Hídfő, 1958 (11. évfolyam, 282-296. szám)
1958-05-10 / 282. szám
HÍDFŐ 1958. május 10. mindenkit, még egy Bárdossy Lászlót is. És most, mint a kivégzettek, mártírrá magasztosultak picinyke és méltatlan szolgája. Te hozzád szólok minden rendű, rangú, pártállású Magyar Testvérem. Te felvidéki, erdélyi magyar, és te öreg horthysta, volt miniszter és hajdani m.kir. honvédtiszt ökölbe szorul-e a kezed, mikor a Himler féle dokumentációban ott látod vitéz nagybányai Horthy Miklóst, aki huszonöt éven át mégiscsak Magyarország kormányzója volt, legyen róla bármi a véleményünk?! Te, aki sírtál, mikor fehér paripáján bevágtatott Kassára, Nagyváradra, nem szégyenled-e el magad, mikor látod, hogy az Ostende kávés csemetéje, a Granville — Grósz gyerek kíséri Nürnbergbe — amerikai egyenruhában?! S szólok Tehozzád, hungarista Magyar Testvér, nem lázad-e fel a véred, amikor ez a kis mátraverebélyi cipő-perthi ügynök s volt kommunista, az Office of Strategic Service bírájaként mondja ki az ítéletet a mártír Nemzetvezető Szálasi Ferenc fölött ekként : „ Szálasi korlátolt és őrült volt.” És szólok hozzád volt gömbösista, imrédysta Magyar Testvérem, mi lesz annak a vége, ha most eltűrjük, hogy a magyar mártírok ekként kerüljenek bele a történelembe : „ Bárdossy László a vabankot játszó s a játszmát elvesztett államférfi benyomását keltette.” Imrédy Béla „ apja zabi gyereke volt az anyjának ”. „ Antal István volt a legaljasabb, legbecstelenebb politikai prostituált ”, Szőllősy Jenő volt a „ leggyávább az egész bűnszövetkezetben ”, „ Bodonyi csendőrkapitány, a brutalitásáról hírhedt magyar csendőrség egy tisztje gyáván és hangosan zokogott előttünk ”, Jaross Andor „ árulója volt Csehszlovákiának és Magyarországnak ”, Hellebrandt Vilmosnál „ soha bárgyúbb embert felelős állásban nem láttam ”, Omelka Ferenc „ négyszeres kis tolvaj volt ”, „ Sztójay Döme Magyarországnak és a magyar (!) zsidóságnak legaljasabb hóhérja”, Reményi Schneller Lajos „ német kém és ezüst tolvaj volt ”, Vitéz Endre Lászlónál „ szégyenletesen gyávább embert életemben nem láttam ”. S így tovább, tovább a végtelenségig. Mindezt könnyű egyetlen kézlegyintéssel elintézni : mit árthat egy ilyen hazugság-gyűjtemény a Nemzetnek és azoknak, akik a bolsevizmus akasztófáin dicsőültek meg? Hogyan érhet fel ez a sok mocsok, gyalázat azokhoz, akiknek neve egyszer ott fog ragyogni az aradi 13 mellett? Ez a könnyelmű, bűnös és léha magyar felfogás, a Palaczkyak, Seaton Watsonok, Benesek, Masarykok hasonló kezelése rúgta a trianoni, majd a szovjet sírba a Magyar Nemzetet. Mit árthat a mátraverebélyi kommunista vigéc becstelensége? Azt tudja ártani, hogy a könyv megjelenik angol nyelven is, bekerül a Congress Bibliothekba, esetleg a British Museum könyvtárába és jámbor, tájékozatlan „tudósok” majd ebből a „hiteles” dokumentációból fogják megírni a korszak magyar történetét. S akkor azt fogják kérdezni : miféle nemzet az, amelynek államfői, miniszterelnökei, katonái, csendőrei ilyen hitvány, aljas bitangok voltak? Akkor majd jönnek megint a Seaton Watsonok, az új Benesek, az új Kruscsovok, akik azt fogják mondani : ilyen nemzetnek nincs élettere a Duna-völgyében! És végül írok Neded is, asszony, fiú, feleség, özvegy, aki éjszakánként megsiratod a mártírt, a férjed, az apád, akiről mindnyájan tudjuk, hogy valóban hősként halt meg a magyar mártírok szent egyességének jegyében. Hallgatsz? Elfelejted azt a férfit, aki Hozzád a legközelebb állott? Fontosabb ma az emigrációs kis kenyér, mint a becsület, amelyért meghalt az édesapád, a férjed? Tűröd, hogy 13 év után is gyalázzák az emlékét, beszennyezzék jeltelen sírját és vele együtt az egész Nemzetet? Avagy hajlandó vagy ezt az ügyet becsületsértés, halottgyalázás címén odavinni az amerikai bíróság elé, de úgy, hogy a Himlerék egész életükre megemlegessék az általuk elkövetett gyalázatot? A Magyar Nemzet csak általad és rajtad keresztül kaphat elégtételt. S ha volt ideje, szüksége a magyar jobboldali árnyalatok összefogásának, az adatgyűjtésnek, bizonyításnak, bátor kiállásnak, akkor most ütött az óra. A mártírgyalázás és a nemzetgyalázás himleri csimborasszója, a mérgező hazugság atomfelhője ellen most kell össszefognunk, most kell dokumentálnunk, bizonyítanunk és igazságot kérnünk. Többé nincsenek horthysták, szálasisták, imrédysták. Nincsenek közöttünk rég elfelejtett „ izmusok ”. Mert ha ebben a jelben sem tudunk összefogni, akkor megérdemeljük, hogy az otthoni Nemzet átkai között süllyedjünk abba a megbecstelenített és bűzös sírba, ahova Himler szánta mártírjainkat és az egész Nemzetet! MI ÚJSÁG OTTHON? A Magyarországon megjelenő különböző kommunista napi- és szaklapok hasábos tudósításokat közöltek a brüszszeli világkiállításról. A lényeg persze nem Brüsszel és nem világkiállítás, hanem „ egy ” nyugati világkiállítás volt. Úgy ledorongolták az egész világ gazdasági és technikai életének ezt a nagy bemutatkozását, mintha, nem is egy nagy nyugateurópai fővárosban, hanem valahol egy tanyán rendezték volna meg. Az amerikai pavilion — magyar lapok szerint — nem éri meg még azt a fáradságot sem, hogy végigmenjünk rajta. A német pavilion unalmas és a cikk szerint hazug színben tárja a világ elé a német munkásság szociális viszonyait. Az ember ásítana az unalomtól, de éppen akkor valami csodálatosan megkapó látvány nem engedi befejezni az ásítást. Hát ez természetes is, mert a cikkíró éppen az ásítás előtt érkezett a szovjetorosz pavilion elé. Ott aztán le a kalappal és vágódjunk hasra. Mert az valami egészen noch nie da gewesen. Ilyet még nem pipált a világ. Csodálatos, falrengető és mindent, amit akarunk. A cikkek azt is megírják, hogy végre Nyugatra is megérkezett az a tanítómester, aki megmutatja, hogyan kell egy kiállítási pavillont rendezni, sőt, azon túl hogyan kell fátyolt borítani arra az igazi életre, ami a vasfüggöny mögött folyik. De erről már nem írnak az Európát oktató szovjet kultúra előtt kéjmámorban fetrengő hazai bértollnokok. Azt sem hiányolják, hogy hiányzanak a szovjet pavillonból a koncentrációs lágerek és negyven esztendős bolsevista uralom alatt kivégzett és nyomorultul elpusztult tíz és tízmilliók emléktáblája. De nem volnának ezek a beszámolók hűségesek, sőt hazafiasak akkor, ha megfeledkeztek volna a magyar pavilion ismertetéséről. Mert mi sem természetesebb, minthogy az is nagyszerű. Szinte csemcsegve írták meg, hogy a magyar kiállítási csarnok fő vonzóereje a vendéglő és a konyha. Orosz kaviártól vörös kínai madárfészek levesig mindent lehet kapni s a vendégek szinte egymás haját tépik a jófajta szegedi halpaprikásért, a habkönnyű túrós csuszáért, az aranysárga pergetett mézért és hasonló hazai nyalánkságokért. A konyhaművészet csúcskiállítását mutatja be a magyar proletárdiktatúra. Mindent megmutat, amiről otthon, abban a szerencsétlen Duna-Tisza közötti országban már álmodni sem mernek az emberek. De az étterem