Dunántúl, 1912. november (2. évfolyam, 249-274. szám)
1912-11-01 / 249. szám
4. oldal nál, hogy könnyebb egy kutyát pótolni, mint a férjet. Egy sportférfiu így felel: „Az asszony természetes ösztönből a kutyát mentené meg, mert az kisebb.“ Íme, így gondolkodik egy sportférfiu. De hát nem találkozhatnék-e olyan asszony is, aki nem lévén képes megmenteni férjét, mert nem bírja azt elvinni, inkább vele halna, minthogy kutyáját mentené meg? Egy munkásnő durva őszinteséggel így felel: „Mentsd meg a férjet, a kutya nem tudja táplálni az asszonyt.“ Pardon asszonyom, vannak tanult kutyák, melyek nagy jövedelmet hoznak; ha önnek ilyen kutyája lenne, azt hiszem, ott hagyná az urát a tűzben. * Egy másik névtelen végre így felel: „A kérdés absurdum. Az asszonynak a férjét kell megmentenie.“ Igen, kedves névtelen, de tulajdonkép az ön válasza az abszurdum. Mert hisz nem az a kérdés, hogy mit kell tennie egy asszonynak, hisz ezt mindenki tudja. Még a törvénykönyvben is benne van. A nő köteles követni férjét. S ahelyett, hogy követné őt a lángokba, többet ér megmenteni őt. Csakhogy a között, amit egy asszonynak tenni ke 1l és a között, amit valóságban megtesz, nagy űr tátong. És ön, kedves anonimus, erre az űrre nem igen gondolt. Csodálatos, hogy egyik válaszoló sem felelte azt: „Ahelyett, hogy azon téprenkedjék, hogy kit mentsen meg előbb, férjét vagy a kutyáját, jobban teszi az asszony, ha először önmagát menti meg.“ Ez is éppen olyan egoista felelet lenne, mint a többiek, de legalább praktikus. Mert ami meglepő az összes feleletekben, az a vad egoizmus. Mindenik válasz, még amelyik legkedvezőbb is a férfira, hitvány érdeken alapszik. Egyik sem hivatkozik arra a szeretetre, mellyel a házastársak egymás iránt tartoznak. HÍREK. Halottak estéjén. Peregnek a fáról az őszi levelek___ Ablakomból kitenkintek a szabadba, nézem, merengve nézegetem a diszevesztett őszi tájat, az elmúlásnak, az enyészetnek ezt a szomorúan is oly hűséges képét. Az égen ólmos felhők kergetődznek, szürke szemfedőt borítva a verőfényre; a lombja hullató ágakon némán ül a néhány madárka, melyet messze vidéknek napsütéses, virágillatos tavasza sem tudott elcsábítani szülőföldjéről; s a szellő is, mely bánatosan rezegteti meg lent a lombot, fent a felhőt: mintha a tavaszt sírná vissza, mintha a múlandóságnak kérlelhetetlen törvénye ellen panaszkodnék ... Puszta véletlen-e vájjon, hogy az egyház éppen ebbe a borongós, ebbe a bánatos őszi időbe helyezte a halottak estéjét? Avagy ez intézkedése nem fakadt-e inkább abból a mélységes lélektani tényből, hogy az ember hangulata nem lehet teljesen független a természettől? Az egyház ősrégi ünnepeiben van pszichológia és van poézis. Mikor megújhodik az egész természet, mikor téli álmából életre kél minden, akkor ünnepli a feltámadást. És akkor pihenni tér a természet: akkor elvezeti annak koronáját, az embert, a sirhoz, hogy megismertesse, megbarátkoztassa lelkét a múlandóságnak eszméjével. Múlandóság! Mintha fonnyadt virágnak kesernyés illatát éreznék, mintha holtakat sirató harangnak búgó szavát hallanók, mintha temetői kereszteknek sokadalmát látnók e szónak hallatára! Múlandóság! Az emberiség történelme nem egyéb, mint nagy, folytonos, mindig eredménytelen és mégis mindig újra kezdődő küzdelem ezen eszme, ezen törvény ellen. Az egyiptomi király, aki az első gúlát építette, a múlandósággal szállt pörbe; az az őskori történetíró, aki papyrus-levélre vagy égetett cserepekre irta krónikáját, a múlandóságot akarta megállítani mindent eltemető munkájában; az a költő, aki ércnél maradandóbb emlékszoborról álmodozott, a múlandóságtól irtózott; a Nagy Sándorok, Nagy Károlyok és Napóleonok hódító útjukra indultukban dehogy is gondoltak hadi dicsőségük fényének hűséges kísérőjére, a múlandóságra. Múlandóság! Te bölcsődala minden életnek, melyet azonban oly nagyon nem szívesen akar meghallani az élő. Múlandóság! Te égő gyertyaszála az emberi életnek, mely fogyni kezdesz attól a pillanattól, midőn meggyujtatol, de szívesen fordul el telőled minden tekintet! Pedig hasztalan fordul el. Hisz az enyészet törvénye kivételt nem ismer és általános örökség gyanánt jutott osztályrészül mindnyájunknak, kiknek az irás szavai szerint nincs maradandó városunk e földön. Jól mondja Pascal, a nagy gondolkozó, hogy hasztalan vigasztalás a halál ellen, ha nem gondolunk reára. De miért ne gondolnánk reája, mikor a múlandóság nemcsak lesújt, hanem fel is emel egyúttal? A fizikának az energia megmaradásáról szóló törvénye ugyanis az erkölcsi világrendben is érvényesül. Ott is igazság, hogy „non omnis moriar“, hogy nem halunk meg egészen, hogy énünk egyik, jobbik része fennmarad, s nem lesz, nem lehet teljesen az enyészet martalékává. A földön csupán az pihen, ami földi volt bennünk, a szellemnek nem lehet sírt ásni. Ez a Halottak napjának vigasztaló tanulsága az élők számára. Azok a keresztek, melyeket az estén látogatunk, a hitet ébresztik lelkünkben, a másvilágba vetett hitet, mely közkincse az egész emberiségnek, melynek szavát az élet zaja ideig-óráig túlharsoghatja tán, de egészen el nem némithatja sohasem, mely visszhangját éppen a temető némaságában hallatja leghangosabban. Azok a gyertyák, melyek nem kísértetiesen, hanem biztatóan világítanak bele az éjtszakába, a reménységnek világát gyújtják meg lelkünkben, azét a reményét, hogy a lét határin túl a lélek is meg fogja találni azt a nyugalmat, melyet a test már elért a sírban. És a földi bajokkal szüntelen küzködő lelkünknek igen nagy szüksége van erre a reménységre, hogy egyensúlyát veszítve menthetetlenül elmerüljön a kétségbeesés örvényébe. Azok a virágok pedig, melyeket a kegyelet a hervadás évadjában is talál, hogy felékesítse velük a kedves halottak csendes pihenőhelyét, a szeretetnek jelképei. Ez az érzelem, mely csak azért kizárólag emberi, mert isteni örökség bennünk, ez az a hatalom, mely dacol a múlandóság törvényével is, mely a halál birodalmába is az élet lehelletét viszi, mely az emlékezet erejével a jelenbe varázsolja vissza azokat, kik már a múltéi, s a viszontlátás tudatával távozik az elköltözöttek lakóhelyéről. Menjünk ki tehát a halál birodalmába mi is ez estén, de ne az enyészetnek kénytelen kétségbeesésével, ne a végzet változhatatlanságában való fásult megnyugvással, hanem hittel, mely él. reménnyel, mely felemel, szeretettel, melynek nincs halála. Ariel, GIRARDI és STENGEL Legújabb és legmodernebb amerikai ----- szisztem és rendszerű ----FOG-TEREM. Fogterem telefonszáma: 453.. lakás: 381. „DUNÁNTÚL.“ November 1. Péntek. Lapunk legközelebbi száma vasárnap reggel, a rendes időben jelenik meg. (Halottak napja Pécsett.) Hagyományos kegyelettel üli meg Pécs városának katholikus közönsége a halottak emlékünnepét. Már napok óta valóságos népvándorlás vezet a régi temetők és az új központi temető felé. Virágot szórnak az elhunytak sírjára, koszorút tesznek keresztjeikre. Holnap, halottak estéjén a budai külvárosi plébániához tartozó régi temető kápolnájában délután fél 6 órakor szentbeszédet tart Stefán Arthur káplán. Szentbeszéd után litánia lesz. Halottak napján reggel 7, 9 és 10 órakor gyászmise, délután 3 órakor pedig litánia lesz a régi temető kápolnájában. A belvárosi plébániatemplomban holnap délután 5 órakor kezdődik a meghalt hivekért tartandó ájtatosság. A szentbeszédet Bődy István belvárosi káplán tartja. E naptól kezdve a belvárosi plébániatemplomban a vasárnapi szentbeszéd és áldás nem 6 órakor, hanem 5 órakor lesz. Halottak napján délelőtt 9 órakor lesz a belvárosi templomban a meghalt hivekért ünnepélyes gyászmise. A ferencrendiek szigeti külvárosi plébániatemplomában Mindenszentek napján délután 4 órakor lesz a halottak emlékének megünneplése szentbeszéddel és litániával. A szentbeszédet P. Jászai Benvenut h. házfőnök, vikárius tartja. Halottak napján délelőtt 10 órakor lesz a meghalt hívekért ünnepélyes gyászmise. (A király Budapesten.) Hétfőn délután 5 órakor érkezik meg a király Budapestre. Vele együtt az udvari külön vonaton jönnek: Montenuovo főudvarmester, gróf Paar és Bolfras főhadsegédek, Horthy fregattkapitány, gróf Hoyos alezredes, Walluschek őrnagy, szárnysegédek, dr. Kerzl udvari orvos, Lunzer kormánytanácsos, Fischer katonai kabinetirodai titkár, báró Nagy és Cseörgheő osztálytanácsosok, Uray udvari fogalmazó, lovag Margutty ezredes, gróf Paar szárnysegéde, Kerzan udvari utazási pénztáros és Repolusk kezelő. Már pénteken Budapestre utaznak Nepalek udvari szertartásigazgató, Prileszky udvari gazdasági igazgató és Miess udvari biztos, hogy a Várban előkészítség a király fogadását. Szombaton utaznak le a teremszolgák, vasárnap pedig a gárda legénysége, négy gárdatiszt, a testőrgárdaezredek tisztjei és tizenhárom testőr, azután a testőrségi gyalogos század egy szakasza. Gróf Berchtold közös külügyminiszter a delegáció egész tartama alatt a Várban fog lakni gróf Hoyos kabinetirodai titkárral és külügyminiszteri tisztviselővel. A király november 28-án tér vissza Budapestre. (Csak egy virágszálat.) Ezzel a kéréssel fordul a Pécsi Tüdővész Ellen Védekező Egyesület a pécsi közönséghez, abból az alkalomból, hogy elérkezett a halottak iránt való kegyeletes megemlékezés napja, mikor mindenki elviszi virágjait hozzátartozói sírjára. Nagyon lélekemelő dolog, hogy akkor, mikor a halottakról emlékezünk, eszünkbe jutnak a halál jegyesei is, a tüdővészesek és a sírra szánt csokorból kitépünk egy szálat és nekik juttatjuk, vagyis abból az összegből, amelyet virágra szántunk, hozzunk áldozatul pár fillért a tüdővészesek megmentésére. Ezt a nemes célt tűzte ki maga a Tüdővész Ellen Védekező Egyesület s ezért fogja holnap délután a temetők kapujába állítani az urnákat. A közönség szivéhez bizonyára el fog jutni az egyesület kérése és mint minden évben, holnap is áldozni fognak filléreikkel a könyörület oltárára. (Katonai kinevezések.) A király a pécsi 19. honvédgyalogezredben Dávid Emil, Dekeva Zoltán, Sárközy József, Nagy Zoltán, hadnagyokat főhadnagyokká nevezte ki. Ugyancsak a király He 1ter Simon törzsorvost I. osztályú főtörzsorvossá nevezte ki.