Hídfő, 1975 (28. évfolyam, 680-703. szám)

1975-05-01 / 688-689. szám

1975 május hó Ni мак, ni мак... csodálkozott régi ismerősünk, amint lelépett a párisi Gare de l’Estre be­futó gyorsról amely pontosan ugyanazon a vágányon állt meg mint amikor hosszú évek előtt elő­ször tett tisztelgő látogatást a Fény városában. Az előcsarnok épolyan piszkos volt mint annak idején, s ha nagyon kereste volna nyilván meg­találja azon eldobott cigarettacsik­ket, amelyet a lágymányosi dohány­gyárban készítettek —­ már mint a cigarettát — és amely az elő­kelően hangzó Hölgy névre hallga­tott. Párisban tehát semmi sem vál­tozott ■— állapította meg magában, mely megállapítás azonban korai­nak bizonyult, amint kissé körülné­zett a város szíve felé haladó taxi­ból. A Mont-Martre és a Quartier Latin enyhe horizontját égig érő betonkolosszusok hasogatták, me­lyekben emberek, családok laktak, sőt gyermekek is, kiknek később, felnőtt korukban, a múltra, a gyer­mekkorra való visszatekintés egy szürke bérház betonpadlós odavára korlátozódik. Sajnálta ezeket a pá­risi gyermekeket, akik mit sem tud­nak arról amit emléknek, gyermek­kori álomnak neveznek azok, akik a sors különös kegyelme folytán cu­­korszínű ég alatt meghúzódó kis­városkában, vagy épen zöld mezők­től körülölelt faluban nőttek fel. ők az akácvirág illata helyett benzin­gőzre, meg egyéb szagokra emlé­keznek ha őszülni kezd a hajuk, és úgy tekintenek vissza elmúlt fiatal­ságukra mint olyasvalamire, ami semmi nyomot nem hagyott lelkük­ben. A rég meghalt otthoni nagy­apó vagy nagyanya még mesélt uno­káinak (így annak idején régi isme­rősünknek is, de miről szóljon a bér­­kaszárnyában felnőtt nagyapó, ha megkérik az unokák, mesélj valami szépet nagyapa. De hát a mai nagy­városok gyermekei már sokkal bel­esebbek, mintsemhogy ilyen idejét­múlt kérésekkel forduljanak akár apjukhoz, akár nagyapjukhoz. A mesék ideje elmúlt. Nem csak Pá­risban de mindenütt a világon ahol elterjeszkedett a Nagyvárosnak ne­vezett moloch és fák helyett gyár­kémények nőnnek ki a földből. Az elűzött természet magával vitte az emberek lelkét is annak minden idealizmusával és hitével együtt. Ilyfajta gondolatok jártak régi ismerősünk agyában midőn Rue Ra­­cine-beli szállodájában letette koffe­rét és elhatározta, hogy megláto­gatja egykori barátját, aki hetek óta az egyik párisi kórház lakója. Útközben benézett a Luxemburg kertbe, ahol még álltak a múltszá­zadbeli öntöttvas szaletlik és bod­­roshajú gyerekek úsztatták hajóju­kat a nagy kőmedencében, melynek szélén valamikor Medici Katalin szá­molgatta karcsú útjain, hány huge­nottát kelljen megöletnie Szent Ber­talan napján. Vidám melegséggel a szíve körül állapította meg, hogy Paris szíve, az Adytól megénekelt Boulevard St. Michel még mindég a régi és a Clugny apátság romos falai között épen úgy ölelgetik egy­mást a fiatalok mint annak idején amikor még gumirádlis lófogatú ko­csik járták a párisi utcákat. A vá­rost körülölelő sivár felhőkarcolók még nem fojtották meg egészen a Bourbonok városát de régi ismerő­sünk már tudta, hogy mindez csak haldoklás és sajnálta azokat, akik már nem láthatják mindama szépet amit a nagy ősök alkottak az el­múlt századok során. Mint minden régi városban itten is birkózik a múlt a jelennel­­—l és a jövővel. Tudta, hogy végül is a jövő, a be­ton, kábelek, a tömegétkezdék és tö­megszállások kerülnek ki győztesen a harcból, de mivel bölcs volt — tudomásull vette és fájó szívvel bú­csúzott minden útjába került régi háztól és utcától. Épen úgy mint egykoron a budai Gellért hegy alatt meglapuló tabáni utcáktól, házaktól. Már késő délutánra járt az idő, mikor megérkezett a kórházhoz. Az előcsarnokban a régi, Rákóczi úti Rókus kórház ötlött agyába. Ami akkor a magyar főváros szégyene volt — az úgy látszik megszokott dolog itt Párisban ■— mely város évszázadok óta híres volt kórházai­ról. Nem pozitív — de negatív ér­telemben. A folyosókon néger, ma­­láji és egyéb színeseket és nem szí­neseket tologattak Napóleon kora­beli tolószékekben ismeretlen célok felé az ápolók, kik mindegyikének égő vagy épen nem égő cigaretta lógott az ajkán. Az ablaktalan fo­lyosók mennyezetéről 25 wattos kör­ték lógtak és szinte bocsánatot kér­tek, hogy több fényre nem telik. A méter vastag falak ablakait tömör vasrácsok védték a külvilág elöl, gondosan megőrizvén a kórtermek évszázados dohát és minden penet­ráns illatát. A betegeket szállító fel­vonó néha félórányira is megállt az emeletek között, hogy kiszuszogja magát. Hogy közben meghalt a be­teg a kórterem és az ambulancia közötti úton? Elvégre a kórház — régi magyar paraszti mondás szerint azért van, hogy meghaljanak benne az emberek, s egy olyan nagyváros­ban mint Páris igazán nem számít ha pár emberrel több hal meg a kelleténél. Régi ismerősünk hosszú vándor­lások és ide oda való küldözgetések után nagy megnyugvással vette tu­domásul, hogy egykori barátja pár nappal előtt elhagyta a kórházat. Valószínűleg nem akart meghalni "— gondolta, bár az a csoda is meg­történhetett, hogy makk egészsége­sen fordított hátat az épületnek, ahol talán még mindég konyhakés­sel operálnak mint annak idején a tábori felcserek. Hiába no — morogta fogai között régi ismerősünk — a franciák kon­zervatív egyéniségek. Nem csak na­pi marhasültjüket készítik a mese­beli Ludláb királyné középkori re­ceptje szerint hanem kórházaikban is őrzik a múlt ősi hagyományait. Ami mindenesetre szép és dicséret­re méltó dolog .. . Mikor kilépett a kapun gyorsan rágyújtott megszokott cigarettájára — ezúttal azért, hogy kiszellőztesse tüdejéből a sötét, folyosókon beszí­vott klór és egyéb szagokat, s az­után elindult a régi Páris felé, hogy egy eldugott kis vendéglőben meg­rendelte ama régi Ludláb királyné szakácskönyve szerint készült, fa­szenes roston sült marhaszelet­­ét. Csípős mustárral és olajban pirított krumpliszeletekkel együtt. Olymódon elkészítve, amint azt csak Párisban tudják a vendég elé tenni. — Ez is megvan — mondja Far­kas. Péter Gábor hallgat, de a szeme különösen csillog. — Hová mész? — kérdi Farkas. — Hazamegyek. — Ne menj gyalog, hazaviszünk. — Nem .. . Nekem most gyalogol­nom kell... 1946 nyara ez ... HÍDFŐ 15. oldal Magyar orvosprofesszor keres magyarul beszélő orvost klinikája részére. Érdeklődők forduljanak a Hídfő saarbrückeni szerkesztő­ségéhez, 66 Saarbrücken, Am Hagen 9. szl. Magyarnak magyarul magyarokért Kérjen mutatványszámot a „Vagyunk” kiadóhivatalától 8 München 2, Landwehrstr. 65 (BRD) Irodalom művészet humor tanít nevet szórakoztat Arany János: „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek­ írjad!“

Next