Dominkovics Sándor: A katholikusok sérelmei (Budapest, 1893)

— 4 — És midőn nekem az a megtisztelő szerep jutott, hogy ily díszes és nagy gyülekezet előtt szóljak bajaink­ról, sérelmeinkről, melyek részint már okoztattak, részint — s ezek a legsúlyosabbak — még a kormány prog­ram­jában mint sarkalatos pontok honfoglaltatnak, előre is szives elnézésüket, kérem először azért, ha a viszo­nyaink közt nehéz és kényes feladatot nem leszek képes várakozásuknak megfelelően megoldani; másodszor pe­dig azért, ha megfutásában azon mezőnek, melyen szemlém alatt áthaladnom kell, és melyen oly visszás és kedélybántó dolgokat találok, melyek láttára a jog­érzet épúgy megbotránkozik, mint ahogy megdöbben a vallásos érzés , ha — mondom — e szomorító állapo­tok ecsetelése közben a hullámzó kedély nem lesz ké­pes mindig az önök óhajainak és a tárgy fontosságának megfelelő szavakat alkaimra kölcsönözni. Távol fog állani tőlem személyeket sérteni. De mikor egyfelől dogmatikus elvek, a vallásos meggyőző­dés és társadalmi eszmények szent és sérthetetlen érdekei forognak koczkán; másfelől pedig konok ragaszkodást a jogelleneshez és tusakodást az igazság ellen — szofiz­­mával és erőszakkal — látok sorba felvonulni, — ott, amint kérlelhetetlen a lelkiismeret és megvesztegethe­tetlen a tiszta meggyőződés, oly határozottaknak és fél­­reérthetetleneknek kell lenniük a bíráló szavaknak is A világos magyar szóból ért a magyar ember. * *

Next