Dunavidék, 1922 (1. évfolyam, 1-54. szám)

1922-01-15 / 3. szám

2. A felszabadult Baranya első közgyűlése. a0 Ünnep a vármegyeházán. 1922. január 9-ike piros betűs napja lett Baranyavármegyének. A bilincseitől megszaba­dult, területében gazul, igazságtalanul megcson­kított vármegye törvényhatósága ezen a napon tartotta első rendes közgyűlését. És ez a köz­gyűlés fényes bizonysága volt annak, hogy a magyar töretlenül állta a szerb rabigát csakúgy, mint valamikor az évszázados törökét, és akár­csak egy gonosz, lidércnyomásos álomból, úgy ébredt régi magára frissen, erejének teljében és büszkén a közgyűlési teremben a régi vármegye. Lelkes éljenzés fogadta a terembe lépő Fischer Ferenc dr. főispánt, aki elfoglalta az el­nöki széket, megnyitotta a közgyűlést. — Örömmel üdvözlöm — úgymond­t­a a törvénatósági bizottságot, amikor három év után előzsör ült össze, hogy a vármegye javára munkálkodjék. Sajnos, nem jelenhettek meg mind a bizottsági tagok, mivel a trianoni békeszerző­dés a vármegye részét elszakította. Erős azon­ban a hitünk, hogy a Mindenható leveszi rólunk sújtó kezét és leveszi rólunk a széthúzás átkát, egységet ad és ezzel visszaszerezzük elveszített területeinket és ezáltal elszakított véreinket ismét itt üdvözölhetjük. A közgyűlés tagjai ezután felálltak és a főispán után elmondották a magyar hiszekegyet. Megemlékezett még ezután a főispán Sopron vá­ros és több soproni község visszacsatolásáról. Indítványozta, hogy a közgyűlés ebből az alka­lomból üdvözölje Sopron várost és Sopron vár­­megye törvényhatóságát. Indítványozta meg, hogy a közgyűlés hódoló üdvözlő táviratot intézzen a kormányzóhoz és üdvözlő táviratot a kormány­hoz. Az indítványokat egyhangúlag elfogadták. Buzáss László másodjegyző beterjesztette ezután a vármegye 1922. évi költségvetését. Az elmúlt három évről szóló alispáni jelen­téshez Fischer Béla főjegyző hozzáfűzi, hogy magyar nemzetiségünk fenntartása érdekében a megszálló hatalommal szemben kiváló erőfeszí­téssel részt vettek az összes állami hivatalok, a tisztviselők gabonával való ellátásában Förster Jenő, Tyeszits Sándor és Perczel Tibor dr., az antant misziónál való közbenjárás által Förster Jenő, Tausz Gyula, Seyfried Ernő, a meg nem szállt részen Stein Lajos dr. értékes szolgálato­kat végeztek, a tisztviselők közül egyike még a sokat szenvedetteknek Kinneth Viktor aljegyző. Dr. Heckenberger Konrád, lapunk felelős szerkesztője mondott ezután kiváló retori kész­ségről tanúskodó frappáns hatású beszédet, mely­ben utal a legutolsó rendes közgyűlésre, amikor indítványára egyhangú lelkesedéssel foglaltak ál­lást az Ausztriától való elszakadás mellett. Az­óta megfogytunk, összetörtünk és úgy látszik, mintha a magyar lelket­ is meggyilkolták volna Tisza Istvánnal. Soha annyi pártviszály nem dü­höngött mint most, amikor a személyi érdekek visszanyomják a közérdeket. Egyetlen vigasztaló ...­­ ... ................■■■■ ...... ■■ !— az alispáni jelentésben, hogy Baranya sokácai­­nak túlnyomó többsége is, a német nyelvű ma­gyarok pedig kivétel nélkül kitartottak magyar­ságuk mellett és az ő nevükben ma újból meg­újítja a német nyelvű magyarok hűségnyilatko­zatát. Csak ez a magyar lélek szerezheti vissza a területi integritást. Az ellenálló vármegyei tiszt­viselőknek teljes elismeréssel adózik. Külön ki akarja azonban emelni Stenge Ferenc alispán ér­demeit, aki országosan ismert közigazgatási szak­­tekintély, vasszorgalmú energia és megalkuvást nem ismer. A megszállás szenvedései öreggé, beteggé tették. Kövesse a vármegye Pécs város példáját és szavazzon meg ez úgy százezer ko­ronát részére és utalványozza azt a jóváhagyás bevárása nélkül. Ezt az indítványt vagy egyhan­gúlag lehet elfogadni, vagy sehogy. Ezért hang­súlyozza, hogy a pártpolitikát mint minden nagy dologban tegye félre a közgyűlés és üdvözölje küldöttségileg a betegen fekvő alispánt. Az indítványt általános tetszéssel fogadták, Dr. Prakatur Tamás abbeli panaszára, hogy Mohácson még vannak maximális árak, a főispán megjegyzi, hogy az ténybeli tévedés, amenyiben maximális árak nincsenek. Dr. Margittay Lajos főszolgabíró nem ki­mondottan maximális árakat, hanem tájékoztató árakat tett közzé. Eezekre az árdrágító vissza­élések miatt szükség van. Benkő Gyula történelmi becsű műnek tartja az alispáni jelentést. Ezután a közgyűlés elfogadta az alispáni jelentést, amely után a választásokra került a sor. A közigazgatási bizottságba beválasztották az 1922. évre: Igaz Béla dr.-t, Gállos Edét, Na­­rancsdk József dr.-t, Stájevits Jánost, Prakatur Tamás dr.-t, az 1922—23. évekre Benkő Gyulát, Heckenbe­ger Konrád dr.-t, Mándy Samu dr.-t, Bartonicsek Józsefet, Szily Tamást. Stájevits János megköszönte újból való megválasztását azzal, hogy ötven éve tagja, saj­nálja, hogy még ötven évig nem lehet az. Igaz Béla dr. a megyei tisztikar érdemeit méltatva indítványozza, hogy úgy nekik, mint a kórházi és közúti alkalmazottaknak az évi fize­tésük 100° fo­kat emelve negyedévi részletekben előlegként kifizettessék. Kéri, hogy ebben a ked­vezményben a nyugdíjasok is részesíttessenek-Prakatur Tamás dr. másodízben is a köz­­igazgatásban való járatlaságáról tesz tanúságot, a­mikor csatlakozik az indtványhoz azzal a hozzáadással, hogy ugyanebben a segítésben a jegyzői kar is részesüljön, mint amely erre ér­demeket szerzett. Koszits Ákos dr. elismeri a jegyzők érde­meit, kívánja is, hogy elismerésben részesülje­nek, de jogi és gyakorlati szempontból ez kive­­hetetlen, mert a jegyzőket a községek fizetik és így az alispán az előlegeket nem folyósíthatja, illetve nem utalhatja ki. Kéri, küldjenek ki bizott­— Ez a felelet rosszul csengett a Péter Gabi fülében. — Talán csak nem tart engem már bácsi­nak?, — mondá neki tétovázva. — Hisz a papa barátja, felelte neki Ella vidám közvetlenséggel, amelyben sok volt a malicia is. — Oh, igen nagyra becsülöm ezt a barát­ságot, de látja, ez nem akadálya annak, hogy például magácskának is barátja legyek. — Hogy tetszik mondani? — kérdé a leány­ka, most, életében talán először elkomolyodva és érezte, hogy a vér az arcába szökik. Péter Gabi is észrevette annak az áruló vérnek lüktetését a finom erekben a fehér bőr alatt. Valami olyast kezdett érezni, mint Julius Caesar a Rubicon előtt. Most már el kell vetnie a kockát. És ő elvetette. — Több is szeretnék magának lenni, Ellácska, mint barátja. Elővette mellénye zsebéből a pipacsvirágot,­ságot, amely a jegyzők fizetésrendezésének kér­dését előkészíti. Az alispánhelyettes Fischer Béla hajlandó a jegyzők fizetésrendezésének kérdését tanulmá­nyozni és az áprilisi közgyűlés elé konkrét ja­vaslattal lépni. Szily Tamás szerint a jegyzők részére való kiutalást a törvény nem engedi meg, de hajlandó az egyénenkénti előlegezésbe belemenni. Mándi Samu a községek révén véli a kér­dést megoldani. — Nem kérjük — hangzik fel a jegyzők csoportjából. Végül is a közgyűlés az Igaz Béla féle in­dítványt fogadja el. Ezután már csak az elnök, a végig kitartó előadók és egy-két bizottsági tag és újságíró maradt a közgyűlési teremben. A korgó gyomor elszólította a bizottsági tagokat. Az idő 3 óra felé közeledett, az egyes tárgyakat hozzászólás nélkül fogadták el az előadói javaslat értelmében. Megvárja a legközelebbi májust, Ella tizen­hetedik tavaszának zsendülését, akkor nyilatkozni fog. Hisz olyan kedves hozzá az a leány, olyan édes, olyan elragadó, olyan imádásraméltó ő maga. Csak még abban nem jutott megállapodásra önmagával, hogy neki mondja-e el lelkének édes titkát vagy egyenesen az apjától kérje-e meg a kezét. Jobb lesz az előbbi, gondola. Ha bevette a leányvárat, az öreg ágyú leszerel ma­gától. Egy alkalommal diadalmas felmagasztosult­­sággal ment ki a ligetbe május derekán. Nem csalódott. Találkozott Ellával. A tavaszi napsu­gár simogató melege, a friss életre zsendülő liget illata, a csicsergő madárdal, a szökőkutak csobogása, minden szerelemre termett környezet. A következő párbeszéd bomlott ki köztük: — Maga igen kedves hozzám, Ellácska. — Oh igen, én nagyon szeretem a tanár bácsikat. DUNAVIDÉK 1922. január 15. KÖZGAZDASÁG. A direkttermőkről. I. s. Az 1921-ik év a magyar délvidéki borter­melők válságos évének volt mondható. Áprilistól késő őszig a Duna mentében nem volt csapa­dékunk, a hőség és szárazság miatt a szöllő nem fejlődött és apró maradt. Igaz, hogy a bor ára 30 koronáig felment, most azonban vissza­fejlő­dik, a szállítási nehézségek és az osztrák valuta leromlása miatt. Ha hozzátesszük a drága nap­számot, a permetező és porozó anyag magas árát, a hektoliterenként fizetendő 84 bor, a vár­ható nagy vagyonváltságot és adót, a szöllő­­tulajdonosok helyzete nem mondható rózsásnak. Ily körülmények közt előtérbe nyomul a direkt­­termő vessző kérdése, mert a direkttermővel a legkevesebb költséggel esetleg a legjobb ered­ményt lehet elérni. A kérdés csak az: van-e olyan direkttermő (hybrid) vessző, mely a várakozás­nak megfelel. Népünk erre­felé mind rohamosabban kezdi a hybrideket művelni s ezek közül a Delaware-t, Elvira-t és Noah-t ápolja. Még mielőtt Ameri­kába hajóztam volna, Othelló is divatos volt, de ezt mai napság teljesen elejtették s alig tudnék egy-két termelőt megnevezni, kinek szöllőjében még vegetál. Ám, annál nagyobb tért hódit a Delaware a V. Labruscának és a V. viniferának hybridje s kinek gazdag s mély talaja van s megadja e korcsnak a kellő művelést, megadja annak az egészen kellemes, rókaszagtól mentes bort is. Pedig kár, hogy népünk azzal vesztegeti idejét. E hybridnek nagy baja, hogy a filloxerá­­nak nem tud ellentállani, dugvány után ültetve pedig, 90°­„-a nem ered meg. A termelők más tábora az Elvira és a Noah szószólói között oszlik meg. Az előbbi igen sokat terem, a bor szesztartalma bőséges, de rókaszagánál fogva a — Nézze, folytatta mohón és érzelmesen, ismeri ezt a virágot? Két év óta őrzöm, mint szent Klenódiumot, amikor először láttam meg magát itt a ligetben. Maga dobta rá a köny­vemre. Azóta őrzöm. Ella rábámult a virágra. Bibor­ piros lett az arca, mint a virág. Péter Gabi majd elnyelte, a­hogy reszketve várta a leány válaszát. Pedig abban az áruló pirosságban a tizenhétéves leány szemrehányással illette a tizenötéves csitrit. A biborszin azonban csakhamar kihúzódott Ellácska rózsás képéből, a szemeinek tüze kia­ludt, arcára valami titokzatos mély komolyság ült, amikor a legbájosabb őszinteséggel, tónus­nélküli hangon, a legkorrektebb póznélküliséggel, mintha egy friss ismerősnek, akivel jól mulatott a bálban, mondta volna: jó napot, a viszont­látásra, úgy válaszolt Péter Gabinak: — Bocsásson meg, tanár úr, akkor csak­ugyan neveletlen voltam. Igazán nem gondoltam, hogy ilyen komolyan veszi. Kisérjen­­ el a leg­közelebbi boltig.

Next