Sztálinvárosi Hirlap, 1959 (4. évfolyam, 1-101. szám)
1959-01-06 / 1. szám
Adalékok a futball történetéhez '~iss Bálint, a kiváló magyar fta, aki edzője — Bornemissza - vezetésével több nemzetközi mérkőzésen vett részt még a 70-es években, nemcsak kudari'jávat, hamv, a magyar elmélet megteremtője is. Te•l az akkori irodalmi uiszőnem prózában, hanem versii kénytelen gondolatait rög- Ezek a futballelméleti eszmeiek még ma is élők, elevenek, s szavak jelentéseinek változóméi talán már nem egészenesen ugyanazokat a szóárnya- és jelentésárnyalatokat fedik, mindig élvezhetők és értékük dók múltával is ugyanaz maségek dicsérete“ című nagyunkájában ezeket írja: „ jó hírért, névért, a szép tisztességért, k mindent hátrahagynak; Szép tisztesség“ alatt Balassi ívalóan a kalóriapénzt értette, időn mint jó sólymok, ezen széjjel járnak, igdalkoznak s futtatnak.“ m hasonlattal jellemzi itt a szákat, a „jó sólymok“-at. A „ széjjel járnak“ ma már kiegenülhat, hiszen felváltotta a „mezőt“ a „mezőny“ szó, s a „széjjel járnak“ helyet általában jobbrabalra való szaladozás, viszont cseppet sem változott a „vagdalkoznak“ szó. Ami pedig a „futtatnak“ szót illeti, bizony még ma is nagyon sok futballistát futtatnak, akár megérdemli, akár nem. „Ellenséget látván, örömmel kiáltván ők kópiákat törnek“ Úgy látszik, már akkor is probléma volt az ellenség és az ellenfél megkülönböztetése. Ilyenkor fordult aztán elő, hogy „kópiákat“, azaz lábszárakat, bokákat, lisztet és egyebeket törtek. Majd a mérkőzés így folytatódott: Sok vérben fertőzvén, S arccal reá törvén Űzőt sokszor megvernek. Mikor aztán súlyosra fordult a helyzet, és kivéreztek a bokák, az „arcok reá térvén“ az „űzőre“, bíróra, aki űzi, hajtja sípjával a játékosokat, sokszor megverték. Arra nincs utalás ebben az elméleti munkában, hogy a nézőközönség is részt vesz az „űző“ megverésében, minden bizonnyal ez később jött szokásba, úgy a XX. század dereka táján. Sasvári György ZILVESZTERI MOZAIKOK dves olvasó talán méltatlanhogy mikor már javában taaz új esztendő napjait, még Szilvesztert emlegetjük. Ami i, van is mit emlegetni, s ami volt, kellemes és hangulatos, adig jó visszagondolni. Óvárostól—Óvárosig is nagyon hosszú az út, aki Szilveszter táján próbálmeg vele. Benéztünk a déli Zala Kultúrházba, ahol az rendeztek mulatságot. Gál már a koraesti órákban rongulatban volt. Családostól sztéléjét, s egyre invitálta az, hogy hozzon egy liter bort. Jony nem akarta elsietni , úgy gondolta, az új esztendőt csínján kell várni, s talán volt. A forgatagban az időmzedéket Kollich Boldizsárnéte, aki egy széken ülve várta, hogy ráköszöntsön a hetedik esztendő. A fiatalok Antal zenekarának játékát k leginkább, s mikor azok ,k, a legények, leányok kigyíltóan járták a táncot.Üress barakk a Szálljak fiac lett gyülekező helye, s a szervezet televíziója mellett apsoltak a Szilveszteri mű- A radari Italbolt határozatszépült. Piroscsákós legényekk ültek az asztalok körül, amúgy közeledett az éjfél, az asztalok egyre közelebb kerültek egymáshoz, s velük együtt a szívek is. A Vasmű kultúrtermében a sztálinvárosi estélyi ruhák színpompás felvonulását láthattuk. Itt töltötte a Szilvesztert Mánya József kohólakatos és családja is. De a „család“ ezúttal kibővült Rezsán Jánosékkal és Vágó Pálékkal, a munkatársakkal, akikkel Mánya József együtt dolgozik a kohónál. Az Otthon étteremben a legcsendesebb és a legcsaládiasabb légkörben az Üzemi Vendéglátó Vállalat dolgozói szórakoztak. Bognár Sándorné és Kovács Jánosné, bevallásuk szerint, remekül érezték magukat, s bizonyságul rázendítettek egy ropogós nótára: „Csalfa szemeimet rá se merem vetni ...” A Béke étteremben már jóval éjfél előtt egy talpalatnyi hely sem volt. Az asztalokat napokkal előbb lefoglalták, és így nagyon sok vendég továbbvándorolt, mert nem tudtak részére helyet szorítani. Pontosan éjfélkor kialudtak a villanyfények, és amíg az óra 12-t kongatott, csak az üdvözlő csókok cuppanása és a jókívánságok hallatszottak. Amikor felgyúltak a lámpák, még vidámabban folyt tovább a tánc, repültek szerteszéjjel a szerpentinek és konfettik. Ütünk ezután a Kocka étterembe vitt, ahol többek között Sallai József öntödei dolgozó feleségével és apósával készült felköszönteni borral teli pohárral az új esztendőt. A Kenyérgyárban valóban „forró“ hangulat uralkodott a jó „házi“ mulatságon. Még a kemencék körül is asztalok voltak, s még így is alig fértek az emberek. Hosszú Sándor és Balogh Jenő zenekara nagy munkában volt. Olyan legények talpa alá kellett húzni a nótát, mint Mészár János és Serleczi Sándor, s ha táncról van szó, nem hagyhatjuk ki a Rajcsányi házaspárt sem. A technikumi Italboltban Kerékgyártó Ferenc és Kovács Dezső szövetkezett egymással. Úgy gondolták, ketten jobban meg tudnak birkózni a „nehézségekkel“, melyek ezúttal poharakban sorakoztak előttük. „Emléked örökké élni fog!” A 103-as Italbolt Szilveszterkor búcsúzott el örökre a szomjas torkú szesztestvérektől. Az ajtó fölött fekete gyászlobogót fújt a szél, melyen szomorúfűz, pinzesüveg és kereszt hirdette a mélységes gyászt. A forgalom ezúttal gyér volt, csupán a „legjobb hívek“ jöttek végbúcsút venni tőle. Este 10 órakor, utolsó vendégként, Dénes György lépett volna be, de az ajtó már bezárult előtte. Fájó szívvel vette hóna alá a demizsont, melybe az elkövetkező „szomjas órákra“ még a 103-as nedűjéből akart erőt meríteni. A csapiáros méltatlankodva állt az üres pult előtt. — A végórára a vállalatunk központjából egyetlen ember nem jött el — mondotta keserűen —, pedig a 103-as ennyit talán megérdemelt volna. Aztán kihúnytak az ablakokból a fények, s a teremben olyan sötét lett, mint amilyen „sötétséget“ terjesztett maga körül ez a „csárda“ éveken keresztül.Csak a zászló lebegett felette, feliratával: „Emléked örökké élni fog!“ A Halászcsárdában a vendégek már az évi „feszített tervet“ is teljesítették, s Budai Mocsár Ferenc zenekara meg-megújrázta a legpezsdítőbb magyar nótákat. Egri Tóth Sándor felszolgáló Szilveszter este nemcsak felszolgált, hanem magyar nótákat is énekelt, amit a közönség hosszan tartó, lelkes tapsa kísért. Az asztaloknál csengtek a poharak, Baksa Mártonék, Csalé Gáborék és a többi kedves vendég már az utolsó előkészületeket tették az új év méltó fogadására. Az esztendő utolsó éjszakáján a mentők megerősített őrséggel álltak szolgálatba. Az újesztendőre forduló éjszaka azonban vajmi kevés munkát adott, a mentők csupán egyszer vonultak ki egy sürgős — vakbélgyulladásos — beteghez. Egyébként italozással kapcsolatban nem kellett elsősegélyt nyújtani, és verekedés, összetűzés, botrány sehol nem volt a városiban, így azután a rendőrségnek sem akadt dolga. A sztálinvárosiak — mint ahogy a mentők és a rendőrség jelentéséből kitűnik — vidáman, baj nélkül lépték át az új esztendő küszöbét. Hajnalban egy kissé pityókás ember baktatott végig a Sztálin úton. Cipelt magával vagy nyolc nagykabátot, s társai után loholt, akik kiskabátban, kényelmesen nótázgattak. Boldog új évet kívántam neki... (—i —y) ---------——------ Súlyos szerencsétlenség az Űrállomáson állomáson, amikor a paksi beérkezett,brutális szerenség történt. A tömeg megva rohant az autóbuszokhoz, Csomási Gábor 17 éves ipari Éppen akkor érkezett az álpület előtti megállóhoz egy sz, s a tömeg Csomási Gáa még mozgásban lévő autó■t nyomta. A fiú elesett, lába a szegélye és az autóbusz közé szorult és eltörött. A rajta taposva, tülekedve nyoovább az autóbusz belsejébe, at súlyos sérülésekkel szálltkórházba. rutális szerencsétlenséget körül az utazóközönség fegyelme és embertelen magatartása . De a rohanáshoz, ahhoz, hogy íekiiramodás gyakorlattá vált, hozzájárul, hogy az Autóközlő Vállalat nem mindig gondolmegfelelő számú autóbuszról, mberak attól félnek, hogy nem el időben munkahelyükre. Eiszteségünkbe is több panasz itt, hogy reggelente kevés az ász az állomáson és sokan látnak. Eset kapcsán felkerestük a közirendós TO+ — Városi Tanáccsal közösen úgynevezett terelőkorlátokat állítanak fel, hogy a jövőben hasonló balesetek ne fordulhassanak elő. Apróhirdetés helyett... Egy asszony jött be a napokban szerkesztőségünkbe. Tétován kopogtatott, félénken nézett körül. Arca kissé sápadt volt, s szeméből mélységes szomorúság tükröződött, mint aki valami nagy szenvedésen ment keresztül. Megállt, szerényen, s halkan mondta: — Egy hirdetést szeretnék feladni az újságba. Éppen lapzárta volt, az asszony is tudta azt, hogy ilyenkor hirdetést nem veszünk fel, hiszen az ajtóra kifüggesztett táblát többször is elolvasta, de mégis megpróbálkozott. — Tudom, hogy most alkalmatlan az időpont, de messziről jöttem, Nagyvenyimről — mondta még csendesebben, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Ebben a könnycseppben szinte kérés, könyörgés volt, de volt valami más is, mely hasonlított a szomorúsághoz, de hasonlított az örömhöz is. A könnycsepp és ennek az asszonynak az egész, szinte titokzatos magatartása egy pillanat alatt végigviharzott bennem. Miért sír? Miért szomorú. Mégis, miért önti el valami megmagyarázhatatlan mosoly fáradt tekintetét? — Már megfogalmazta a szöveget? — kérdtem tőle. — Még nem. De ha megengedi..., elmondanám... A férjem, Peidl Gyula a Szálljak dolgozója volt, de tavaly április 8-án borzalmas szerencsétlenség érte. Munka közben mindkét lábát levágta a vonat. Azóta nem tud dolgozni. Két gyermekünk van. És karácsonykor. .. —i itt hangja elfulladt és sírás fojtogat* ta, majd kissé megnyugodva folytatta — karácsonykor a Vasmű szakszervezeti bizottsága és a dolgozók ajándékot hoztak neki és gyermekeinek. Meg pénzt is hoztak. Nem tudom elsorolni, mennyi szép ajándék volt, s olyan jólesett, tudja, ezt talán nem is lehet szavakba foglalni. Az én férjem, aki már nem tartozik a Vasműhöz, aki talán már soha nem dolgozhatott, mégis ilyen nagy szeretetben részesült. Meg szeretném köszönni azt a nagy figyelmességet, azt a szerető gondoskodást, amiben ő részesült. Csak azt kérem, hogy ezt írják bele az újságba. Papírt vettem elő, hogy leírjam, s közben az asszony tovább folytatta könnyek között. — Lakást is kapunk majd itt a városban, meg én is munkába állhatok, hogy férjem és gyermekeim ne szenvedjenek semmiben hiányt. Csak ezt akartam elmondani, s ha lehet, tegyék bele az újságba. Előkotorta kis pénztárcáját, kissé gyűrött tízforintosok buggyantak ki belőle, s ugyancsak halkan, alig hallhatóan megkérdezte: — Mennyit fizetek érte? — Semmit... — mondtam halkan, — ezért nem kell fizetni. Hogy mikor lépett ki az ajtón, nem tudom, s én csak ültem tűnődve, azon tűnődve, hogy lehet ezt a sok szép gondolatot összefogni egy szürke pár soros apróhirdetésbe ... (—S—) 4 Sztálint most HÍRLAP elidézte Tisztelt Szerkesztőség! A kisapostagi utasok örömmel értesítik a szerkesztőséget, hogy a 19. AKÖV az apostagi utasok kérését előzékenyen elintézte. Kérésünk alapján a 16.10 órakor induló kisapostagi járat megszüntette a 17 órakor induló járat túlzsúfoltságát, másrészt a műszakot korábban befejező dolgozók egy órával hamarabb érnek otthonukba. Ezúton megköszönjük a szerkesztőség szíves közbenjárását és kérjük, tolmácsolják köszönetünket az AKÖV műszaki vezetői felé a megértő és gyors intézkedésért. Kisapostagi utasok Ötvenezer forintot nyert a Békekölcsönön Az OTP sztálinvárosi fiókjában napok óta emelkedett a forgalom. Az ünnepi »nagy költekezések« időszaka után bizony jólesik egy kis frissítő, ami most békekölcsön-nyerések formájában jelentkezik. Mindenki lobogtatja a színes értékpapírt, igyekszik, hogy hamar sorra kerüljön, csak egy alacsony emberke áll nagy nyugalommal, ő a legszerencsésebb sztálinvárosi nyerő. Guzsván Gergelynek hívják, az érctömörítőnél dolgozik és a Második Békekölcsön húzásakor 50.000 forintot nyert. — Itt jegyeztem a kötvényt még 1951-ben a mechanikában — kezdi a beszélgetést. — Úgy hiszem, már nem emlékszem rá egészen pontosan, vagy kétezret jegyeztem akkor. — Nyert már máskor is? — Kisebb összegeket. Ennyit még nem. Ő nem tolakszik, vár a sorára. Közben arról gondolkodik, mi mindent vesz majd 13 éves kislányának, meg a 8 éves kisfiának. Bebútorozza a másik szobát is, aztán vesz egy komoly rádiót, mert ez a kicsi, ami van, már nem olyan modern. — Mikor szereztek róla tudomást, hogy nyertek? — Tudja, jöttem haza a munkából, mikor mondja az asszony, hogy rettenetes nagy pechünk van. Kérdem tőle, hogy miért, s aztán mutatja, hogy nyertünk volna 50 ezer forintot, ha az egyik kötvény száma előtt nem lenne zérus. Mert a száma 0940. Mondom neki, hogy az 940 akkor is, ha a zérus előtte van, de a biztonságért megkérdezzük. Szerencsére nem az asszonynak lett igaza, s hát nyertünk. Búcsúzóul még megállít: — Csak még annyit erről az egész nyerésről, hogy tudja, sok a rosszindulatú beszéd. Már én is többször hallottam, hogy mondják: »Mi soha nem nyerünk, s nem is fogunk, mert mindig ott nyernek, ahol sorsolják, meg ehhez hasonlókat mondanak. Ez csak rosszindulatú beszéd, íme, az én példám, az én nyerésem. Kinek, kinek a szerencséje szerint. De azt mondhatom, nem jött rossz helyre ez a pénz.« Látogatás az 1959-es év első újszülöttjénél Lapunknál már hagyományossá vált, hogy az újév első honpolgárát felkeressük. Dr. Kiss Péter, a Sztálinvárosi Szülőotthon osztályos orvosa készségesen adja meg erre a beszélgetésre az engedélyt ebben az évben is. Persze az édesanyát tudjuk csak felkeresni, mivel a kicsik külön fülkében, a külvilág fertőzéseitől mentesen vannak elhelyezve. Kis hiba csúszott be tervünkbe, mivel az otthon első 1959-es évi újszülöttje kislány, így természetes, hogy január 1-e után 50 perccel érkezett csak. Női erényeinek birtokában máris élt késés adta lehetőségekkel: január 2-án éjfél után 50 perccel született. A fiatal mama, Kovács Jánosné mosolyogva fogad. Kérdést alig vár, gyorsan sorolja: — Már biztosak voltunk ismerősök már biztosra jósolták, hogy csak fiú lehet. — Férje mit szólt hozzá, hogy a tervek ezek szerint nem váltak be? — Azt állítja, hogy ő csak kislányt szeretett volna. Valószínűen nem okozott nagy lelki megrázkódtatást ez a kis csalódás. Erről tanúskodik az éjjeliszekrényen elhelyezett égő piros ciklámen is, melyet az újdonsült papa hozott feleségének és kislányának, — Ritának anyakönyveztettük a kislányt. 4 kiló 20 dekával született, egészséges, jóétvágyú kisbaba. Amint később kitűnik, nem sztálinvárosi család boldog utóda a kis Rita. A szülők Dunaföldvárom laknak. Az apa: Kovács János a dunaföldvári lány természetesen első gyermek. — Mióta férjhez mentem, nem dolgozom máshol, csak a háztartásban — meséli a fiatal asszonyka. — Azelőtt a Dunaföldvári Tanácsnál voltam alkalmazásban. Kétszobás lakásban lakunk a Paksi út 64-ben, külön a szülőktől. Lakásunkat a szülők hozzájárulásával már bebútoroztuk, leánykori fizetésemből vettem meg nagyrészt a kelengyémet. A 400 forintos utalvány átvétele előtt már nagyrészt beszerezték a babakelengyét, ezt az összeget főleg kiegészítő apróságokra fordították. — A babakocsit ezután vesszük meg. Az SZTK, szakszervezet és a vállalat által biztosított segélyt szeretnénk erre a célra fordítani. Illik. Mégis számolgatja a napokat: körülbelül csütörtökön mehet haza. Nagyon várja már, hogy együtt legyen a kis család. Bár a látogatás elég hosszúra nyúlt , asszonyoknál sok megbeszélnivaló akad ilyen fontos eseménnyel kapcsolatban — arra még szakítok időt, hogy a Kovács család ifjú reménységével, ha csak messziről is, megismerkedjem. Az étkeztetés ideje következik, így a kis Rita is »bevonul« egy kedvesarcú madám karján. A fiatal Kovácsné büszkén mutatja fel kislányát. Valóban nagyon szép, egészséges kisbaba, joggal büszke rá a mamája. Búcsúzóul jó egészséget, hosszú, boldog életet kívánunk mindnyájuknak, és a kis Ritának még ki-l — úgy 2—3 év múlva egy kedves öcsikét is. Sz. Horváth Mária Újév hajnalán a Béke Étterem előtt BARNAKALAPOS FÉRFI: — Te komám, újév van, hukk, fogadjuk meg, hogy többet nem iszunk... ZÖLDKALAPOS FÉRFI: — Igazad van, pajtás, hukk ... Kezdjünk új életet... FEKETEKALAPOS FÉRFI: — De jól mondjátok, kezdjünk új életet! Hukk! MIND: — Most pedig erre igyunk egyet.. / JéOide Sztál avárosi Hírlapban! Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal, hétfő és csütörtök kivételével minden nap fél 9-től 5 óráig