Hadak Útján, 1989 (41. évfolyam, 402-407. szám)
1989-01-01 / 402. szám
BAJTÁRSI HÍRADÓ A MAGYAR HARCOSOK BAJTÁRSI KÖZÖSSÉGÉNEK TÁJÉKOZTATÓJA XLI. évfolyam 1989. JANUÁR—FEBRUÁR 402. szám ÖTVENKÉT NAP — ÉS AMI ELŐTTE TÖRTÉNT 1944. december 24-én, amikor Malinovszkij szovjet tábornok csapatai Budapesttől északnyugatra összetalálkoztak Tolbuhin marsall 3. ukrán hadseregcsoportjának páncélosaival, Budapest körülzárása befejeződött. Ötvenkét nap keserves, de dicsőséges — véres, de hősies nap reménytelen küzdelme a fennmaradásért — versenyfutás az időért — arany betűkkel írta be a magyar katonaszellem minden áldozatra kész honvédő harcát a történetem topjaira. Az egyre erőtlenebbül és egyre szaggatottabban szóló budavári csendőrrádión még felhangzott utoljára a Hunyadi páncélgránátosok lelkesítő indulója, a halálba indulók himnusza: „Pajtás, ma még tán öt perc az élet, öt perc, de győzni muszáj...”, majd beleveszett a szakadatlan légitámadások, a csörömpölő T34-es harckocsik szűnni nem akaró ágyútüzébe s azután minden elcsendesedett. Ma már történelmi távlatból nézhetjük azokat az időket, melyeknek fájdalmas veszteseként mindannyian részesei voltunk. A II. világháború utolsó szakaszával számos külföldi, angol, amerikai, orosz, német és magyar polgári és katonai író által írt könyv foglalkozik, s ha ezeket összehasonlítjuk a német és a magyar feljegyzésekkel és emlékiratokkal, sok olyan kérdésre kapunk választ, melyek akkor ismeretlenek voltak számunkra. A történelmi és politikai háttér sok mindent megmagyaráz, mikor feleletet keresünk arra, hogy mi indokolta ezt a szokatlanul súlyos, mindenre elszánt összecsapását a II. világháborúnak. ] A háború fordulópontját a keleti fronton kétségtelenül Sztálingrád eleste (szovjet visszafoglalása) jelentette, mely után mozgásba lendült az egész keleti arcvonal. Nyugati irányban, naponta 25-30 km tért nyerve. Tél-tábornok, a felerősödött amerikai hadianyagszállítás, a hatalmas megszállott területek ellenséges lakossága egész partizán hadseregekkel az egyik oldalon, míg a másik oldalon a hosszú utánpótlási vonalak, a fegyverzet elhasználódása, s nem utolsó sorban a rossz német politikai irányvezetés. A két arcvonalon viselt és a szövetségesek részéről összehangoltan vezetett háború csakhamar éreztette hatását. Nyugat hatalmas érintetlen és kimeríthetetlen hadiipara ismét megnyerte a maga számára időtábornokot, melynek áldozatául esett minden egyéni hősiesség és küzdeni akarás. Az európai védelmi bástya leggyengébb pontja esett áldozatul először. Az olasz nép hagyományosan pacifista megalkuvási készsége elsőnek hagyta cserben a német szövetségest, aki a megelőző évek során nem egyszer adta tudtára (igen sokszor lealázó módon), hogy milyen alacsonyra értékeli az olasz katona harci felhasználhatóságát, így számukra a háború már 1943-ban véget ért Szicíliában, mikor az első nyugati csapatok partra szállottak, s az elkövetkező évek harcai olasz földön nem volt egyéb, mint a német hadsereg halogató visszavonulása, félig ellenséges, félig semleges, de semmi esetre sem barátságos területen. Bizonyos, hogy a németek említett politikai vonalvezetése nagyban hozzájárult a feladott területek lakosságának hangulatához, de elismerően kell említeni, hogy a legsúlyosabb körülmények ellenére a visszavonulás sohasem fajult pánikszerű felbomlássá.