Hídverők, 1952 (5. évfolyam, 4-24. szám)

1952-02-25 / 4. szám

Méhely......... a többit szinte nem is tudnám felsorolni, de mind-mind, akik valaha, fogalom voltak mint ember, fogalom mint orvos. Azon veszem észre magamat, hogy Tóth kollégám a serleg felé vezet karonfog­va. _ Itt a serleg. Ma te beszélsz! Te Nyugatról jöttél! Egyedül jöttél! Hát beszélj!És számolj be nekünk! Hát tényleg nem jött volna senki Nyugatról? Egyedül csak én érkeztem volna? Kutatóan nézek körül, de nem látok senkit­ Nyugatról. Akkor tényleg nekem kell beszélnem! De miről? Mit mondjak ezeknek a némán kérdő arcoknak, hogy elég mél­tó legyen Bársony Jánoshoz és ezekhez a hősökhöz? Uram, segíts! A kétségek súlya nyom, ahogy a serleg felé nyúlok. Reszket a kezem, amikor megmarkolom. De a serleg mintha erőt adna. Már nem félek, nem reszket a kezem és tudom, miről beszéljek. Már tudom, mit kell mondanom! Azt, hogy nem volt hiábavaló az áldozatotok, fiuk, drága magyar életeteket, a tudóstokat és véreteket nem hiába áldoztátok Hazánkért, fajtánkért,orvosi ren­dünkért! Nem hiába haltatok hősi halált. Ferim, nem hiába­ haltál hősi­ halált a Vámház­ körúton! Bélám, nem hiába lőttek le a kórházad műtőjében! Sándorom, nem hiába pihen tested, két golyóval a hátadban Csapnál! S ti többiek, mind, mind,­­ áldozatok és mártírok,­­ nem hiába áldoztátok az életeteket és véreteket! Sesisz, hogy "öröködbe,uram,pogányok jöttének", az egész országba. Bársony Já­nosunk,a Te klinikádra is. Klinikádra, amely az Anyaság szentélye volt, része­­­ges, hitvány, sehonnai bitangok azt mázolták fel, hogy "Asszonynak szülni köte­­­lesség, leánynak dicsőség!" ............ El­mondtam, mondtam még sok mindent, dőlt belőlem a szó, elragadtak az ér­zéseim. Izzott köröttem a levegő. S a szenvedély ködén át láttam, hogy ők figye­­nek rám. Eleinte némán, lélekriogató furcsa üreges tekintettel, de aztán láttam, hogy csillog fel egyre mélyebb és bensőbb tűzben a tekintetük. S egyszerre megszólaltak. Eleinte egy-kettő, azután mind több, mind több, a végén az egész terem. És kérdeztek, vádoltak, remegett a hangjuk: - Miért nem jöttök már haza? Hol maradtak a többiek? Mit csináltok odakint? Hogy dolgoztok a Hazánkért? Mit tesztek a véreinkért? Hogy öregbítitek a magyar orvosi hírnevét? Miért nem jöttek veled a többiek is? Úgy éreztem, hogy minden felzokogó kérdés után egyre tüzesebb, tüzesebb a serleg! Égetett.... Feleljek: mit csinálnak a többiek, mit tett a magyar orvos a magyar orvos­­­tudomány hírnevéért külföldön? Mit tettek a másik magyarért? Milyen magyarok vi­ták? ....Én....én... erre feleljek!? Már nem birtam a serleg forróságát. És a kérdések csak zuhogtak rám a nagy csarnok minden sarkából! - Ne hallgas, folytasd, beszélj! Felelj, mit csináltok, mit csinálnak a fi­úk, a többiek, az orvosok, a magyarok....felelj és ne hallgass!.... S a serleg kicsúszott a kezemből. Kaptam utána, de nem tudtam elkapni. Nagy csörrenéssel zuhant alá a márványpadlóra............ Hogy gondolkodnak, mit művelnek a rendünk tagjai Nyugaton?... Erre a kérdés­re nem tudtam válaszolni. Ijedten néztem körül, hogy várjon, milyen megvető pillantással néznek rám, mert elejtettem a serleget. S akkor látom, hiszen a szobámban vagyok, itt az idegenben s csak az ön­gyújtóm esett ki fáradt kezemből a kandalló márvány alapzatéra. Pedig mindezt nem álmodtam, nem vizionáltam. Otthon voltam. Otthon, a Bár­­­sony-serleg vacsorán. És nem tudtam felelni a kérdésekre. Nem tudtam....felelni! Még a homlokom is bele­nedvesedett a nagy küzdelembe. Az arcom is furcsán nedvem épen itt a szemem körül is, a szám széléig sávosan nedves. Letörlöm. Könny...De­hogy.... ezt is álmodom.... Könny!.... lehet.......... Ki tudja....Elvégre otthon, a Gellértben jártam.......... kérdeztek.... és én nem tudtam felelni. S most már valóban hullnak a kömyeim.... Nyolc éve, hogy a magyar orvostársadalom nem tud hódolni Bársony János, a magyar anya- és fajvédelem e lánglelkű apostola emlékének.E szerény megelékezés: legyen újra elindítója annak a szellemnek és összefogásnak, melyet Bársony János képviselt. És ez a szellem adjon erőt az emigrációban élő orvosi kar további küz­delméhez és összefogásához. Bársony János tanár elhunyt: 1926. február 26.-án.

Next