Krónika, 1992 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1992-01-01 / 1. szám
Magyar Pantheon Oszlányi Róbert Mérhetetlen s szinte felbecsülhetetlen Európa, Amerika és az egész világ felelőssége és tartozása Magyarországgal szemben. A múló századok folyamán egészen a legújabb jelenig ez a kötelezettség csak fokozódott, s talán az egyedüli csoda az, hogy a magyarság magárahagyatottsága ellenére még létezik, életképes és csak arra vár, hogy évezredes hivatását újra a tettek és cselekvések terén válthassa valóra. A testvérnélküliség és egyedülvalóság népünk történelmi sorsává vált, amelyben a hivatásunk tudatába vetett hit és a gondviselés játszották mindig a főszerepet. Akárhányszor is ítélték halálra a múltban s jelölték ki pusztulásra a jelenben maroknyivá zsugorított népet, a magyarság ismét fel fog támadni, alkotni és tündökölni fog tovább teljesítve súlyos történelmi hivatását, mert erre tanít a múltnak minden eseménye, csak meg ne feledkezzünk erről egy percre sem, ápoljuk e szilárd meggyőződést a magunk és ivadékaink lelkében, s akkor újra eljön az idő, amikor megelégedetten hajthatjuk nyugovóra fejünket mondván: íme megint egy legújabb magyar emigráció, amely lankadatlan munkássággal töltötte be a feladatát. A magyarság már régóta megtanulta, hogy mi a türelem. Elnyomása nem egyszer több generáción át, másszor meg évszázadokig tartott. De az aztán újból végetért, s népünk feltámadott, hányszor kellett e népnek belátnia és megértenie, hogy vágyai és elgondolásai csak az eljövendő és késői generációk javát szolgálhatja majd, de ezért aztán soha nem szűnt meg dolgozni. Ez a magasröptű felfogás, ez az önzetlen lemondani tudás, az egyéni sorsba való beletörődés szolgált az elkövetkező nemzedék számára erőforrásul, ez a példaadás volt sokszor az egyedüli lehetőség, amelyre mód nyílt s ez a magatartás emelte fel hazánkat mindig újra és újra abból a mélységből, amelybe rajta kívülálló erők taszították s ez a szüntelen meg nem alkuvás vitte mind előbbre az országot a fejlődés útján. Tudomásul kell vennünk: ha egyetlen tettünk, felszabadításra irányuló vágyunk, egy sor írásunk sem lesz képes a jelenlegi állapotokat megváltoztatni, akkor is múltunk szokásainak megfelelően járunk el a magyar gondolat és eszme állandó ébrentartásával, s nincsen az a betű, amely ne lenne jelentős, nincsen szó, amely hiábavalóan hangzanék el, tiltakozás, mely súlyát és értelmét veszítheti, csak abba ne hagyjuk e tevékenységünket egy percre sem! Ideje azonban, hogy taktikát változtassunk. Nem engedhetjük meg magunknak azt a fényűzést, hogy Magyarország csak a konyháról, gulyásáról, paprikás csirkéjéről, töltött paprikájáról, nemzeti táncáról, a csárdásáról, zenéjéről, a cigánymuzsikájáról legyen híres a külföld előtt. Ez a helytelen propaganda már nem egy Trianont eredményezett. S miután a világ sorsát intéző hatalmak sokszor csak ezt tudták hazánkról, az ügyünket felülvizsgáló bizottságok mindig későn érkeztek helyszíni vizsgálatra, s „Ha ezt tudtuk volna!?” csodálkozó felkiáltásuk édes-kevés elégtételt jelentett. Már most kell megtennünk mindent, ami módunkban áll, informálnunk kell a közvéleményt, beléje kell oltanunk a felelősség tudatát, el kell hintenünk jelentőségünk minden számottevő tényezőjét, hogy amikor itt lesz az ideje, ne kelljen kapkodnunk és elhamarkodott igyekezetünkben agitálnunk. 1956 sokat segített országunk külföldi megítélésében. Ekkor kezdtek igazában érdeklődni irántunk; ne hagyjuk tehát, hogy ez az érdeklődés lelohadjon. Tápláljuk a hatalmasakat a saját nagyságunk bizonyítékaival, mégha hosszú éveken át, talán évtizedekig is csak ilyen eszközök állnak rendelkezésünkre. Nagyon helyes, ha ifjúságunkkal közöljük, megtanultatjuk és gyakoroltatjuk mindazt, ami magyar történelmi tény. Szerepünket ők fogják átvenni tőlünk, s az a tudás és hit, amit a magyar fiatalságtól elvárunk nem lehet csak langyos-meleg, másodfokú hazafias ábrándozás. Csakis az igazságba vetett meggyőződés termelhet hathatós érveket. Az a szerep, amit jelenleg játszunk, s tudj’ Isten meddig kell még játszanunk, csakis céltudatos és állandóan fokozódó helytállás lehet, amelynek eredménye, bármikor mutatkozik is majd, nem térhet el egy jottányit sem attól a vonaltól, amelyet akárhány magyar emigráció töltött be ezeréves történelmünk oly gyakran ismétlődő megpróbáltatásai során. A magyarság történelmi szerepe nem maradhat titok a külföldi közvélemény előtt, s azon nincs is mit szégyelnünk. Olyan egyenes vonal ez, amely csak elismerést és megbecsülést szerezhet számunkra. Tudja meg tehát ezt mindenki, s akkor majd megértik, hogy miért nem nyughatunk, miért oly nehéz levetkőznünk magyarságunkat, s miért nem felejthetünk. Az a tanulság pedig, ami nemzeti történetünkből kiolvasható, csak elgondolkodtató lehet a nyugat számára. Kezdjük tehát a Magyar Pantheon ismertetését. — Valóságos kincsesház ez, amely kimeríthetetlen gazdagságával a mai modern élet valamennyi ágát képes megvilágítani. Nincs a történelemnek, a tudományos, kutató világnak, a művészi és technikai alkotásnak, vagy akár a szórakoztató életnek olyan területe, amelyen ne jutna eszünkbe egy-egy magyar, aki valamiben ki ne tűnt volna. Mennyi mindenben találunk egy-egy magyar elsőt, s miután ma különösképpen szeret a világ minden elsőt ünnepelni és 4 — KRÓNIKA