Dunántúl, 1915. január (5. évfolyam, 1-25. szám)

1915-01-01 / 1. szám

4. oldal­­ ban a szentimentális állásban és abban a nagyon is sok gondolatot eláruló tekintet­ben? Ebben áll épen ennek a képnek a problémája. Önkéntelenül ez a kép jutott eszembe, midőn olvastam az Élet karácsonyi számát. Végiglapoztam, végiggyönyörködtem ün­nepi, gyönyörű lapjait, amelyeken ott talál­tam tisztán, hófehéren, — amint azt Ottokár püspök s vele annyi-annyi ideális lélek megálmodta a katholikus irodalmat, amely után van még nagyon sok törekvéséhez, de amely már kialakulásában is felejthetetlen szépséggel­ üdít és gazdagít. Ez az irodalmi irány, bármilyen izmos, fejlett tehetségek­kel dolgozzék is, nálunk még mindig új, friss, mind az írók, mind a közönség előtt. A tejszinti miszticizmus — leglább is úgy gondolják, — nagyon is ideális távlatokban és vonatkozásokban mutatja be az életet, vagy pedig úgy, hogy annak nincs drámai értéke, egészében pedig irreális valamit ad. Igaz, hogy a katholikus szellemi irodalomnak nem volt soha jelszava a legvastagabb naturalizmus, de viszont nem is érte utól az a miszticizmus abban a formájában, amely­ben az irodalmi mű­ elvesztette műfaji jelle­gét. Szerette és szereti a mérsékelt realiz­must, amelyben igenis ott van az élet, de a maga kedves romantikájával a ház abla­kában, mint a szemétdomb — amely a mű­vészi leírás ragyogó technikája ellenére is csak a­z marad — a maga igaz, de undorító naturalizmusával Az „Élet“ irányzata is ez. Minden sorából, minden gondolatából lángolással csap ki az a törekvés, hogy ne­velje az amúgy is roncsolt kézf­elfogást, s ezt bevezesse egy oly világba, ahol a nagy magyar hagyományok most is élnek, ahol a conservatív felfogás nem elmaradottság, hanem alap, amelynek a gyökere a múlté s amelyen az új idők termékeny napsugara is fakaszthat virágot; ahol az impreszioniz­­mus esetleg szívesen látott vendég, de nem lehet világnézet amely mindig a keresz­tény magyarság, volt és lesz ahol szabadság van, de nem szabadosság s ahol a szellemi világban is ismernek tilalomházat, melyek előtt tisztelettel hajlik meg az irótell és a fantázia. Az Él­e­t szent, ősi hangulatot akar belevinni a vasár- és ünnepnapok kopott, fakult béluánjaiba s vissza akarja hozni a régi keresztény, magyar családi élet lelkét; átcsapnak feje fölött a modern írá­sok és elvek kábító zúgással, de lábait a magyar földből ki nem tépik; szereti ennek a földnek a lelkét és megérti, hogy a Kárpá­tok ormain miért zúgnak a magyar fenyők és a völgyekben miért lángolnak a tuli­pánok. Igen, az Élet mindezt akarja. De hogy ezt végre is tudja hajtani, ez igazán nem rajta múlik. S mikor ezt átgondolom, s magam előtt látva azt a sok lelkes embert, aki ezen a programon­­dolgozik egyik kéz­zel, míg a másikkal küzd a közömbösség, a lehajoltág nemtörődömség ellen, akkor úgy érzem, mintha a hideg, őszi tájban megérteném annak a szomorú gondolatok­kal merengő nőnek a tekintetét, amelyből mintha csak a magyar katholikus irodalom minden gyásza és fájdalma áradna felénk. Senki a világon nem áll annyira az idealiz­mus heroikus fokán mint az, aki nálunk, Magyarországon, aktív katholikus. Szemben áll olyan közönséggel, amely kritikáival, megjegyzéseivel, kifogásaival túlhalmozza, de különben az erkölcsi és anyagi tömeg előtt illetőleg tiszteletteljes távolságban marad tőle és a hőmérsékleten 0 pontot mutat. A mi közönségünk még mindig nem tudja megérteni azt, hogy itt nem egy vál­lalatnak, nem a papoknak ügyéről, hanem mindnyájunk ügyéről, a m­i világ­nézetünkről van szó. Min­den kor társadal­ma visszakapja és viszontlátja magát saját irodalmi világának termékeiben. S ha ebben a képben a katholikus törzs silány lesz, az bizonyára a társadalom embereinek a bűne, mert nem volt kellő érzékenységük, aggó­dásuk arra, hogy éles, világos képet kapja­nak. Hol lehetne a mi kath. szépirodalmunk, ha megvolna a maga törzsközönsége? Ha minden papi házban­, legényegyletekben, kö­rökben ott volna az asztalon az Élet! Olyan közönség volna ez, amelyre lehetne mindig számítani, s amellyel együtt el lehetne indulni a kath. intelligencia meghó­dítására. Hisszük, hogy az Élet, amely most új köntösbe öltözött, megszinesedett, gazdagabb lett, gazdag támogatásra fog találni. Igaz, hogy súlyos járású időben indul meg útjára,­­d­e ez az idő énen neki való. Azoknak a szivén­­kopogtat és kér bebocsátást, akik a betűben értéket és gon­dolatot keresnek, akik folytatását, kiegészí­tését kívánják a templomi katholicizmusnak az életben is. Az Élet vezére a diadalmas világnézet énekese, Ottokár püspök, kato­nái írói törhetetlen, széplelkű hősök. Útjaihoz sok-sok győzelmet kívánunk! Bárd Ida. Vaskeresztes német tiszt Budapesten. — Érdekes részletek a német-belga háborúból. — — december 31. Egy aviati­kus hadnagy, aki elsőnek re­pülte át a háború kitörésekor a német-belga határt és legelsőnek jelent meg Lüttich erő­dei fölött, pár napon át Budapesten tartóz­kodott és a Magyar Kurír munkatársa előtt érdekes részleteket mondott el élményeiről. — Augusztus első napjaiban Düssel­dorfban jelentkeztem — mondotta — két re­pülőgépemmel. Azonnal megkaptam a pa­rancsot, hogy repüljek át a német-belga ha­táron és figyeljem meg, mit csinálnak a bel­gák Lüttich erődeiben és azok környékén. Boldognak éreztem magamat, hogy elsőnek jelenhettem meg gépemen Lüttich erődei fö­lött. Az erődökre több bombát dobtam, de hogy milyen eredménnyel, azt nem tudhat­tam meg, mert ágyúval és puskával lőttek rám, úgy hogy csak felderítési munkám gyors elvégzésére kellett szorítkoznom. Je­lentésemmel visszatértem a vezérkarihoz és mivel gépem javításra szorult, pár napig automobilon végeztem felderítő szolgálatot. — Namur fölött két repülést végeztem és útitársam több fényképfelvételével és elég fontos jelentésekkel tértem vissza. Gépemet csa­k két golyó érte és nagyobb kárt nem tett benne az ellenség. — Életem legkritikusabb óráit azonban akkor éltem át, — folytatta — amikor Mau­­beuge-ből Hirson francia erők!) felé igyekez­tem. Útközben ugyanis Avesnes francia erőd­ből egy Bleriot-monoplán szállott fel és ül­dözni kezdett. Nagyon gyors motorja lehe­tett, mert csakhamar utolért és épen az én repülőgépem fölé került. Útitársa először két bombát dobott alá az én gépemre, hogy ár­talmatlanná tegyen. Ez nem sikerült, mire óriási puskatüzelést indítottak ellenem. Én meg védekezni sem tudtam, mert nem volt útitársam. Repülőgépem fedelére csak úgy hullottak a golyók, sőt nemcsak felülről, ha­nem később már alulról is, a franciák állá­saiból. El voltam készülve a legrosszabbra ... Ezekben a kritikus percekben a véletlen jött segítségemre. Igen nagy magasságban ugyanis gólyanagyságú madarak (talán gé­mek) jöttek nagy csapatban és körülrepdes­ték a francia repülőgépet. Ezek a jámbor madarak mentettek meg. Mert egy alulról jövő puskagolyó eltalálta az egyik madarat, amely éppen a francia aviatikusra vagy a gépére esett és én egyszerre csak azt lát­tam, hogy az ellenséges repülőgép zuhan lefelé, még pedig most már a német elő­őrsök vonalába. Több helyen átlyukasztott gépemmel leszálltam és bajtársaim kitörő örömmel fogadtak. A francia aviatikus és társa súlyosan megsebesülve került kezeink közé és a megrongált francia gép drótjai kö­zött ott volt a meglőtt madár is . . . — Antwerpen ostroma előtt Brüsszel­ből repültem a belga kikötőváros hatalmas erődei fölé, melyekről fényképfelvételeket készítettem; a fényképeken most is látszik, hogy milyen őrült lövöldözést indítottak el­lenem az angolok. A kikötőre több bombát dobtam alá és mint később angol lapokból értesültem, meglehetős eredménnyel. Több egyéb repülésem között egyszer Brüsszel­ből Mons-on, Maubeuge-n, Avesnes-en, La Fére-n keresztül végeztem egy hosszabb re­pülést és Noyon közelében szállottam le. Ezeket mondotta el a német tiszt, aki a további kérdezősködése­k elől most már kitért, bár egészen bizonyos, hogy még igen sok érdekes élményéről adhatott volna számot. DUNÁNTÚL Péntek. Január 1. A segítés munkája. — A segélybizottság jelentései. — Pécs, december 31. Az uj esztendő első napján a város polgárságának szeretetét, jóakaratát és tá­mogatását kérjük a mi tovább folyó mun­kánk számára. Csakis akkor, ha ezekben részünk lesz, érhetjük el célunkat. De kérjük az itthonmaradt polgártársakat arra is, hogy adományaikat már azé­rt is a pécsi segély­alapra juttassák és ne külld­jék idegenbe, mert a pécsi katonákról Pécs társadalmának kell gondoskodnia. Ezért mi pécsiek gondoskod­junk a mieinkről, a pécsi hadbavonultakról, a pécsi sebesültekről és az elesett pécsi pol­gárok családjairól és árváiról. Ezt a célt szolgálja a pécsi segélyalap, ezért kérjük annak gyarapítását! A háború segélybizottság. Újabb gyűjtések és adományok a Pé­csi Kereskedelmi és Iparbanknál gyümöl­­csözőleg elhelyezett pécsi segélyalapra. Evangélikus egyházi hiva­­t­a­l perselygyüjtése (33.) 9 kor. 34 fill. Vi­sy László dir. főispán 106. sz. ivén: Gayer Oszkár alezredes 20 kor., Szabó Jó­zsef városi biz. tag 20 kor., Schmidt Béla esp. plébános 50 kor. összesen 90 kor. Kain Lajos városi aljegyző 124. sz. ivén: Rapp Ferenc 5 kor., Meyer István, Komlós György, Fried­ Károly, Bönisch József 1­1 kor., Irány fldre 40 fill., Breuer Ferencné 30 fill., Daricné 40 fill., Pelczer N. 40 fill., Lőrincz J.-né 10 fill., Furner Ferenc 40 fill., özv. Kollár Ferencné 50 fill., Merle Mária 80 fill. összesen 12 kor. 30 fill. Bolgár Tivadar pénztáros 131/11. sz. ivén, özv. Simon Lujza koszorújának megváltásául: Erney József (Budapest) 20 kor. és Engeszer Mária 20 kor, Fichtl Ig­nác kávés 5 kor., Pécsi Nemzeti Színház társulata 15 kor. 68 fill., Tolnai Vilmos dr. újévi megváltás 10 kor. összesen 70 kor. 68 fill. K­obucár Mihály perselygyüjtése (87. sz.) 12 kor. 63 fill. Kobrák c­i­p­ő ü­z l­e­t perselygyüj­tése (88. sz.) 1 kor. 94 fill.

Next