Tárogató, 1990 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1990-07-01 / 7. szám
Varga Domokos KÉT GERGŐ Kimentünk egyszer hajóval a Lupa szigetre. A négy fiút vittük. Úgy terveztük, hogy hajóval is jövünk vissza este. Odafelé nagyon kellemesen telt az út. Nyár volt, jó meleg, de a Duna felett üdítő szellők lengedeztek, és enyhítették a nap hevét. A hajó farában ültünk, a gyerekek meggyet ettek, és a magjával lövöldöztek a vízbe. El is értünk a szigetre. Ott tudtuk meg, hogy az esti hajó nem köt ki, csak a másnap hajnali. - Hogy lehet még innen visszajutni Pestre? - Ha csónakjuk nincs, akkor bizony csak úszva. Anyja ettől kissé elkedvetlenedett. - Miért nem nézted meg jobban a menetrendet? - Én úgy láttam benne, hogy kiköt az esti. - Jaj, csak rád ne bízza magát az ember. Rettenetes ! Nekem megvan az a jó természetem, hogy ami már megtörtént, azon nem szeretek sopánkodni. - Mit izgulsz? Megalszunk valahol, és kész. - Hatan? Megőrültél? Mennyi pénz van nálad. Volt vagy harminc forintom. - Ennyiért akarsz te hát személyre szállást kapni egy üdülőhelyen? És a hajójegyek?! - Mondom, ne izgulj. Nézd, ott is, a fák alatt micsoda jó fű van. Majd összebújunk, ha hideg lesz hajnalban. A gyerekeknek persze pokolian tetszett a gondolat. Sajnos, hamarosan kiderült, hogy komppal át lehet jutni a békásmegyeri partra, s onnan körülbelül négy kilométer a falu, ahol a HÉV-állomás van. Annyit a kicsik is kibírnak. Amelyik nagyon elfárad, majd visszük. Elüldögéltünk egy darabig a szigeten, mind megettük az összetett vajas-, zsíros- és lekvároskenyereket, Dunába dobtuk a sárgadinnyét, mely méltatlannak bizonyult emberi fogyasztásra, aztán mentünk megkeresni a kompot. Megtaláltuk könnyen, csak a révészt nem. De hát majd előkerül. Nincs olyan késő, ráérünk várni. Ahogy ott ücsörgünk a parton, jön egy másik utas is. Ötven év körüli, nagy medveember. Leül ő is, hallgat. Nézi a vizet. Fáradtnak látszott. Ócska ing, nadrág, saru volt rajta, nyilván nem üdülni jött a szigetre. Kissé meggörnyedve ült, alsókarját a combjára fektette, kezét belógatta a térdei közé. Jobb kezén mély seb volt a hüvelyk- és mutatóujja közti húsban, nem friss seb, bár még alig hegedt. A gyerekek ott ricsajoztak a háta mögött, de mintha nem is hallotta volna őket. Csak bámult maga elé, a némán ballagó, piszkoszöld Dunavízbe, amint enyhe kis hullámait ringatta, és néha egy-egy nyárfapölyhöt sodort lefelé. Andris és Petyó az öszekulcsolt négy kezén hurcolászta Gergőt és kiáltozta: „Gólya-viszi-a fi-át, elej-ti a-tojá-sát!” Aztán Kisdombit vették fel, mert Gergő élt a gyanúperrel, hogy egyszer csakugyan el akarják ejteni, és olyan elszántan kapaszkodott két karjával a nyakukba, már nem állták. De hagyta, hogy letegyék, nem sírt, a bácsit kezdte sandán kerülgetni. Vagy nem is a bácsit, hanem a kalapját, amit maga mellé tett a fűre. Egyszer csak látom, hogy nyúl érte és emeli fel. - Gergő! Megrezzent a kölyök, tette is le mindjárt a kalapot A bácsi is felkapta a fejét, s olyan hirtelen és riadtan fordult felém, mintha vadidegen létemre őrá ordítottam volna. Ettől én is megzavarodtam, néztünk egymásra ostobán. Gergő persze felhasználta az alkalmat, s megint a kalap után nyúlt. - Gergő! A bácsi látta, hogy mögéje nézek (mi balra ültünk tőle, a kalap a jobbján volt, azért is nem vette észre Gergőt, mikor az előbb rákiáltottam), s most rögtön arra fordult. Egyenest szembe a gyerekkel. Ő ült, Gergő meg állt, épp egy magasságban volt a fejük. A mélyen barázdált, viharvert férfiábrázat - tölgyfából faraghatták volna - mordul nézett szembe a csupa tej, csupa rózsa gyerekarccal. Gergő meghökkent, de állta a tekintetét. Sőt el is kuncogta magát, nem ahogy jókedvükben kuncognak a gyerekek, hanem ahogy kínjukban, jelezve, hogy ez csak vicc volt ám, nem szabad komolyan venni. A bácsi ebben a pillanatban érthette meg, miről is van szó. Egyszerre egész arcán eláradt a mosoly. - Gergő? - kérdezte. - Úgy hívnak, hogy Gergő? Hát szerbusz, druszám! - s már tartotta is hatalmas tenyerét a fiam elébe. Az aligha tudta, mi az, hogy druszám, de azt igen, ilyenkor mit illik csinálni. Akkorát vágott a bácsi markába, felszisszent szegény. Nyilván épp a sebét érte az ütés. De ez sem vette el a kedvét a barátkozástól. Az előbb még komor töprengésbe merült ember furcsamód felélénkült, s nem győzött elég barátságos lenni. Gergőt a térde közé fogta, úgy simogatta szöszke fejét, elkérdezgette: hány éves, hol lakik, hogy hívják a testvéreit. Mikor pedig ilyenformán az is kiderült, hogy egyik fiam Domokos, sőt engem 47