Új hídfő, 1987 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1987-02-01 / 2. szám
1987. február C1 HÍDFŐ 7. oldal Nyílt levél a Szabad Európa Rádió román tagozatához Hogy ne érjen minket magyarokat állandóan az a vád, hogy a románokról csak rosszat tudunk mondani, az alábbiakban fordításban teljes egészében közöljük egy, a Szabadeurópa Rádió román tagozatának igazgatójához címzett nyílt levelet, mely a nyugatnémetországi Münchenben megjelenő CURENTUL című exil-román lap 5974. sz., 1986. szept.—okt.-i számában jelent meg. E lap a két háború közötti Nagy-Románia egyik legkomolyabb, legtekintélyesebb napilapja volt. „ Tisztelt Vlad Georgescu úr! Először és mindenekelőtt egy nagyon is személyes vallomás. Tősgyökeres román vagyok. Egyik ősöm ott fénylett az illusztris latin iskola tanultjai között, egy másik fiatalabb történelmi korban, mintha arra nem tették volna, hogy végig szenvedje mindazokat, amit végig kellett szenvednünk. Egyik nagyapám lenyelte mindazokat, amiket le kellett nyelnünk a horthysta uralom négy éve alatt, mert helyben maradt a vártáján, míg mások elszaladtak. Számolhat azzal, hogy minden okom megvolna ahhoz, hogy szidjam a magyarokat. A gyűlölet ellen azonban túl vaskosan vagyok beoltva. Elég jól beszéltek magyarul, ugyancsak ennek okán — és főképpen — igencsak immunis maradtam az idegenkedésekkel, előítéletekkel szemben, és világosan ítélem meg az események irányát. Sokszor beleilleszteni próbálom magam egy nem román bőrébe, odafülelek a számunkra idegen érvelésekre, rászorítom magam arra, hogy másképpen is ítéljek, mint ahogy mi ítélkezni szoktunk. Álláspontom és szempontom valahogyan kivételt képez, magamban azonban remélem, hogy nem leszek egyedüli román, aki meg tudott szabadulni az előítéletek, érzelmek, tradíciók egész rendszerétől, mely ebben a tekintetben meghatározza gondolkodásmódunkat. Különösképpen azért, mert szilárdan meg vagyok győződve, hogy a román—magyar viszony, a magyar kisebbség helyzete és a mi magatartásunk velük szemben kulcsproblémáját képezi a románság létének. Ezzel kapcsolatos gondolataim és véleményeim szerencsétlenségre ellenkeznek nemcsak az országban előállított lelkiállapottal, melyet Ceausescu úr az idegenben is táplál, de ellenkezik még mindenféle sok jó román érzelmeivel, véleményével. Elsősorban kötelezve érzem magam arra, hogy önnek megmondjam, hogy hűek maradhassunk a román igazságosság szelleméhez, nyíltabban kellene beszélnie a kisebbségek helyzetének realitásáról a jelenlegi Romániában. Mi valahányan benne éltünk egynémely keserű és nehéz emlék forgatagában. Nem kötnek minket idillikus történetecskék a magyar uralomhoz. De V. G. úr, én még jobban félek attól, amiket mondanak majd rólunk a bánáti, erdélyi, körösvidéki magyarok gyermekei. Nekünk ugyanis még az 1867 utáni fél évszázad alatt is megvoltak a kulturális egyesületeink, megvolt az ASTRA-nk, megvoltak a bankjaink és szövetkezeteink nemzeti alapra épülve. Megvoltak a politikai pártjaink — még a Magyar Szociáldemokrata Pártnak is volt egy román tagozata —, voltak újságjaink, folyóirataink és képviselőink a parlamentben, iskoláink voltak, amelyeket az orthodox és egyesült egyházak adminisztráltak , és akármenynyire is cenzúrázták, ütötték és elnyomták is őket, ezek szervei voltak nemzeti létünknek, akármennyire is megalázva voltunk az ostoba és rövidlátó magyar uralom által, akármennyire is ambíciós volt a magyarosítási politika, az Erdélyi Iskola számos főművét Budán nyomtatták. Maniu képviselő tagja volt a budapesti parlamentnek, és Slavici, Baritiu, Goldis vagy éppen Goga bátorító szavait sokszor nyomtatták a magyarok által uralt Magyarországon vagy Erdélyben. Bizonyos, hogy ismerek mindenféle elnyomást, melyet a magyar hatalom tett és követett el a román szellem megnyilvánulásai ellen. Nagyon jól tudom, hogy a magyar arisztokrácia lenézett és megalázott minket. Ugyanakkor azt is tudom , amit manapság elhallgatnak —, hogy találtattak felvilágosult magyarok, akik védelmükbe vettek minket. Még a budapesti Parlamentben is. Meghatott figyelemmel tanulmányoztam egy bizonyos Mocsáry Lajos szövegeit, és boldog lennék, ha manapság akadna egy ilyen tiszteletre méltó román, aki bizonyságot tenne ekkora bátorságról a kisebbségi erdélyi magyarok védelmében, ahogyan ez a fajtiszta magyar merészelt beszélni a mi és az igazság érdekében. Jó lesz tudni, hogy még a horthysta uralom éveiben Észak-Erdélyben Márton Áron gyulafehérvári róm. kat. püspöknek megvolt a szellemi és erkölcsi bátorsága, hogy a kolozsvári Szent Mihály templom szószékéről felemelje szavát elnyomatásunk ellen. Vajon Ceausescu Romániájában miért pedáloz az állam és párt egész propaganda apparátusa kizárólag gyűlöletre és bosszúra ingerlő tényeket? Az orthodox egyház, mely hivatva van a felebaráti szeretetet szolgálni, vajon miért turkál fel ma csakis régmúlt fájdalmas dolgokat, kinyomtatva azokat szörnyű antológiákban, amilyet Flata úr, Drágán úr kegyeltje állított össze, mindazt, amit a légionárius sajtó szállítani tudott a magyarok ellen? Még teljesen haszontalan hamisításokra is ragadtatták magukat, mint amilyen a Csíkszeredai templom esete is, melyet a magyarok által feldúltnak adtak ki, holott sohasem volt sem készen, sem felszentelve? Kérdem magam, miféle román érdekek kívánják a nemzeti gyűlöletnek ilyen példátlan kirohanásait? Még az igazság megcsonkítása és hamisítása árán is, tendenciózus egyoldalúsággal állítva be a tényeket, paroxizmusig hangsúlyozva és ismételgetve azokat, melyet csak a lángoló, vak és ostoba gyűlöletet táplálhatják? Alázatos véleményem szerint mindezek távolról sem szolgálnak román érdekeket. Egyszerűen Ceausescu úr érdekeiről van szó. Urasága beállított egy ravasz és alattomos taktikát. Nagyon jól tudta és tudja, hogy a román nemzeti érzelmeknek van egy erősen magyarellenes tradíciója. Kiválóan tudja, bármilyen utalással a magyar veszedelemre, a magyarok Erdélyre való igényeire, képes azonnal mozgósítani minden nemzeti erőt. Egyedüli és utolsó jelszava, mellyel még mozgósítani tud. Urasága már nem rendelkezik más eszközökkel, más érvekkel. Az a politikai és ideológiai platform, melyen Ceausescu személyes és családi hatalma áll ma, két erősen megbízható pillérre van építve: a magyarellenes érzelemre és a securatatera. A rezsim — és lehet, hogy sok jóhiszemű román is — örvend a kisebbségek látszólagos beolvadásának, azt hívén, hogy ezzel erősítik a nemzetet. És jaj, de keserűen csalódnak! Bár a mi saját történelmi tapasztalatunkból tanulnának a bukaresti előkelőségek. Elnyomás, megsemmisítés, erőszakos asszimilálás csak ellenállást, gyűlöletet, lázadást és bosszút szül. Az elnyomottak nemzeti létükhöz való ragaszkodását erősíti. A kisebbségek ilyen esetekben csak száraz hulladékaikat vesztik el, ahogyan a mi esetünkben is történt. Ceausescu úr kiagyalt egy eredeti államsovinizmust. Hogy megnyerjen minket románokat, éjjel-nappal, úton-útfélen azt szugerálja, hogy az ország veszélyben van, a magyarok Erdélyt akarják. Végülis: a nálunk levő magyarság veszedelmes embertömeget jelent. És nehogy egy felvilágosultabb, egy európaibb, egy több igazságért