Dunántúl, 1915. augusztus (5. évfolyam, 175-199. szám)
1915-08-01 / 175. szám
Vasárnap. Augusztus 1. „DUNÁNTÚL“ folytonos változások közt, délután pedig a keletiek. Ellenben azon falsikok, amelyeknek ablaknyílásain a napsugár beözönlik, köztudomásúlag árnyékban vannak, sőt az erősen sugárzó ablakok felé nem is szeret az ember nézni, mert bántja szemét a fény és különben is az ablak melletti részeken úgy sem lát semmit. Az épület alaprajzi elrendezése csak annyiban tér el a jellegzetes falusi templomtípustól, hogy a hosszúkás négyszögű hajót nem követi egy hosszúkás, de keskenyebb szentély, hanem csak egy félköríves fülke, az apsis, mely a főoltárt zárja magába. Már a felépítésben különösségek jelentkeznek. A két főfalat lapos faloszlopok tagozzák, de nem egyenlő távolságban, hanem rhitmus nélküli elosztásban, aminek következménye az egyenlőtlen mezők keletkezése. A mennyezet meg épen szokatlan elrendezésű. Két hatalmast vízszintes vasgerenda három négyzetre osztja. Ezekre borul a mértékelt magasságú rabitz-boltsüveg. A vízszintes gerendák elvágják a boltsüvegekbe való perspektívát; csak akkor tekinthetünk azokra, ha közvetlenül alájuk állunk. Szükségesnek tartottam e részleteknek felemlítését, hogy fogalmat nyerhessünk a hatásos kifejtés elé tornyosuló nehézségekről és így annál jobban értékelhessük a nehézségek elhárítását célzó meggondolásokat, a tervezés munkáját és a sikeres megoldás érdemeit. A mennyezetet nem lehetett a hatás alaptényezőjévé avatni, mert amit egyszerre látni nem lehet egy interieurban, az elveszett a művészet minden erőlködése ellenére is. Tehát maradt a két főfal, mert bár azokat egyenetlenekké teszik a pilaszterek, de e bajon lehet segíteni, arra valók a festés vonalai és színfoltjai, hogy a zavarba nyugalmat hozzanak, az egyenetlenségeket elsimítsák, az építészeti tökéletlenségeket eltüntessék, sőt a hibából erényt kovácsoljanak. A falfestésnek ugyanis elsőrendű hivatása az adott tér dekorálása, de úgy, hogy a teret emelje, hatását fokozza és ne csak önmagának éljen, mert ha ide siklik, akkor önmagát öli meg. Vagyis a falfestés, mint a németek mondják, kiválóan „Raumkunst“. Ámde az egyházi művészetben ez még nem minden. Hiábavaló minden dekoráló ügyeskedés, ha a templom erkölcsi célja eltikkad a művészet legbrilliánsabb, de csak önmagukra állított, hatáskeltő tényezőiben. A templomi képnek beszélni kell, de nemcsak a vonalak és színek szépségeiről, hanem a vallás szépségeiről is. A nemzedékek, melyek a templom csarnokába térnek, nem keresnek, elsősorban szépészeti gyönyöröket, hisz jó részük nem is tudja azokat öntudatosan keresni, hanem tanulságokat, megnyugvást, ösztönzéseket és más efféle erkölcsi hatásokat. A művészet könnyebben megtalálhatókká, az érzelmek megközelíthetőkké s talán mélyebbekké, harmonikusabbakká varázsolja ezeket. A liturgia cselekvényeit, az élőszó tanító erejét körülövezi, kíséri, színesebbé teszi az egyházi művészet. És e téren óriási súllyal, mázsás tekintéllyel lép az alkotó művész elé, a százados hagyomány, az a tiszteletreméltó hagyomány, melynek ősnemesi fáján a legnagyobb mesterek az ágak, a levetek, a virágok és gyümölcsök. Ez a hagyomány, mely a köztudatba átment formákat termeli, mindenesetre korlát a művészi szabadság csapongásának, de semmiesetre olyan, amely kizárná az egyéniség érvényesülését. Bizonyos fokú alkalmazkodást követel, ami azonban nem baj, sőt az erők megfeszítésének legjobb hajtókereke, hiszen épen a falfestésben a pusztán technikai téren sincs korlátlan szabadság, mint fem láttuk. Erős térdekoráló tehetség és az egyéniség kifejtése a hagyományokhoz és a cél által vont korlátokon belül, tehát a templomi festés alapvető követelménye. Művészünk e követelményeknek emberül megfelelt. A két főfalra egy-egy 25 méter hosszú, képszallagot festett. A szó szoros értelmében képszallagot, egységeset, bár tíz-tíz önálló jelenet van rajtuk és mint említettem, a faloszlopok egyenetlen mezőket vágnak a falba, ennélfogva a szallag megszakítódásának veszélye két okból is megvolt. És ime a tekintetünk mégis akadálytalanul siklik végig a falak hosszában a szentély diadalíve felé, sehol nincs fennakadás, a hosszant húzódó tér egységes hátán megmaradt, sőt fokozódott. Mi ennek a nyitja? Olyan fogásoknak alkalmazása, a melyeket a régi falfestők drága örökségkép hagytak ránk és a melyeket Gebauer pompásan elsajátított Székely Bertalannak, hazánk Lotz Károlyon kívül talán első muralistájának kitűnő iskolájában. Egyik az, hogy a fallat nem szabad mély tájképű hátterekkel megbontani, vannak itt ugyan tájképi részletek, de épen csak annyi, amennyi a jelenet megértésére az alakoknak térbe állítására szükséges. Azután e tájkép egyes vonalai és színfoltjai több jeleneten is áthúzódnak s összekapcsolják azokat. De még ennél is több történt. A tulajdonképeni háttér nem is a tájkép, hanem egy meleg sárga alapszínű, apró szemcsés mintájú szőnyeg, mely végigvonul a képsoron, útját állja szemünk mélybe való csapongásának, mindent összefoglal, mindent közömbösít. Ez azonban még mindig nem volna elég, ha az egyes jelenetek alakjai rajzban és színben elütnének egymástól. Igen, a jelenetek tartalmának előadása önálló feltételeket szab mindegyiknek: az angyali üdvözlet előadása bizonyára más lesz, mint a keresztrefeszítésé és mégis a vonalak rhitmikus játéka, a színfoltok visszatérő, egymást kiegészítő elosztása csodás egységet, összhangot teremthet végig az egész soron, a jelenetek nagy tarkaságában. Ez a tér dekoráló művészet. Ez különbözeti meg a művészt a mesterembertől, ez a magyarázata a kellemes, megnyugtató hangulatnak, mely meglep minket csöndes szemlélődésünk alatt úgy, hogy sokszor számot sem tudunk adni okáról. Mennyi gondjába, töprengésébe, próbájába került ez a művésznek, amit olyan természetesnek és egyszerűnek tart a be nem avatott, aki nem érti föl a szellemi munkának fenségét a puszta technikai szolidság fölött, a művészetben. A szorosan vett díszítő részletek támogatják az így kivívott egységes hatást. A két képszalag alatt felirati sáv húzódik végig, amelynek két erőteljes kontúrja hangsúlyozza a képek folyamatos előrehömpölygését. Viszont a kép nélküli nagy síkok vörös mintájú szürke szőnyege a maga közömbösségével nem veszélyezteti a képek hatását, ami pedig a lényeg, a szentély fülkéjében ugyan az erősebb szövetű mintás szembeszökik, de a templom szívében az helyén van és különben is nem bontja meg a nagy egészet, az oltárt pedig eléggé kiemeli. A mennyezet — mint mondtam — nem tehetett ez esetben a festés sikerének hordozója a zavaró térbeli helyzetek miatt. Diszítetlenül még sem maradhatott. A művész tehát ismét alkalmazkodott a körülményekhez, a középső boltmezőt szőnyegszerűen elosztott csillagokkal népesíti be, a két oldalsóba pedig nagy koszorút helyez. Mind a háromban a még látható alsó boltozati részekre helyezi aztán a képdíszt, de nem nagy jeleneteket, amelyeknek érvényesüléséhez a mindenünnen való akadálytalan láthatás a föltétel, hanem kisebb kerek medailionokat szentelt alakjaival s a középső mezőben tizenkét jelvénnyel. Ha a néző az oszlopalak képei stílusával betelt, akkor odaállhat az egyes boltozati mezők alá s körben mozogva könnyen megszemlélheti az egyes medhaillonokat. Színben is nagy a mérséklet a menynyezeten: fehér alap s tompa tónusok a képeken. Lapos hátterek, csekély plasztika még fokozzák azon érzésünket, hogy nem a plafondé itt a vezető hang. A helyes művészeti ökonómia kívánta így. A nagy egyházi művészeti hagyományok tisztelete a képtárgyak megválasztásában, gondolati egységbe foglalásában, a jelenetek felfogásában, viszont az egyéni művészet a kidolgozásban és alakításban nyilvánul meg. A két képszaklag nem más, mint egy úgy nevezett „szegények bibliája”, a középkori dómok falfestéseinek, a pécsi székesegyház kripta-lejárati plasztikájának és a miniaturáknak legjobb értelmében. A szentírás ószövetségi történeteiből tíz, s az újszövetségiekből ugyancsak tíz van kiválasztva olykép, hogy a legfőbb vallási igazságok szemléltessenek s az ó- és újszövetség történeteinek egymásra való vonatkozása, az előkép és teljesedés gondolata, az úgynevezett typologia kifejezésére jusson. Érdemes itt kissé körültekinteni. A kórus alatt belépőtől jobbra az első képen Ádám és Éva kiűzése a paradicsomból látható, balra az angyali üdvözlet. Ott a lángpaillost, a földre támasztó angyal maga is csupa tűz, csupa erély, még a ruhájának vörös és sárga színe is osztozik a tüzes hatás, a fájidlalmas hangulat fölkeltésében. Ádám mereven maga elé borong, Éva, a nő, kíváncsian visszanéz az angyalra. Itt csupa báj, csupa harmatos gyengédség. A térdelő Szűz Mária leányos szemérmetessége, a Szentlélek galambjára mutató angyal örömtől sugárzó, könnyed lendülete, a térkitöltő liliom és függöny zsánerszerű beállítása annyi intimitást varázsolnak a szűk térbe mesterien belekomponált képre, hogy nem tudunk egyhamar megválni tőle. Áron kivirágzott vesszeje előképe Krisztus születésének. Előbbinél két mezőt foglalt össze a művész, hogy a jelenetet felépíthesse. A két mezőt ugyan egy faloszloop metszi át, de azért egységes maradt a kép. A sátor nagy vörös drapériája, mely mindkét mezőre kiterjed, fogja össze. A sátor belsejében két kandeláber előtt térdel Áron és felajánlja az Urnák vesszejét. Lila ruhája hatalmas kontraszt a vörös sátorihoz, melyet a sok sárga szín hidal át. A sátoron kívül egy tipikusan keleti arcú öreg férfi áll s a sátorba mutat. Kéklő hegyek és pálmafák viszik a vonalakat. Krisztus születése rendkívüli színes jelenet. Az iskolában ül a Szűz ölében az isteni gyermekkel. Sz József fogadja a bejáratnál a vállán bárányt hozó pásztort és a három napkeleti királyt. Minthogy itt ismét két mezőt kellett összefoglalni, a csodálatos csillag sugárkévéi vonulnak végig az egész képen. Az arcok és mozdulatok élnek, a drapériák gazdagok, a színek a mosolygók. 11 'Mózesi vízfakasztásáhialki Krisztus Tróereszteltetése felel meg. Hatalmas, vezéri alak Mózes; a vizet mohón szürcsölő alakok kitűnően vannak jellemezve. Krisztus kereszteltetése a hagyományos formák közt mozog: a folyóban álló Krisztus fejére kagylóból önti a vizet a féltérdre ereszkedő Szent János. Az aranyborjú körül táncoló zsidókkal szemben Krisztus megkisértetése van megfestve. A koszorúra és koronára mutató sátán hízelgő hajlongása és arcának pokoli vinnyogása s ezzel szemben Krisztus gyönyörű fejének méltóságos, nyugodt kifejezése rendkívül hatásosan érvényesül a jellemzés ellenvetésénél fogva. Majd egyfelől Mózes veszi át a tízparancsolat két kőtábláját, másfelől szent Péter lelki hatalmának kulcsait. Az ülő Mózes Michelangelo világhíres szobrának utánérzése, de a festő sajátos eszközeivel kifejezve. Villámok cikáznak a nagy vezér indulattól mozgalmas testformáikörül, mögötte sziklapiramis emeli a kép fenségre törekvő hatását. Szent Péter ellenben csupa odaadás és alázat, fejét meghajtva, térdelve veszi át Mesterétől a kulcsokat. A háttérben sziklán a Szent Péter-templom silhonetje, a sziklát haragvó hullámok nyaldossák. Melkisedek áldozatának megfelel az utolsó vacsora. Mindkét kép sok alakos nagy kompozíció. Melkisedek és Ábraillám kíséretükkel egymással szemben vannak felállítva, az egymásra törő két vízszintes szerkezeti vonalat az áldozati kenyerekkel és ampforákkal foglalatoskodó két ifjú által adott hajladozó vonalmenet köti össze. E két ifjú annyi szerető elmélyedéssel van megrajzolva, hogy külön kép volna belőlük kikerekíthető. Az utolsó vacsora kompozíciója a hagyományok rengeteg tömegében is tudott egyénies 3. oldal.