A Hírlap, 1994. január (5. évfolyam, 1-20. szám)
1994-01-29 / 20. szám
a hírlap MAGAZIN Színésznő, civilben Faragó Vera imázsa Faragó Vera sokrétűen sajátságos jelenség. Egyfelől meglepően sok a tántoríthatatlan híve, holott többnyire démonokat alakít, másfelől olymértékben hűséges, méghozzá oly sok mindenhez, hogy hasonlóra mostanság alig akad példa, színésznő esetében még kevésbé. Közismerten az egyik legjobban öltözködő színésznőnk, s ami ennél is becsülendőbb: tökéletesen tisztában van azzal, mi illik az egyéniségéhez. Sosem enged az újonnan feltört divatirányzatoknak, még ha átmenetileg bűvkörükbe vonják is; ami nem hozzáillő, azt nem veszi meg, még kevésbé veszi föl, ha esetleg mégis elcsábulna. A legérdekesebb, hogy természetét és ruházkodását két véglet jellemzi: a csillogó-villogó nagyvilági és a kisfiússportos. Gyakran mondogatják, milyen jól tartja magát! így van. Csakhogy ezt nem önkínzó koplalásnak, mégcsak nem is diétának, kozmetikusi beavatkozásnak köszönheti. Lankadatlan akaraterő, kitartás, megfelelő életmód, rendszeres, szigorú testedzés - ez a recept. — Ha törik, ha szakad, keményen tornázok naponta egyórányit. Sosem engedem el magamnak, hogy leeresszek, soha, semmiféle tekintetben! Egy barátnőm azt mondta egyszer: — Könnyű neked, azért őrizted meg az alakodat, mert nem csinálsz semmit... Semmit?! Még a hajfestést sem bízom másra, pedig gyakran lenő, s ennél szörnyűbb látvány nincsen. Évtizedek óta ugyanazt a vörös árnyalatot viselem. A hajvágást egy zseniális férfifodrászra bízom. Utánamennék a világ végére is. — Folytassuk semmittevés-témát. Ha a ráérek, főzőcskézek is. És, hogy miket?! A vastag parasztkajákat szeretem, a babot, káposztát, krumplis ételeket. Nemrég tömtem dugig a mélyhűtőmet konyhakész kolbászos lecsóval. A napokban, szereptanulásba belefáradva, megjelent a lelki szemeim előtt egy hatalmas tányér krempli. Pihenésképpen, ripsz-ropsz, összedobtam. (Apróra szeletelt nyerskrumplihoz annyi liszt, amennyit felvesz, só, bors, forró olajban hirtelen kisütöd. Isteni!) Ha felszedek egy-két kilócskát, rákapcsolok a testmozgásra, csökkentem a csokiadagot — mert azt is szeretem, sajnos — így olyan óriási sikerélményeket érek el, hogy például ma ismét passzol rám a húszesztendős nácim. — Anyutól serdülő koromban kaptam egy fehér madeirahímzéses ruhát. Mindig friss, ropogós, üde volt, én meg ügyesen variáltam, így azt hitték, sok ruhám van. Most is magam kezelem a holmimat, higi-mániás vagyok, a kényesebb darabokat hajsamponban mosom, kézzel, és magam vasalom. Utálom a slamposságot! Borzadok, ha a kabátból kilógó slafrokos, becsavarthajú fiatal nőket látok papucsban csoszogni a reggeli tejért. Én idehaza sem vagyok lezserebb, mint bárhol. Ha rosszkedvűen ébredek, szépen kiadjusztálom magam, ez máris jókedvre derít. — Pontosan ismerem a fazonomat. Imádom a nagystílű ruhákat, de ha próbára megyek, meg télen: trottercipő, csizma, pulcsi, nadrág! A ruhát gyűlölöm. Nem nekem való. Ha betévedek egy-egy ismeretlen butikba, idehaza vagy külföldön, nekem kínálgathatnak bármit, ha nem az én világom. — Van egy zseniális öltöztetőm, Erzsike. Gyémánttűnek becézem, úgy ismer engem, ahogy talán én sem magamat. Neki nem tétel a legbonyolultabb fazon, pantalló, nagyestélyi... És micsoda fortélyai vannak! Egyébként időben tudok lemondani a szívemhez nőtt holmikról is, rengeteget elajándékozok. Van is kinek. — Bárhol látják meg, utcán, üzletben, színpadon, a színész mindenütt reflektorfényben van. Őrizze meg a nehezen kialakított „imázsát”. A közönség azt várja, hogy feledtessük a napi gondjait-bajait. Ezért vagyunk. Ami tőlem telik, megteszem. És minden a „blickfangnál”, a külső megjelenéssel kezdődik. Ezért fordítok sok figyelmet a vonalaim, a jellegzetes megjelenésem megőrzésére is. Péreli Gabriella 1994. január 29., szombat Arcok, arcvonások Horn Gyula Kedves, karikatúrányi portrét már írtam róla nemrég. Tisztelgő iróniával, empatikus kiváncsisággal szóltam, remélem, töprengő somolygással fogadta jóhiszemű, kellemetlenkedő rajzomat. Horn Gyula ugyanis nem csupán egy az Uborka jól-rosszul sikeredett szereplői közül. Talán ő a legmagányosabb pártelnök Magyarországon. A (még mindig) legközösségibb párt élén, ahol vita- és vetélytárs értékű, fiatal partnerekre lenne szüksége. Olyanokra, akiket fölismermegismer az egész ország. Az MSZP akkor lehet higgadt, erős, megbízható ellensúlya a bal és (a Magyarországon sokkal harsányabb, támadóbb) jobb ultráknak, ha élmagjában legalább öt Orbán, Fodor Gábor, Wekler, Kuncze van. A korábbi, nevesebb reformerek zöme kiöregedett, eltávolodott, elbújt, elhalványult — a Horn vezette párt szélesre lendült, gyarapodott, de alig vannak márkásnak elfogadott arcai. (A márkásak sem érvényesülnek.) Nem értem ugyanakkor, miért nem tesz semmit az MSZP, hogy a szélsőségeket ellensúlyozó rádió és tévé alapítását támogassa? A pártjához legközelebb álló orgánum a szakmailag figyelemre méltó, egyébként teljesen ismeretlen két hét. A Mérték című hetilap sem állt szellemileg nagyon messze az MSZP-től, garasos támogatásra lett volna még szüksége, hogy el ne pusztuljon — s nem kapta meg. Pedig Horn Gyula nem becsüli le a sajtót. Épp ellenkezőleg, s ennek ezer tanújelét adta... Ha azonban a rádió-tévé-sajtó terén pártja továbbra is ilyen félszeg, szerény és ügyetlen-erőtlen marad, akkor a választásokig a sokpárti MSZP-ellenes propagandakoalíciónak valóban sikerül mumust csinálni belőle. Kónya Imre nemrég tévéinterjúban célzott rá: csak nem képzeli valaki, hogy az MSZP posszibilis partnere Nyugatnak s a NATO-nak? Mintha tán az ország elfelejtette volna, hogy Horn Gyula javasolta elsőnek, némi közdöbbenetre, belépésünket a NATO-ba, s mai politikusaink közül aligha vetélkedhet vele valaki nyugati ismeretségben, tekintélyben. (Amit Kónya jól tud.) Azt sem értem, hogy az MSZP-nek, amely tele van friss, múlt nélküli, fiatal értelmiségiekkel miért nincsenek fiatal, virtuóz vitázói, sem pedig teoretikusai, akik esélyesen szállhatnak vitába TGM fölényes intellektusú, az MSZP-ről a Beszélőben közölt tanulmányával? És miért nincsenek igazi (fiatal!) népszónokai? Horn Gyula kiválóan ügyes eszű, remekül érvel, pompásan kezdeményez, de még nem épült köréje új, fiatal, modern, tekintélyes pártvezetés. Holott jónéhány százezer választópolgár, akinek ez öt évvel eszébe sem jutott volna, most az MSZP- re szavaz. Undorában a magyar Zsirinovszkijoktól, a szájtépéstől, a nyomortól, attól, amit az állás- és szinekura-halmozó politikusoktól lát, az elfogult alapítványokba ömlesztett , mélyfagyasztott, pénzzé konvertált hatalomtól. •Lehet, hogy a hatalmon kívül eltöltött négy esztendő kevés volt politikai purgatóriumnak. Az MSZP lélektani szerencséje azonban, hogy sosem az ő fő- és mellékalakjai képviselték itt poklot. Gondolom, Rákosi a Horn Gyulát is kivégezte volna. Bodor Pál Történelem, ahogyan átéltük Pentele, körülzárva Az 1945. január 19-én Dunapentelére meglepetésszerűen betört német páncélos erők egyik csoportja 20-án Rácalmást szállta meg, másik csoportja Perkátát foglalta el, míg a főerők 22-én rohammal bevették Adonyt. A megindult szovjet ellentámadások miatt Adonyt még ezen a napon kiürítették és visszatértek Dunapentelére. A váratlan német támadás a szovjet erők között eleinte nagy zavart okozott. A csapatok visszavonulásának célja a Szalkiszigeti átkelőhely, a dunaföldvári pontonhíd és a bekerítéstől tartva északi irányban az Ercsinél lévő pontonhíd. A visszavonulás esetenként már pánikszerű menekülésbe csapott át. A Szalki-szigeten az utolsó egységek a páncélosok tüzében hajóztak be. Az átkelőhajók elsülyesztése után sokan a Szalki-szigeten rekedtek. A faluban olyan hírek terjengtek, — miközben senki nem tudott semmi biztosat, — hogy az oroszok már Kecskeméten is csomagolnak. A németek megkezdték a faluban rekedt, pincékben, házaknál, kórókupacokban megbúvó orosz katonák összegyűjtését. A falubeliek közül a támadásnak több áldozata volt: egyik iskolatársunk a bunkerbe menet kapott halálos szilánkot, másikat házuk ablakában egy akna csapta agyon, miközben frissen szerzett harmonikáját próbálgatta. Rövidesen a terjengő hírek ellenkezőjéről kellett meggyőződnünk. Az utcákon életveszélyes volt járni. Kiszámíthatatlan irányokból hullott mindenféle lövedék a falura. Éjszakánként az általunk csak „varrógép”nek becézet kétfedelű repülőgépek szórták a bombát. Közülük sok nem robbant fel. A harcok után táborállási szőlőnk területén 50-60 fel nem robbant bombát találtam kis területen szétszórva. Reggelenként házunk kapujából számbavettük a találatokat, amelyek a csillogó fehér hóban jól észlelhetők voltak. A katolikus templom tetőzetének közepe néhány nap után teljesen eltűnt. Sok ház sínylette meg a támadásokat. Pincénk felett két bomba is robbant, a harmadik az ólakat verte széjjel, megölve anyám harminchat tyúkját. Csak egy maradt meg, az is egy kis japán kakas. Kis orosz lovamat, melyet néhány napja szereztem, több szilánk is eltalálta az istállóban. Reggelre már nem mozdult. Kertünkben négy német katona kergette a csodával határos módon sértetlenül turkáló disznókat. Kérésünkre otthagyták, de melegedni szerettek volna. Belátták, hogy a szobában begyújtani teljesen felesleges, mivel nemcsak az ablaküveg, de helyenként az ablakkeret és a fal is hiányzott. Mindenki a pincékben húzódott, sok helyütt összezsúfolva, a legelemibb tisztálkodás hiányával. Szaporodni kezdtek a tetvek. A pincéből kimozdulni nem volt tanácsos, mert könnyen póruljárhatott az ember. Német katonákat alig láttunk az utcán, ma sem tudom, hol tartózkodtak. Január 27-én a szovjet csapatok átlépték a Perkátára vezető országutat, gyűrűbe zárva ezzel a Pentelén maradt II. zászlóaljat. Az egyik Duna-parti ház tornácának végén homokzsákok mögött német gépfegyverállás vigyázta a sziget partját. A fák közül, valahonnan már két katonát lőtt ki egy szovjet mesterlövész. A figyelő német kiskatona bennünket is óva int: ha nem akarunk póruljárni, ne nagyon tekintgessünk ki. Kérdezzük: Wo sind die Russen? Körbemutat, mondja: Überall. Nem akarjuk elhinni, szívesebben bíznánk a terjengő hírekben. A Brettyó hídja alatt a patak medrébe lőve egy ismeretlen, civilruhás holttest. Ismerőseink szerint orosz kém volt, akit a németek fogtak el. Ha így volt igaz, akkor nagyon vigyázatlan kémnek kellett lennie. Vadonatúj ruhában volt, sértetlen cipőben, sállal a nyakán és kalappal a fején, akkor amikor mindenki szedett-vedett öltözéket viselt. A gyűrűbe zárt egység kimentésére a német parancsnokság a rendelkezésre álló tartalékokból valamint a szétvert egységek maradékaiból két harccsoportot szervezett, az egyik főereje 15 Királytigris, a másiké 11 Párduc. Az egységek január 29-én Zichyújfaluból indulva az erős szovjet ellenállás miatt nem tudtak Dunapentelére bejutni. A rácalmási Csillag csárda mellett sündisznóállásban védekezve várták ki a másik napot. 30-án délelőtt megszállták Szilia majort és Galambos pusztát, ahol délelőtt 10 órától 13 óráig a szovjet páncélosok három hullámban indított támadását verték vissza. A harcot a Dunapentelén körbezárt egység páncélosai döntötték el. Negyven, mindenféle páncélos jármű égett, füstölgőn a majorság körül. A harcokban erősen megfogyatkozott üzemanyag-, lőszer-, és egyéb utánpótlást a felsőbb parancsnokság Perkátára irányította. Megérkezése azonban a szovjet vonalakon keresztül nem volt remélhető, így a két harccsoport kénytelen volt a sötétség leple alatt a szovjet reteszállások tüzében áttérni Perkátára és az utánpótlás vételezése után 31 -én a hajnali órákban, végig harcban a szovjet egységekkel ismét Galambos pusztán voltak. Sikerült a szovjet erőket annyira megtörni, hogy a Dunapentelén rekedt egységeket február 1-jén, állandó szovjet tűzben és bombázás közepette kimenekíthették Perkátára. Február 1-jén házunk kapujában állva láttuk az éles napfényben Perkáta irányában meg-megcsillanó repülőgépeket. Valami hullott belőlük, több másodperc múlva hallani lehetett a bombák robbanását, melyek hangjába ágyúdörgés és gépfegyverropogás vegyült. Rövidesen a faluban is lövedékek csapódtak be. Láttuk a Nagyvenyim irányából tüzelő ágyúk torkolattüzét, kisvártatva a Katyusák kísértetiesen vijjogó hangja is hallható lett. Az oroszok végigszórták lövedékeikkel az egész falut, de ezt már a pincében éltük át. Éjszaka szovjet katonák fésülték át a falu házait, pincéit német katonák után kutatva, miközben a pincében lapuló polgári lakosság is kellemetlen perceknek volt kitéve. Reggel házunk előtt, valamint a Lebuki kanyargós részein szovjet tüzérek péncélelhárító ágyúkat állítottak, újabb német támadást várva. A támadás elmaradt, az ágyúkat elvontatták. Rövidesen megérkezett a parancsnoki törzs ügyeletvezető hadnagya és elvitte azt a telepes, világverő rádiókészüléket, melyet a menekülés alkalmával megőrzésre nálunk hagyott. Sajnálkozva adtam vissza, mivel azt reméltem, hogy a miénk marad. 1945. február 2-án ismét szovjet csapatok voltak Dunapentelén.