Krónika, 1978 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1978-06-01 / 6. szám
hihetetlennek látszó tétel volt, hiszen azt tanították, azt tanultuk, hogy a késő avarok elpusztultak, s aki megmaradt közülük, elszlávosodott. (Mai napig is sokan így vélik.) Majdnem egy évtizede, hogy újra és újra megvizsgáltam ezt a régi feltevésemet és meglepő eredmények születtek ebből a vizsgálatból. Íme, röviden: az összes leletek térképre vetítéséből kiderült, hogy régi gondolatom jó volt, mert a két nép települése valóban kiegészíti egymást. Az igazi meglepetés akkor következett be, amikor e két település térképét rávetítettem a XI. századi magyar nyelvterületre. (Ezt Kniezsa István dolgozta ki.) Ugyanis azt kellett tapasztalnom, hogy mindazoknak a területeknek, ahol Árpád magyarjai szálltak meg, mind pedig azoknak, amelyeket a kései avarok szálltak meg, falunevei majdnem kivétel nélkül színmagyarok. Mármost azt természetesnek vesszük, hogy Árpád magyarjainak területén a falunevek magyarok, de kik adták azokon a területeken a magyar neveket, amelyeket Árpád magyarjai nem szálltak meg? Hát azok, akik ott laktak, azaz a kései avarok, akik 670 táján özönlöttek be a Kárpátmedencébe. Nem mertem hinni feltevésem megalapozottságában és elkezdtem magam megcáfolni. Ám e munkák majdnem mind fonákjukra fordultak s ahelyett, hogy cáfoltak volna, erősítettek. Íme néhány mozzanat: az embertan (Lipták Pál) azt tanítja, hogy a középkori és a mai magyarság inkább a késő-avarok leszármazottja, mint Árpád honfoglalóié. Ez pedig a természettudomány nyelvén erősíti a kettős honfoglalás tételét. Nyoma van az első honfoglalásnak az orosz őskrónikában, a bizánci történelemírásban és a nyugati forrásokban is, nevezetesen Widmindnál, a szászok történelmének tudósítójánál. De nyoma van a magyar krónikákban is, ahol Árpád honfoglalását, mint a „Magyarok második bejövetelét” írják le. Egyébként a Képes Krónika és Kézai a honfoglalást nem 896-ra, hanem 670-re és 700-ra teszi! Egy sereg érdekes és szép adat szól a kettős honfoglalás tétele mellett, mint például az „égig érő fa” meséje, a Szent László legenda falképsora, a középkori magyar címeres gyakorlat állatkos-sorozata, a Turul-monda és a Csodaszarvas-monda, az, hogy beszédünk finnugor fogantatású, énekbeszédünk török, de legfőképpen eredetmondánk, amely valóságosan megírja, hogy két testvérnépből ötvöződtünk, hiszen ősünk Hunor és Magyar. Mindezekről részletesen beszéltem torontói előadásomon a Kultúrközpontban, s ezek a sorok elsősorban azt szolgálják, hogy az ottvoltak számára felidézzem azt a szép estét, amit ezzel a kis tanulmánnyal is meg szeretnék köszönni. Az előadás után: Pédery-Hunt Dóra szobrászművésznő, László Gyula régészprofesszor, Endes Lászlóné (mint háziasszony), és Kovács Ernő dr., a Kultúrközpont Igazgatóságának tagja. KRÓNIKA RŐZSESZEDŐK Tollas Tibornak Mint mások erdejébe tévedt csősz teste, görnyedő szegények, kiknek hátán máglyává nőve fekete könnyet sír a rőzse, s kik csúszós aljban, fojtó sárban várnak a bújtató homályban; de védik egymást és kiáltják, sebükben egymás arcát látják, hogy csöpp jussukkal, egyre többen szállhassanak a sárga ködben, így kellene itt is kiválni egymás fájdalmát kiabálni, s ha félve is, habár zokogva, de minden arcot visszamondva figyelni cselre, csősz időre — elrántani egymást előle —, hogy szép hitünkért egyre többen szállhassunk csősztelen ködökben. Ravasz-okosan és keményen, úgy, mint a csontok lent a mélyben, vagy, mint a más földjére tévedt, egymásra gondoló szegények. Fáy Ferenc