vastag bánásmódjának, kik tűrték a nyers barátot, szerették a lángeszű költőt, kinek lelke mögött látatlan szellem, mint nagy eszmék sugallója, van mindig jelen. Petőfi mondható : svave est jugum meum, kedves az én igám ; mert ez szorul szóra beteljesedett köre tagjain; és kor-és asztaltársai örültek tőle függeni. Az irodalom és ennek emberei, csak téltul állhatták meg előtte. Ó, harag nem harag! egyenes nyiltszivűséggel hallatáraszaló, semmisítő ítéletét oly írók és költők felől, kiket a nemzet jóforma elismeréssel diszesített. Epéje többnyire bevegyült ítéletébe, mely épen azért soha nem fájt, nem fájhatott épkézláb írónak; de ő igen nagy komolysággal ejté, s hitte, hogy való igazat mond, kivált midőn köre tetszéssel fogadó nyilatkozatait. Ami a nagy élet igazságait, az eszméket illeti, őt is érte ama sebes léghuzam, mely az akkori nemzedéket gyorsabb vérűvé idegzetté, olykor a beteg láznak is látható jeleivel fölvillanyozta. Az időjárás igen erős kezdett lenni, az egyének pedig mind inkább veszték talpaik alól a derekas valót és tapasztalati földet , és mint az alvajáróval történni szokott, idegen erőknek estek hatalmába. Tett és szólott a nemzedék más által, s a lelkek érintkezései, egymásba szakadásai egy nagy folyamát álliták ki a kor szellemének, a vélemények országának. És midőn e folyó már túllépte partjait és hullámokat is kezde hányni, ott lehet látni Petőfi Sándort a vészben, hintázva magát, mikép az énekes hattyú, a habok halmain , völgyein. Hazáját gyakran nem adta volna az egész világért, máskor az emberiség nagy gondolatánál, mint csöpet a tengerben, úgy veszté el amazt ezekben, — és ezt, ha jól emlékezem, egy kritikusa gúnyosan vetette szemére, elég igaztalanul. Mint költő, olykor a legünnepélyesb, emelkedett, magas és gyöngéd ; máskor a mindennapiságnak hódol, nyers, faragatlan, s majdnem mosdatlan szájú. Innen volt Ítész, aki mondó, hogy ő hamisan eredeti, ráfogott tehetség; volt bírája, ki aljasnak. *