Dunaújvárosi Hírlap, 1969. július (14. évfolyam, 52-60. szám)
1969-07-04 / 53. szám
MODERN SIKÁTOR Növények, virágok a lakásban A kertes házzal rendelkezők kivételével az emberek többsége életének nagyobb részét zárt helyiségben tölti a munkahelyén és az otthonában is. Ez a szürke egyhangúság magával hozza a természet utáni vágyat, melyet hétvégén kirándulásokkal igyekszünk kielégíteni. Részben ennek helyettesítésére próbáljuk megteremteni lakásunkban is a természet kicsinyített mását, amikor virágokat nevelünk benne, virágot rakunk a vázába. Az igazság az, hogy a legmodernebb, legkényelmesebb bútorokkal berendezett, dísztárgyakkal felöltöztetett lakás is ridegnek hat, ha nem oldjuk fel zöld növénnyel, vágott, vagy cserepes virággal, aminek üde, kellemes színhatása megnyugtatja szemünket, idegeinket. A növények elhelyezésénél figyelemmel kell lennünk arra, hogy az szak elé, vagy közvetlen közelébe kerülnének, ahol a legtöbb fényt és leeőt kapnák. Ugyanakkor ügyelni kell arra, hogy a nyílászáróik (ajtó, abrokl kezelését ne gátolják. Régen magas, nehézkes terjedelmes állványokon helyezték el s növévt ma inkább alacsony, kisméretű könnyen kezelhető és tisztáztotti a tó virágágván von, vagy fémt'ipái'a bélelt vályúban. A virágok e’he’'Pz-ie értek azonban még sokféle média lehet a lakásban. Könyvesi mieinkat hangulatosabbá tehetjük például kerámia tálban, vagy kaspóban elhelyezett növénnyel. A futónövények sok változata, minden formában kellemes színfolt, s ha elhelyezése gondot okoz, vezessük az indát a falra damil szállal, így akár egy egész szabad falfelületet is dekorálhatunk vele. Igen hangulatos megoldás — ahol alaprajzilag keresztülvihető — a bútorokat, például a munkaasztalt a fekvőhelytől, térelválasztóval elkülöníteni. Ezt függesztett, vagy polcon elhelyezett növénnyel díszíthetjük. Tavasztól késő őszig, amikor vágott virág nem drága, pár szálat a lehetőleg mindig tartsunk a lakásban. Előnyös helyzetben vannak azok, akik saját virágos kertjükből szakíthatják a vázába a virágot. Ügyeljünk arra, hogy a váza megfelelő méretű legyen. Hosszú szárú virágokat ne helyezzünk alacsony vázába, kár megcsonkítani azzal, hogy a szárát levágjuk. Magas vázában viszont a rövidszárú virág nem mutat jól. Naponta adjunk alá friss vizet, dobjunk bele egy darabka faszenet, amely akadályozza a víz posványosodását, s a szárát vágjuk kissé vissza, hogy tovább tartson. Egy-egy szép, természetes, görcsös faág, amelynek esetleg termése is van, vagy kiszáradt nagyfejű kóró megfelelő dísze lehet otthonunknak. Jámborné Burián Judit HALLOM amint a Rádió hirdető-műsora konyhakész baromfit ajánl — fog: „Gyors vacsorát akar készíteni? konyhakész Vásároljon baromfit”. Ez még nem olyan szembe-, illetve fülbe-szökő, hogy egymagában érdemes volna szóvá tenni, de a hanyag mondatszerkesztés gyanakvóvá tesz, s mikor azután ezt olvasom az újságban: „Jól sikerült találkozót rendeztek” — már tudom, hol a hiba. A vacsora, amit készítek, nem eredendően gyors — csak készítés közben válik gyorssá (ha ti. gyorsan készítem). A konyhakész baromfira buzdítás tehát helyesebb lett volna így: „Gyorsan akar vacsorát készíteni?’’ stb. Az igazi csemege azonban a „jól sikerült találkozó’’. A rendezőség előre tudta, hogy jól sikerült lesz, amit rendeznek? Egy találkozó — a rendezés szempontjából — lehet aktuális, széleskörű, nagyarányú sok pénzt felemésztő, stb., de múlt idejű igenévvel jellemzett soha. Tehát nem lehet sem jól, sem rosszul sikerült, sem botrányba fulladt sem diadalt aratott találkozót rendezni. Hanem például: „Az X által rendezett találkozó jól sikerült.’1 Vagy: „X szerv találkozót rendezett, és az jól sikerült". Az elmarasztalt jelzős szerkezetről óhatatlanul a régi vígécvicc jut az ember eszébe. A húszas években a Posta kedvezményes áron továbbította az üdvözlő táviratokat. Vigécünk tehát, az anekdota szerint, így értesítette feleségét megérkezésének várható időpontjáról: sikerült Gratulálok jólszombat esti megérkezésemhez”. (kd) Festő, mázoló, ács, állványozó, vasbetonszerelő, építőgépész, bádogos, üvegező, vasszerkezeti lakatos szakmunkás tanulókat keres beiskolázásra az 1969/70 tanévre (2430) Jelentkezés: Dunaújváros, Dózsa Gy. u. 35. 26. Állami Építőipari Vállalat szakmunkásképző intézete Mint egy idegen... Külsőre éppen olyan lehettem, mint a többi turista. Kíváncsi csodálkozással forgattam fejemet, és ebben volt is valami valóság. Belül azonban nem tudtam átváltozni teljesen. Még egy napra sem sikerült megválnom a sok év alatt szőtt köteléktől, a láthatótól és a még erősebb érzelmi szálaktól, melyek városhoz kötnek. Azt elértem azonban, hogy olyan formában találkoztam a várossal, mint amikor valaki először lépi át küszöbét. Úgy láttam, ahogy vendégeink, arról hallottam, amiről ők hallanak, egyformán örültem és bosszankodtam velük. Hű, micsoda meleg lett mára! Igaz, már tegnap javulóban volt az idő Balatonföldvárom, fordítva mégis csak jobb lett volna. Városnézéshez hűvösebb is megtenné. Még szerencse, hogy nem kell sokat várni a helyi idegenvezetőre. Beszállás, indulás. Végig a fő utca egy nagy virágoskert. És az egész város. Az oroszul folyékonyan beszélő vezető szerint előttünk a város lelke, a vasmű. Hol itt a gyár? Aho, ott néhány kémény csíkja látszik. Eltakar minden egyebet az óriás főbejárati épület, meg a nyárfák. Nem is értem! A várost építették erdők közepébe, vagy az erdőiket ültették a városba! Jó lenne bejutni, szétnézni a robosztus kombinátban, kár, hogy nincs időnk mindenre. Így aztán amennyit az autóbusz ablakából láttunk kerítésen át, számunkra az a vasmű. Az épületibe lépve kellemes, hűs lep meg. Munkásszállót nézünk. Végigjárjuk a tisztaság szagát lehelő termeket, szobákat. Szép, szép, de kettéhasadtságom másik, itthoni fele nem állja meg szó nélkül, s lopva súgom idegenvezetőnknek: miért nem a Vasmű útit mutatják, az még előkelőbb? — Még itt is hitetlenkednek külföldi vendégek, inkább szállodáaak tartják, mint munkásszállásnak, így reálisabb is a kép. Nem hinnének, ha azt bemutatnánk. Hátat fordítva a vasműnek, kedves, aprókertes házak, fegyelmezett rendbe kényszerített épületek között kanyarog a busz. Innen néha már előcsillan a Duna, míg végül a város szélén kiszállunk felhevült járművünkből. Meghökkentő kép! Szédítő mélységben kanyarodik lábunk alá a folyó szalagja. Átellenben aprócska tornyok, piciny házak. Előttünk hosszúcsőrű portáldaruk, csippentik a krivojrogi vasércet a lomha uszályokból.Tiszta időben még a lubickoló srácok is látszanak az öböl peremén. Talán a Dnyeper ilyen? Fényképezőgép-kattogás, vidám szemlélődés. A költőiebbek szárnyalnak máris. Egy kérdés Ludmillához, fáradhatatlan kísérőnkhöz vagy inkább csak úgy általában? Milyen színű is a Duna? Valóban kék? — Ha mindig fiatal, vagy mindig szerelmes volna az ember, a Duna is mindig kék maradna! Végre sikerült megkapni a kulcsokat. A völgy szélén épülő panelházak lakásait szeretnénk közelebbről megnézni. Festékszagúak, frissek a szobák. Minden ajtó mögé bekukkantunk, minden zugot szemügyre veszünk. Még a csővezetékek szekrényeinek apró ajtaját is ki-be csukogatjuk. Ez baj. A negyedik, ötödik nyitás után a kíváncsiskodók kezében maradt a műanyagkilincs. Mit lehet tenni ilyenkor? Hümmögök, és mintha észre sem vettem volna!.. . Hogy nem öt nyitásra tervezték életidejét? Az más kérdés! Mire visszaérünk a buszhoz, izgatottan tolongó gyerekhad vár bennünket. Néma igyekezettel elállják útun kat és félreérthetetlenül tartják markukat. Előkerülnek a jelvények, apró ajándékok. Tajtékzó örömmel fogadják. Engem persze hiába ostromolnak, s mire végül magyarul megszólalok, némelyik igen furcsán néz rám. Nem állhatom szó nélkül az ostromot. — És ti mit adtok cserébe? — Könyvjelzőt, jelvényt, ceruzát mi is szoktunk adni — felesel hetykén egy matróz-trikós öklömnyi srác. Akkor nem szóltam! Jaj, de jó lesz végre ebédelni. Megpihenni! Országos vezetőnk pesti egyetemista, de nagyon ajánlja a Kohász Étterem halászléjét: Talált! Még nem kóstoltam. Úgy látszik, a más halászléje mindig jobb. Legalább is azt hisszük. Ebéd után szabad program. Valami ajándéktárgy kellene, helyi jellegű, speciális. A Népművészeti boltban gyönyörű ajándéktárgyak tömkelege, de városi emlék? Bugylibicska 4,50-ért, olcsó agyagváza szerénykedik, rájuk kanyarítva: Dunaújváros. Hát ez nem sok! Az ajándéküzletben viszont óriási a választék. De a minőségen, paivaszi értéken már lehetne vitázni. Tavaly a boltvezető legalább hetvenféle helyi ajándéktárgyat számlált össze. Legízlésesebbek a pénzverde cikkei: fityegők, csikknyomó, dugótető, hamutálcák. Akad itt műbőr cigarettatárca, asztali doboz üvegből és bőrből, a város emblémájával, ötvenszázalékos árengedménnyel. Csiri-csáré ,kézifestésű könyvjelző, fejkendő egy darab, fából készült boroshordó, kulacs, demizson — nem hinném, hogy ezek jellemeznék városunkat! Az olcsó, mutatós dolgokat viszik — mondják az elárusítónők. — Aki venni akar emléktárgyat, mindig talál igényének megfelelőt! A Vasmű úti trafik jobban a turisták szeme előtt van, forgalma éppen ezért — legalábbis képeslapban — nagyobb, mint az ajándéküzleté Naponta 300—400 darab kerül innen a postaládákba. Tízféle közül lehet választani, míg az ajándékboltban tizenkétféle simát, háromféle többdarabost számoltam meg és akadt német, francia, orosz nyelvű prospektus is. Valljuk meg: a nagy választási lehetőség ellenére kevés az elfogadható kiállítású üdvözlőlat Hiányzik a mozaik összeállítású lap Délutánra már Debrecenből jött főiskolás lettem. Az agrártudomány messze esik ugyan a nehézipartól, — vagy talán éppen ezért — a vasmű vonzott ide bennünket. Hogy eddig mit tudtunk Dunaújvárosról, mit idézett neve? Egy-egy szóban röppenő válaszok: acélváros, fiatalság, modernség, vasérc-szállítás, Duna, Házgyár, Mezőföld és így tovább. A kék farmotoros, meg a piros busz a Béke téri kapun kéredzkedik. Aki itt a házigazda, határozott hangú, szinte erélyes fiatalasszony. Számadatok, idegen fogalmak repkednek a forrósodó levegőben, nyitott ablakokon ércporfelhők csapódnak be, közben majd odakormálunk az üléshez. A kokszoló kamráinál háromszoros a hő. Melyik nehezebb? — kérdezi mellettem egy kontyos nagylány. — A falusi munka, vagy ez itt? Ezt csak az tudná megmondani, aki mindkettőt próbálta! A kohó tövében a szikrázóan ömlő vas, a hengerműben a száguldó, vörös acélszőnyegek kápráztatnak. Órákat lehetne álldogálni, csodálatos itt a vendégnek. Minden mint alföldi embernek a soha nem látott hegyvidék. Minden zúg, forog dübörög csattog a hideghengerműben, de embereket alig látni. Szinte elvarázsolt kastély. Mire lehajló délután lesz, az uszoda elé érünk vissza. Már nehezebben lehet visszatartani a fürdőnadrágot szorongató fiúkat. Feldobok még egy kérdést. Művednek ismertétek meg Dunaújvárost? — Visszatérünk, de nem egy napra! — A camning nem a legjobb! — Rosszul áll a focicsapat szénája! — Ritka látványosság a vasmű! — Virág, zöld, park minden mennyiségben! — Tavaly több, mint egymilliárd forintot hozott a vasmű az országnak! Ritkulnak a válaszok, a fiúk, lányok türelmetlenül elnyargalnak az uszoda hűvösébe. Minden korosztály sokféle foglalkozású turistája megfordultunkban, mindennapos látvány vár akülföldi autóbusz is. Hogy melyik a csoport mire kiváncsi, ez erősen változó. A fő vonzerőt a vasmű képviseli. Van munkája az idegenforgalmi hivatalnak bőven. Meg gondja is! A vendéglátóipari hálózat bírná a csoportos étkeztetéseket, ha például a fő idegenforgalmi szezonban, májusban, nem lett volna zárva a Halászcsárda, a Béke Étterem, a Vigadó. A Vidám Parkban krónikus büféhiány van, sokszor semmi innivalót nem lehet kapni. Néhány mozgó italárus, ajándékárusító, ha nem is megoldást, de enyhülést jelentene. A gazdag leletanyag ellenére múzeumunk nem tud nagyobb csoportokat kellően fogadni. Leningrádiak például kimondottan kérték a múzeumlátogatást — a kiállított történeti emlékek tetszettek, de a szűk területről nem sok jót mondottak. “ Több fős társaságnak tiszta lelkiismerettel nem is lehet ajánlani múzeumlátogatást. Évente visszatérő gondok, évrőlévre szóba kerülők. De a turisták is minden évben vendégeink. Nem dúskálunk nevezetességekben, ezt a keveset tálaljuk illendően! Bauman Géza